Újabb hozzászólást közlünk nagy örömmel Bugarszki Zsolt szociális munkáról írott cikkéhez, melyet múlt hónapban közöltünk a Szimpla Csoport blogján. A cikkre Kozma Judit most közlésre kerülő gondolatai mellett saját írással reagált Kocsis Emília és Szollár Judit is.

A Hilscher Egyesület November 25-én megrendezésre kerülő szociálpolitikai konferenciáján külön szekcióban beszéljük meg a témát. Addig és utána is, szívesen várunk és közlünk hozzászólásokat.

 

Mottó: „This is about the postmodern world – we always have to reinvent ourselves.” (Ez itt a posztmodern világ – újra, meg újra fel kell fedeznünk önmagunkat. – Bill Jordan)

 

 

Vissza az alapokhoz, azaz mi a szociális munka, és kik a szociális munkások

 

Kezdjük először a mottóval, amit évekkel ezelőtt Bill Jordantól hallottam egy előadáson. Akkor jutott eszébe ez a mondat. Nyilván régen kínlódott valami hasonló problémán, mint mi itt és most, míg azután kipattant a felismerés, és rácsodálkozott. Az angol szociális munka az elmúlt 30 évben folyamatosan válságban volt, miközben azóta vitathatatlanul a szakma nemzetközi vezető erejévé vált. Ezt a vezető szerepet azzal vívta ki, hogy folyamatosan kritikai reflexió alá vette mindazt, ami a mindennapokban folyt szociális munka címén. Az utóbbi időkben például az „antiszociális magatartás intézkedéseket” (anti-social behaviour orders, ASBO-nak becézik) szociális munkások hajtották végre olyan emberekkel szemben, akiknek a viselkedése zavarja a többséget, és akik szegények, egyik napról a másikra, meglehetősen kaotikusan élnek (túl), sok problémával küszködnek (mentális zavarokkal, fogyatékossággal), és néha köpködnek, meg kiabálnak, meg jegy nélkül utaznak, meg isznak is, meg egyedülálló anyák, akik újabb meg újabb élettársakba próbálnak kapaszkodni, és így tovább (mi is ismerjük mindezt, bármelyikünk tudja folytatni a felsorolást). Azután szociális munkások szedték ízekre ugyanezt az elnyomó gyakorlatot, a radikálisoktól megszokott éleslátó szarkazmussal. Az éleslátó szarkazmusból pedig lényeglátó, okos tanulmányok születnek, amelyek újra meg újra visszautalnak a szociális munka hivatására, értéktartalmára – azaz arra, amiért ezt a munkát választottuk, vállaltuk, és azután benne maradtunk (legalábbis jó néhányunk ezért maradt benne, és nem azért, mert nem volt más lehetősége). Ezt a kritikai potenciált azután a hatalmon lévők szisztematikusan felhasználják: egyrészt beépítik a politikai programokba, és jelszavakat csinálnak belőlük, amitől azután minden tartalmuk bohóckodássá silányul; másrészt felhasználják a szakma elleni támadások, a folyamatos megrendszabályozási törekvések során. De ugyanakkor kinőtt ezekből valami, aminek nagyon is sok köze volt a hatalomhoz, de nem a fentiek, hanem a lentiek hatalmához.

Ugyanis a szociális munka nem csak szakma, hanem mozgalom is. Egy mozgalom, amely mögött nagyon határozott kép él arról, hogy milyen társadalomban akarunk élni. Olyan társadalomban akarunk-e élni, ahol öregek, mentális betegek, fogyatékkal élők, hajléktalanok kukából reggeliznek? Olyan társadalomban akarunk-e élni, ahol a gyerekek egy része hétfő reggel kiesik az iskolapadból az éhségtől, ha nem rögtön egy karaj vajaskenyérrel várjuk őket a kapuban? Olyan társadalomban akarunk-e élni, ahol a kistelepülések társadalmához tartozó családok jó részében a gyerekek nem látnak dolgozó, a mindennapi életfeltételeket megteremtő felnőtteket? Olyan társadalomban akarunk-e élni, ahol gyerekek szenvednek súlyos lelki sérülést, mert azt élik meg, hogy a szüleik és a felnőttek általában nem tudják őket megvédeni az utcán randalírozó náci csürhétől? Ezt a sort is tudják folytatni a kollégák hosszan.

