Vitaindítóként tettük közzé a szimpla blogján Bugarszki Zsolt írását a hazai szociális munka helyzetéről. A bejegyzésre nagy örömünkre Kocsis Emília levélben válaszolt, amit engedelmével szintén közzé teszünk. A témában további hozzászólásokat szintén szívesen közzéteszünk, illetve a Hilscher Egyesület novemberi szakmai rendezvényén külön szekciót szeretnénk nyitni a témának.
Kocsis Emília levele:
Kedves Zsolt!
Nagy egyetértéssel olvastam általad „karcos”-nak ítélt írásodat. Sajnos inkább igaz, mint karcos gondolatok. Nem vitatkozni szeretnék tehát Veled, hanem inkább kiegészíteném a látleletet.
A szociális munka, mint a leszakadók segítője a rendszerváltozással párhuzamosan alakult újjá, így egyszerre hordozta a rendszerváltozás és a szakmateremtés illúzióját és heroizmusát.
Akik valamilyen részt vállaltunk ebben a munkában a szabadság, a társadalmi aktivitás és az önmegvalósítás terepét láttuk benne. Azt gondolom, hogy mind a szakma, mind a szakmaépítők körül már a kezdetekben is ott lapult a kifáradás, az elszürkülés és a betagozódás veszélye. A kezdeti időkben vállalt hétköznapi hősiességek (éjt nappallá tevő agyalások, munka, a hivatalosságokkal való szembefordulások, régi struktúrák megtámadása, új struktúrák felépítése, új módszerek meghonosítása, stb.) hosszútávon és széles szakmai közeg számára nem vállalhatók. Az intézményesülés nem vált a szakmánk dicsőségére!
A kifáradás mellett az általad lefestett kép kialakulása a kezdetektől várható volt. nem azért mert nem voltak „jó emberek”, akik e munkára vállalkoztak sőt…. talán meg kellene kérdezni őket mi történt velük, körülöttük.
Én azt gondolom, hogy a fő ok, hogy a mi szakmai értékrendünk, szakmai etikánk, ember és társadalomképünk nem a magyar valóság talaján nőtt ki. Az autonóm személyiség, a szuverén, felelős ember kibontakozására nem voltak jó feltételek a „szocialista” Magyarországon, így a rendszerváltozáskor sem volt tömegjelenség. A társadalmi méretű változás, pedig nagyobb feladat, mint amit egy nagylelkű, de kislétszámú szakma elérhet! Sőt húsz évvel a rendszerváltás után egyre kevésbé tűnik úgy, hogy a kialakult új rendszernek valóban szuverén emberekre van szüksége. A társadalom változása nem legitimizálta a szakmai értékrendünket. Tapasztalataink szerint a szuverenitásra talán csak a szavazó fülkék magányában van szükség, de lehet, hogy ott sem…A szavazó polgárokat, mint kiskorúakat ámítják, lebecsülik, hülyére veszik. Az pedig pedagógiai alaptétel, hogy akit nem becsülnek, az nem fogja becsülni saját magát sem. Az ilyen embereknek nehéz segíteni!
A mi szakmánk azzal számolt, hogy az érdekek megfogalmazódnak, hogy az érdekek mentén valódi közösségek alakulnak ki, illetve, hogy a társadalom ilyen irányú változásait szakmai eszközökkel tudjuk dinamizálni. E helyett azt tapasztaljuk, hogy nincs társadalmi párbeszéd, kevés a belső és külső szolidaritásra épülő közösség. Ja… a szolidaritás. nos ez is egyike a szakmai luxusainknak, mint a partneri viszony, valamint, hogy a hatalmunkat a gyengénk segítésére használjuk!
A szakma születési folyamata is hordozta a szociális segítés értékrendi torzulásának veszélyét. A rokon, humán pályák a pedagógus és az egészségügyi munka a szocialista időszakban is létezett. A szociális feladatok és „szakembereknek” egyrésze is ezeknek a rokonszakmáknak a területén volt. Ezekből a rokon szakmákból vált ki. Ezek a szakmák azonban más filozófia, más értékek, más módszerek szerint működtek. A szakemberek más etikai követelményeket vállaltak, a hatalmukkal másként éltek, mint azt születő szociális munka elvárta volna! Sok múlott azon, hogy egy-egy munkahelyen hogyan zajlott le az értékek harca, milyen értékeket erősítettek a vezetők, a fenntartók?!
No és amit emlegetsz, a „jóltevő asszonyok”! A mi szociális szakembereink nem saját lelkiismeretük megnyugtatására mennek segíteni, hanem a segítő munkájukkal szeretnének szerény megélhetést teremteni maguknak is, nem csak a klienseiknek. Jó kérdés, hogy mi lett a szakmánkkal, de azt sem rossz, hogy mi lett a szakmaalapítókkal!?
„A szociális munka az alsó középosztálytól lefelé élők segítőjéből, húsz évvel hazai újjászületése után, azok üldözőjévé vált. A barátságos látogató asszonyok utódai hűtőajtókat nyitogató, fazékfedőket emelgető, gyámügyi határozatok gyomorszorongató stílusában kommunikáló büntetésvégrehajtók lettek.”
Valóban, ezek ugyanazon emberek, akik újjászülték ezt a szakmát? Lehet, hogy ennél bonyolultabb a folyamat!
A szociális munka olyan területen mozog, amelyen közvetlenül tükröződik a társadalom állapota. Filozófiájában, értékrendszerében nem lehet sokkal több és jobb, mint az a társadalom, amelyben működik.
Én a legkevésbé sem hiszek abban, hogy csak a személyekben keresendő az általad feltett kérdések válasza. Ebből persze az is következik, abban sem hiszek, hogy a szakma látványos megújulását hozza egy generációváltás. A sok apró munkában, az értékek következetes képviseletében, saját munkánkkal való szembenézésben és társadalmunk felnőtté válásában hiszek.
A szociális munka fejlesztése, vagy önmagához való visszatalálása szempontjából csodaszép munka lenne, és sok tapasztalatot hozna, ha valaki vállalná, hogy egy interjús kutatásban feltárná mi lett az „úttörőkkel”! Milyen utakat, tévutakat jártak be és mivé és miért lettek azzá ahol most tartanak?
Mindenesetre a felvetésed és vitaindítód jogos és akkor lesz tanulságos, ha a sok tapasztalatot felhasználjuk a megújítás során. Ne a langyos vizet fedezzük fel újra, hanem értelmezzük az eltelt húszegynehány évet és a sok-sok tapasztalatot.!
Üdvözlettel Kocsis Emília
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.