Az előző felsorolásban – mint most visszaolvasva látom – többségében gyerekek szerepelnek. Ez nem véletlen. Szülőként nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki leginkább a gyerekem jövője miatt aggódom. A szociális munka a mindennapi életről szól, nem az általánosságokról, hanem a nagyon is konkrét emberekről, akiknek nevük, arcuk, történetük van. Hogy parafrazáljak egy nagyon nagy elődöt, aki szintén sokat foglalkozott a szegényekkel, a kisemmizettekkel: a cselekvő humanizmus nem itt vagy ott van, hanem ott van, ahol a humanisták cselekszenek. S lássuk be, hogy a mi szorongásaink semmiben sem különböznek a szolgáltatásainkat igénybevevők szorongásaitól. Mi tudjuk, hogy legtöbbször velük csak az történt meg, amitől mi is félünk (hogy most éppen Jób sirámait parafrazáljam).

Lehetne egyébként populizmusnak nevezni azt, ahogy – szintén nem csak én – felsoroljuk azokat a hétköznapi drámákat, amelyek szíven ütöttek minket, hogy azután szíven üssön másokat is. De ha ez populizmus, akkor én vállalom ezt a vádat. Nem való erre a pályára, akit nem döbbent meg a Gyöngyöspatán rettegő felnőttek és gyermekek sorsa, akinek nem facsarodik el a szíve attól a plakáttól, amelyet évekkel ezelőtt egy hajléktalanellátó alapítvány tett ki az 1%-os kampányban, és amelyen egy hajléktalan férfiember állt négykézláb és a felirat: „Ha kutya lennék, segítenél?” (sajnos, azóta nem láttam, pedig nagyon jó plakát volt), vagy Balázsék plakátjaitól a fehér és fekete babáról, meg a rosszcsontokról (sajnos azok is eltűntek, talán itt van az ideje újra elővenni őket), és megint folytathatnánk a sort. Azt is mondhatnánk, hogy hivatásos szörnyülködők vagyunk. Leginkább a társadalom lelkiismeretéhez van közünk.

 

 

Ki a gazda? Azaz nem a szociális munkásnak vannak igénybevevői (elavult szóval kliensei) és felhasználói (munkaadói), hanem az igénybevevőknek és felhasználóknak van szociális munkása[1]

A szociális munka olyan, mint a világ, ami körülveszi. Ez ugyan közhely, de arra is rámutat, hogy a szociális munka nem homogén. Nem tartom igazságosnak Zsolt általánosító kijelentéseit, miközben az általa leírt jelenségek nagyon is létezőek, és muszáj őket felmutatni, és azokon elszörnyedni. De van egy másik szociális munka, és másik Magyarország is. Az induló új képzéseinken megjelennek azok a fiatal kollégák, akik új módszereket akarnak megtanulni, új típusú szolgáltatásokat akarnak létrehozni, akik elkötelezettek a szolgálat iránt. A szociális munka ugyanis szolgálat. Hogy megint a nagyon nagy elődöt idézzem: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája.” (Mk. 9, 35) A kérdés ugyanis a kezünkbe adatott hatalomról, illetve annak használatáról szól. Nekünk ugyanis vannak tőkéink: tudásunk a forrásokról, tudásunk azok mozgósításáról, tudásunk a valóság mibenlétéről (vagy más szóval a társadalmi folyamatokról, az emberi szükségletekről, problémákról és megbirkózási lehetőségekről), van elkötelezettségünk és igazságunk – nos, ezt is lehet folytatni. Fontos is lenne időnként leltárt készíteni arról, hogy mink van, ez is hatékony ellenszere lehetne a depressziónak. Ezek azok a javak, amelyeket azoknak kínálunk, akiknek segíteni szeretnénk. Ha nincs semmi, amit ajánlhatnánk, akkor szintén érdemes lenne más tevékenység után nézni, és nem herdálni az adófizetők pénzét, és nem visszaélni azokkal, akiknek a szolgálatára szegődtünk.

Nagyon büszke vagyok az Új Szemlélet Csoportra. Olyan hagyományt követnek, ami a szakmánk középpontja. Hogy nincsenek sokan? Na és? És ugyanígy büszke vagyok Giczei Péter és Nánási Zsuzsa munkájára a hajdúhadházi cigánytelepen, Marosszéki Emese szomszédsági önkéntes programjára, a feminista szociális munkára, Bugarszki Zsolt pszichiátriai szociális munka programjára. Nem tudok mindenről, és nem tudok minden, büszkeségre okot adó programról. Mert a többségük nem elég hangos. A jóknak ugyanúgy hangot kellene adnunk, mint a rossznak, hogy követőkre leljenek.

És vannak mások is ebben az országban, akik tudják a dolgukat. Legutóbbi kutatásaink egyikében találkoztunk egy idős cigányasszonnyal, aki elmesélte, hogy amikor tavaly, még tél előtt egy nap hazaért, az udvarán szembetalálta magát egy halom fával. Ő nem vette, hát bizonyosan mások, jóemberek hozták, a polgármester küldte. Ez pedig rávilágít arra, hogy az érpataki és monoki polgármester mellett vannak másmilyen polgármesterek is. Az ország nem monokizálódott el teljesen. Ezeket is fel kellene mutatnunk. Már csak azért is, mert szövetségesekre van szükségünk.

Vannak az öregedésnek előnyei. (Ez nem vicc.) Az egyik, hogy már láttuk azt a rosszat is, ami most van, és már láttuk a végét is. Minden nemzedéknek megvannak a maga kihívásai, amelyekkel meg kell küzdenie. A jelen helyzet is csak egy kihívás, amellyel meg kell küzdeni. Nagyon bölcs tanárom (anyatársam) mondta egy folyosói beszélgetésen, amikor panaszkodtam, hogy milyen sok gondom van a gyereknevelésben: „Nekem van egy nagyon problémás fiam. De megtanultam, hogy minden problémának és nehézségnek el kell múlnia, mert különben nem tud jönni a következő.” Tehát, ennek a córesznek is el kell múlnia.

Az öregedés másik előnye, hogy az ember előbb-utóbb rájön, hogy a többiek mindent kitalálnak, amire szükség van. Nem olyan fontos, hogy a felfedezés az én nevemhez fűződjön, vagy én mondjam ki a fontos dolgokat. Az ember néha csak bedob valamit a köztudatba, azután az – ha tényleg jó – közhellyé válik, és megvalósul. Ilyen például az integrált közösségi szolgáltató tér, amiről egy korábbi minisztériumi kutatás következtetéseiben írtam. A művet már régen elfelejtette mindenki, de a dolog, hogy ugyanis minden közösségnek kell egy középpont, közhellyé vált, és a pályázatokról döntéseket hozók emlékezetében maradt. És ma már jó sok IKSZT van, és reméljük még több lesz. Ez az ötlet egyébként nem is az enyém volt, hanem Kokad akkori polgármesteréé, aki elmesélte, hogy valamikor még kiszes korában maguk építették az apró falucska szolgáltatóházát. Meg Eliade is leírta, hogy a közösségeknek van középpontja. De persze itt hivatkoznom kell a hazai közösségfejlesztőkre is. Az emberek valahogy úgy vannak berendezve, hogy keresik a megoldásokat, így azután legtöbbször a megoldás az utcán hever, csak észre kell venni, és le kell érte hajolni. (És semmiképpen sem szabad elfogadni, hogy illegálisnak kikiáltva üldözni kezdje a hatalom.) Így tulajdonképpen nem is kell új dolgokat kitalálni, csak figyelni, észrevenni a jó megoldásokat, és melléjük állni, rájuk mutatni és megtámogatni, felerősíteni. Főnökből van elég, én inkább jó követő lennék, mert abból kevés van.

Még akkor is az előremutató jelenségek mellé kell állnunk, ha olyan formában jelennek meg, ami a legtöbb embernek nem tetszik. Évekkel ezelőtt a hallgatókkal csináltunk egy olyan kutatást, ami arról szólt, hogy az intézetben felnőtt gyerekek közül azok, akik sikeresek (helyet találtak a munkamegosztásban és a társas kapcsolatokban), miért sikeresek. A kudarcok ugyanis nem annyira tanulságosak, mint a sikerek. Több dolgot fedeztünk föl: belső erőt, ami általában a szabályoknak való szisztematikus és határozott ellenállásban öltött formát; külső kapcsolati hálót, amit a fiatal fontosabbnak tekintett, mint az intézeti megfelelést; valami sajátos tehetséget, amit a külvilágból valaki észrevett és megbecsült; aki pedig megbecsülte, az rendszerint egy nevelő volt, aki ezt a fiatalt szerette, és hajlandó volt vele bensőséges kapcsolatot ápolni. A belső erő általában a tiniknél nem a felnőttek számára kedvező formában szokott megjelenni. Emlékszem egy intézetben nevelkedő lányra, aki egy konfliktushelyzetben végigrohant a folyosón, és beverte az ablakokat egymás után, miközben azt üvöltötte: „Velem nem fognak kibaszni!”. A belső erő itt kezdődik, a szociális munka is itt kezdődik. Az a kérdés, hogy van-e ott valaki, aki nem rendőrért kiált, hanem felajánlja, hogy segít megbirkózni azokkal az erőkkel, akik evvel a leánnyal ki akarnak baszni. Persze kérdés: mi tudjuk-e, hogy hogyan lehet megakadályozni, hogy minket tegyenek áldozattá. A kiszolgáltatottság elleni küzdelem életfeladat – nemcsak a szolgálatainkat igénybevevőknek, hanem nekünk is.

A fentiek miatt én egyáltalában nem tartanám katasztrófának, ha a cigányok megszerveződnének, és igyekeznének magukat megvédeni. Tudom, hogy ettől a gondolattól mindenki hidegrázást kap, és nagyon eretnek és veszélyes gondolatnak tűnik erőszakos megoldásokra biztatni. Viszont emlékezzünk vissza, hogy a végül győztes fekete polgárjogi mozgalomban milyen nagy szerepe volt a fekete párducoknak. Persze Martin Luther Kingnek is nagy szerepe volt, de a fekete párducoknak is. Mindkettőre szükség lenne. Nem csak a kívülállóknak kellene küzdenie az ő kiszolgáltatottságuk ellen, hanem saját maguknak is.

Minden esetre el kell gondolkodnunk azon, hogy ki a gazda, kit szolgálunk. Ebből a szempontból eltérő helyzetben vannak az állami és a civil szervezetekben dolgozók. Nyugati kollégáink közül is nagyobb függetlenséget élveznek a civilek, akik felajánlhatják tudásukat és tetterejüket azoknak a társadalmi csoportoknak, amelyeket szolgálhatnak. Az állami és önkormányzati alkalmazottaknak nehezebb, adott esetben nem is lehetséges független szakemberként viselkedni.

 

A seggnyalás megbocsátása

A kollégák egy részének egyszerűen nincs módja ellenállni. A kistelepülések szegény szociális munkásai éppúgy könyöradományként kapják a munkát és ezzel a tisztes (tisztes szegénységet lehetővé tevő) megélhetést, mint az irodáikba bejövők. Otthon pedig a gyerekeik várják őket, akikért felelősek. A meghunyászkodás ilyen helyzetekben megbocsátható. Emlékezzetek Sánta Ferenc órására, meg az ő útjára hazafelé, a mentésére rászoruló gyerekekhez, amikor eltartotta magától azt a kezét, amivel engedelmeskedett a fasisztáknak, és megütötte a megkínzott foglyot, hogy hazamehessen, és teljesíthesse a feladatát.

Az új egyházi törvény szerint eddigi jogaitól megfosztott egyházunk vezető lelkésze hónapok óta azon töpreng, hogy pitizzen-e azért a jogért, ami minden rendes demokráciában megilleti az egyházakat, vagy ne tegye. Ellenzéki múltjából fakadóan nem szeret pitizni. Ráadásul azt is tudja, hogy esetleg hiába pitizik. De hát ott van a sok szegényember, meg gyerek, akiket a szolgálataink szolgálnak, meg az intézményekben dolgozók, akik rettegnek a kenyerükért. Ráadásul, ha elmegy pitizni, azzal cselekvőleg elismeri, hogy meg lehet vonni tőlünk a jogot, ami egyházként megillet minket. Csapda.

Én együtt tudok élni a kényszerű megalkuvással. Én is csináltam, más is tette. Nem ítélem el sem magam, sem másokat ezért. Muszáj túlélni. Egyetlen dolgot nem szabad: megindokolni, hogy miért is fontos, és jó segget nyalni. Nem szabad megmagyarázni, hogy aki ezt a csapdát felállította, az jó ember, és megérdemli a szolgálatot. Ugyanis ez azzal járna, hogy le kell értékelni az áldozatot, és azt is mondani kell, hogy a kisemmizettek, jogfosztottak, meghurcoltak pedig megérdemlik a kisemmizést, jogfosztást, meghurcoltatást. A seggnyalást seggnyalásként kell vállalni. És illik bűnbánatot tartani miatta. És persze újra: keresni a változtatás lehetőségeit, odaállni azok mellé, akik szövetségesek lehetnek, és szövetségeseket keresnek, hogy megteremtődjön a változtatás lehetősége.

És természetesen a seggnyalásban sem szabad túllépni egy határt. Emlékezzünk rá, hogy annakidején a szociális szakemberek részt vettek Hitler eutanázia-programjában. Tudom, hogy nem könnyű, talán nem is mindenki képes rá, de meg lehet próbálni hatékony ellenjátszmát kidolgozni a kiszolgáltatottság ellen. Tanuljunk az okos lány meséjéből: „Jöttem is, meg nem is. Fel is voltam öltözve, meg nem is. Hoztam is ajándékot, meg nem is.” A neurotikus helyzetekben a neurotikus megoldások a nyerők. És lehet bízni abban, hogy ez nem tart örökké. Persze arra is vigyázni kell, hogy ne szokjuk meg túlzottan a neurotikus játszmát.

 

A valóság tiszteletéről

A gonosz azért lehet vonzó, mert valóságos problémákra ad választ, valóságos védelmet ígér, arcot ad a szorongásnak, kéznél lévő és védekezésképtelen embereket nevez ki vétkesnek, valamint azt állítja, hogy ez a harc lesz a végső – olyasmit ígér tehát, amire mindenki vágyik, és nagyon könnyű utat kínál a Kánaán felé.

Képtelen anomália, hogy a helyi közösségek súlyos problémáit csak a Jobbik tudja megszólaltatni. Mi nem tudjuk, mert ha megtesszük, jön a rasszizmus vádja. Nem lehet tehát elmondani, hogy a kistelepüléseken az emberek azért nem művelik meg a kiskerteket, mert úgyis ellopják a termést, vagy hogy a gettó-települések iskoláiban veszélyben vannak azok a gyerekek, akik kapnak zsebpénzt, meg van biciklijük, mobiljuk, mert ellopják, kényszerrel elrabolják, kizsarolják tőlük, akiknek nincs. Egyáltalában nem csoda, ha ezek után a gárdáért küldenek a rettegő kisegzisztenciák.

Az egymás elleni háborúnál célszerűbb lenne felmutatni, hogy ha a társadalom egy csoportjától megvonják az élethez való jogot, akkor az a csoport veszélyessé válik, mert csak így tud túlélni. Tegye fel a kezét, aki nem lopna, ha éhes a gyereke! Nos, én lopnék. Ha pedig megtörtént az első átlépése a bűvös határnak, akkor már nem olyan nagy lépés a többi. Ennyi az egész. Felmutatni pedig ezt azért kellene, mert a szociálpolitikai intézkedések, amelyekre a jómódúak adják a pénzt, nem azért szoktak megszületni, mert a jómódúakon kitört a humanizmus. Még a hívőknek is ott van Isten haragja, hogy jobb belátásra bírja őket a szegényekkel kapcsolatban. Abram de Swaantól tanultam valamikor, hogy a gazdagokat három dolog késztette a múltban arra, hogy pénzt adjanak a szegénység enyhítésére: 1. a szegények veszélyt jelentenek a közbiztonságra, mert akitől megvonják az élethez való jogot, az nem fogja tisztelni mások tulajdonát vagy jogait vagy biztonságát (hiszen az ő életét sem tartják tiszteletben); 2. a szegények közegészségügyi veszélyt jelentenek, mert a hajléktalanok között olyan betegségek terjednek, amelyeket már régen eltűntnek hittünk, és mindenki, még a jómódúak gyerekei is közlekednek néha villamossal vagy metróval; 3. a harmadik pedig egy lehetőség: a szegényekre szükség lehet a jövőben munkaerőként. A globális gazdaság egyik katasztrófája, hogy az emberek egy részét redundánsnak minősíti a munkaerőpiacon. De a gyerekekre igenis szükség van a jövő nemzedékében, és ha csak cigánygyerek van, akkor a cigánygyerekekre van szükség. A gyerekek szegénységét pedig nem lehet a felnőttek szegénysége nélkül csökkenteni. Arról már nem is beszélve, hogy a gyerekek szegénységének enyhítése semmit sem ér, ha nem látnak maguk körül olyan szülőket, akik mindennapi munkával teremtik meg a megélhetést. Ugyanis akkor nem azt fogják megtanulni, hogy a munkával kell megteremteni a megélhetést, hanem a jóléti függést fogják megtanulni. Ezért igenis állami beavatkozás kell a piaci kudarcok kezelésére. A beruházásokról szóló döntésekben nem csak az játszhat szerepet, hogy mekkora a megtérülés anyagi javakban, hanem az is, hogy mekkora a megtérülés a társadalom élhetőségében (azaz minőségében).

Ez a probléma rávilágít arra, hogy a középosztályt kell megszólítani a szegényég elleni küzdelemben, mert a gazdagoknak a gyerekei is autóval járnak, és a gazdagok meg tudják fizetni a saját vagyonőreiket. A szegények áldozatai maguk is szegények, vagy csak egy kicsit jobb módúak. Fegyvert kell kovácsolni a félelemből, csak nem úgy, mint a Jobbik.

 

Tehát a kétségbeesésben rejlő esély

Azt gondolom, hogy a szorongásaink és kétségbeesésünk elleni legjobb orvosság, ha észrevesszük, hogy mennyire fontos a lehetőség, amit a krízissel kaptunk. Ezt tanultuk és tanítjuk. Komolyan kellene vennünk, amit tanultunk és tanítunk. Most itt van az ideje, hogy összegyűljünk, és megvitassuk az alapkérdéseket. Rá kell mutatnunk arra a szociális munkára, ami megérdemli, hogy büszkék legyünk rá. Újra hitet tehetünk amellett, amire az életünket tettük. Megkereshetjük a szövetségeseket. Valamikor, több mint száz éve Mark Twain azt írta, hogy a kor, amelyben él, a legborzalmasabb és egyben a legnagyszerűbb kor. Ez is az. Dolgunk van benne.

 

                                                                                  Kozma Judit



[1] Ahogy minden félreértés ellenére nem a kormánynak van népe, hanem a népnek van kormánya.

 

 

2011.11.13. 19:44

Szerző: szimplacsoport

Szólj hozzá!

Címkék: szociális munka kozma judit

A bejegyzés trackback címe:

https://szimplacsoport.blog.hu/api/trackback/id/tr343375150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása