Több mint egy éve indult el a Szimpla Csoport. 2010 augusztusában jelentkeztünk első írásunkkal. Azóta sok más csoport is alakult, nálunk is sokkal aktívabban megmozdult a szociális szakma. Látunk magunk körül sok lelkes arcot, hosszú idő óta először hallani olyan határozott mondatokat, hogy: szociális munkás akarok lenni. És ez igaz lehet más segítő szakmákra is.

Látva ezt a megnövekedett aktivitást úgy döntöttünk, hogy kinyitjuk a Szimpla Csoport kereteit. Korábban is kaptunk megkereséseket, de nem nagyon siettük el a dolgot, szerettük volna magunkat építeni, kialakítani egy közös nyelvet, amin legalább mi megértjük egymást. Közel harminc írásunkat majd harmincezerszer töltötték le az elmúlt évben. Azt hiszem sokan tudják rólunk, kik vagyunk mi, és miképpen gondolkozunk a segítésről.

Nem tömegmozgalmat akarunk csinálni, nincs szükségünk csendben támogató tagságra. Felhívásunk azoknak szól, akiknek vannak ötletei, gondolatai és teret, társakat keresnek ezeknek. Szóval arra gondoltunk, hogy hozzánk úgy lehet csatlakozni, ha a jelentkező hoz is valamit. Amolyan első próbálkozásként Bodó Zolit vettük be a csapatba (bemutatkozása hamarosan várható), aki egy írásunkban jelent meg vendégszerzőként, aztán eljött velünk sörözni és mi meg jól bevettük.

Így képzeljük a toborzást is. Bármit hozhatsz. Nem kell írásnak lenni, lehet egy olyan ötlet is, amit mi sosem csináltunk, valami cselekvés, akció, tevékenység, amit szívesen csinálnál szimplásként. Külön szeretnénk bátorítani a vidéken élőket. Vannak szociális képzések Pécsett, Szegeden, Győrben, Szekszárdon, Debrecenben, Nyíregyházán és szívesen látnánk, ha ott is alakulnának kezdeményezések. De azt is örömmel vesszük, ha más segítő szakmabéliek vagy akár laikusok jönnek. Nem az számít, mi a neve a szakmádnak, hanem az, hogyan gondolkodsz emberi kapcsolatokról.

Nem lesz egyszerű elengedni a mostani meleg tűzhelyszerű hangulatot, de Zoli érkezésével inkább nagyobb az öröm az új energiáknak. Szóval másokat is szívesen fogadnánk. Küldj nekünk egy írást, egy ötletet, gyere el nézz meg minket és újraszabjuk együtt a mi kis Szimplánkat.

szimplacsoport@gmail.com

2012.03.27. 08:45

Szerző: Zsoolt

Szólj hozzá!

Az alábbi videót az ELTE szociálpolitika és szociális munka mesterképzésébe járó hallgatók készítették az M.A.D. Stúdió közreműködésével. A rövid film azzal a céllal készült, hogy felhívja a figyelmet, hogy nem minden költségcsökkentés jelent valódi megtakarítást. A 2012-es költségvetési törvény tervezete szerint jövőre mintegy 40%-kal csökken több, úgynevezett közösségi-alapú szolgáltatás állami finanszírozása.

Az olyan szolgáltatások mint a mentális problémával élők közösségi ellátásai vagy a fogyatékos embereket segítő támogató szolgálatok hozzájárulnak az érintettek önálló életviteléhez. Egy közösségi ellátás (nappali intézményekkel kombinálva) jelentősen csökkentheti a mentális problémával élők kórházba kerülésének kockázatát.

A világon mindenhol a kórházi ellátás, a nagy, bentlakásos intézményekben nyújtott szolgáltatások jelentik a legdrágább megoldásokat. Magyarországon pedig olyan ellátórendszert építettünk ki, hogy nálunk a legdrágább, már csak a legnagyobb krízis esetén beavatkozó szolgáltatások jelentik a szinte egyedüli megoldást. Az eltelt 10 évben nagyon lassan, de elkezdtek kiépülni az ún. közösségi-alapú szolgáltatások. Nappali intézmények, támogató szolgálatok, közösségi ellátás, foglalkoztatási programok. Ezek nem emelik ki az érintetteket eredeti közegükből, ott nyújtanak segítséget, ahol a problémák keletkeznek és úgy, hogy idejekorán meglehessen előzni nagyobb krízishelyzetek kialakulását. 

Paradox módon ezek a szociális szolgáltatások jóval olcsóbbak, mint a kórházi kezelés vagy a tartós bentlakást nyújtó, nagy intézményben való elhelyezés. Amennyiben felszámoljuk, visszaépítjük ezeket az éppen csak növekedésnek indult szociális szolgáltatásokat ismét csak az egydimenziós, drága intézményrendszer marad és miközben látszólag megtakarítottunk némi pénzt a jövő évi költségvetésből, valójában sokkal drágábban tudjuk majd csak kezelni a mentális problémával élők és fogyatékos emberek helyzetét.

Kifizetődöbb költeni.

Szirbik Gabriella, egyetemi tanársegéd, a ME Btk Szociológia Intézetének munkatársa is megtisztelt minket azzal, hogy hozzászólt a szociális munka hazai helyzetéről blogunkon kialakul vitához. A jelenlegi írás az előzmények elolvasásával válik igazán érthetővé, melyek elérhetőek itt:

Bugarszki Zsolt vitaindítója

Kocsis Emília válasza

Szollár Judit gondolatai

Kozma Judit válasza

 

Kedves Hozzászólók, kedves szociális munkások!

Az a helyzet, hogy önmagában mindegyikőtök írásával egyetértek, de mégis van valami hiányérzetem. Én nem hiszem, hogy a szociális munkát emocionálisan kell mélyebben beágyazni a jelen társadalmi terébe, mert akkor sohasem szabadulunk meg attól a romantikus színezettől, amely a társadalmi reformerek korába visz vissza minket.

A szociális munka nagyon egyszerűen a szociálpolitika gyakorlataként van jelen a 2. VH. óta a nyugati jóléti társadalmakban. Az intézményesített szociálpolitika társadalompolitikai súlya azonban jócskán megkopott, az a jóléti konszenzus már régen felbomlott, mely a gazdaságpolitika egyenrangú partnereként tekintett a szociálpolitikára, s annak gyakorlatára a szociális munkára. A szociálpolitikai értékváltozások, s a szociálpolitika funkcionális pozícióváltozásai egy társadalomban , kíméletlenül érintik a szociális munkát is.

A szociálpolitika legitimáló funkciója - miszerint újraelosztással csökkenteni kell a társadalmi egyenlőtlenségeket - mert azt gondoljuk, hogy az a jó társadalom, amelyben az egyenlőtlenségek mérsékeltek, s azt gondoljuk, hogy az a jó társadalom, amely rendszerelméletileg több, jobb minőségű, s más, mint részeinek összessége, s azt gondoljuk, hogy az a jó társadalom, amelyet a munkamegosztás okán létrejövő szolidaritás (organikus) mint habarcs tart össze, s egyenlíti ki az ellentétes érdekeket -, komolyan devalválódott, így gyakorlati megnyilvánulása is: a szociális munka.

A jóléti konszenzusban egzisztáló szociálpolitika (amit nevezhetünk modern szociálpolitikának), annak a Comte-i ideának a korpusza, amit társadalmi tervezésnek hívunk (egy társadalmat meg lehet úgy tervezni, mint egy utat, vagy egy hidat, mondta az öreg), ilyetén módon a modern állam diszciplináris köntösbe bújtatott hatalmi kényszere (Foucault és a strukturalisták). Amennyiben az így definiált szociálpolitika a teljes foglalkoztatásra és a megszelídített bérmunkára apellálva őrködik a társadalmi integráció felett, akkor a balos értékeken felépülő szociális munka virágzik a szabadság-egyenlőség-testvériség zászlaja alatt, a szociális jogok dekommodifikációja pedig nem kérdés. De ha a szociálpolitika koncepcionális váltást hajt végre magán - ami persze paradoxon, hiszen külső logika nyomása alatt teszi, szóval instrumentalizálódik -, akkor a gyakorlata, a szociális munka is változni fog: „Mától nem gondoljuk azt, hogy a munkán keresztüli becsatlakoztatás a társadalmi integráció egyedüli kulcsa” - mormolja magában a szociálpolitika, majd így folytatja: „A munka, a szociális jogok és a biztonság egymástól szétválnak, újraértelmezzük a szolidaritás, a befogadás, a kizárás és a jóléti gondoskodás téziseit – természetesen piackonform módon.” (Mert egy Isten azért van, s a legkevésbé sem plurális! – megjegyzés a mesélőtől.)

Az NSZK 11. változatában olvashatja mindenki az új szolidaritás definícióját (már nem Durkheim a nyerő, Mary Wollstonecraft pedig egyenesen ultrabalos), de tudok olyan szociálpolitika tankönyvet is mutatni, amelyben a relatív biztonság fogalmát nem sorolják a szociálpolitika alapvető értékei alá. A koncepcionális váltás lényege egyszóval: szegénypolitika. (mégpedig nyílt) Ezt az állítást empirikusan és teoretikusan is gyerekjáték bebizonyítani főleg magyarországi vonatkozásban a kétezres évek elejétől/közepétől, de uniós szinten sem nagy kihívás. Szemantikailag szebben: hibajavító szociálpolitika. (az IT felől nézve e-szociálpolitika, vagy posztmodern szociálpolitika)

A társadalmi tervezés nagy idea, az alakváltott szociálpolitika továbbra is az akadémikus elnyomás állami monopóliuma , csak most már mást akar (-nak tőle a megrendelők): mindenki a néki rendelt helyen!, mert már nem gondoljuk azt, hogy az a jó társadalom amelyben…, amely…, amelyet…(lásd fentebb! Időközben felbomlott ugyanis a bérmunkatársadalom) Mindez a szociális munkának történelmileg zsákutca. A zsákutcából szerintem oly módon lehet kijönni, ha explicitté tesszük, hogy a szociális munka a szociális problémákhoz kapcsolódik, nem pedig a politikai erőtérben feszülő szociálpolitikához.. Vagy újra settlement és tényleg mozgalom, vagy szolgaság és szociális bürokrácia! (no persze az ötletem felvet komoly tudományfilozófiai és tudományszociológiai kérdéseket is a demarkációs probléma és a parsonsi professzionalizmus kapcsán, de ezt most hagyjuk, ugyanakkor mégiscsak elgondolkodtat a nagy erőkkel képzett szociálpedagógusok esete…)

Álljon itt a társadalmi tervezésről Dosztojevszkij fricskájának egy-két önkényesen kiragadott részlete: Feljegyzések az egérlyukból (1864)

„Hisz önök, uraim - tudomásom szerint -, statisztikai adatok, tudományos, közgazdaságtani képletek alapján, a középarányost véve, állították össze az emberi előnyök lajstromát. Hiszen önök szerint ezek az előnyök - a jólét, a gazdaság, a szabadság, a nyugalom; úgyhogy az olyan ember, aki például nyilvánvalóan, tudatosan az ellen az egész lajstrom ellen cselekszik, az az önök véleménye és természetesen az én véleményem szerint is zavaros fejű vagy éppenséggel teljesen őrült, igaz?” (…) „De hát az ember annyira rajong a rendszerezésért és az elvont következtetésért, hogy képes szántszándékkal eltorzítani az igazságot, képes behunyni a szemét, befogni a fülét, csak azért, hogy igazolja a saját logikáját.” (…) (… „Önök hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. Nos, hát én talán épp azért félek ettől az épülettől, mert kristályból van, örökre szól, lerombolhatatlan, és most még titokban sem lehet nyelvet ölteni rá. Mert nézzék: ha palota helyett csak tyúkólat találok, és megered az eső, én esetleg bebújok a tyúkólba, hogy ne ázzak meg, de nem tekintem palotának a tyúkólat csupán hálából azért, mert megvédett az esőtől. Önök nevetnek, sőt azt mondják, hogy ebben az esetben tyúkól vagy palota - egyre megy. Igen - felelem én -, ha csupán azért élnénk, hogy ne ázzunk meg.”

Szirbik Gabriella szociológus

2011.11.23. 19:06

Szerző: Zsoolt

Szólj hozzá!

Címkék: szociális munka Szirbik Gabriella

„Mintegy 30 civil tüntető foglalta el Kocsis Máté józsefvárosi polgármester irodáját és a körülette lévő folyosót a VIII. kerületi polgármesteri hivatal épületében. A tüntetők táblákat tartottak maguk elé a földön ülve, amiken a kerület szegényellenes politikájának megszüntetését és a parlament előtt lévő, a hajléktalanokat börtönbüntetéssel sújtó intézkedések elvetését követelik. A rendőrség 4 óra alatt ürítette ki a folyosót és az irodát” (forrás)
 

Börtön helyett lakhatást

Az események óta eltelt egy hét alatt komoly vita alakult ki a szociális szakmában arról, ez a lépés és a hasonló akciók vajon megengedhetők, célravezetők-e? Tekinthetjük-e ezt szociális munkának, vagy ez kívül esik a szakma határain? Ez politikai cselekvés, sőt ugyanolyan agresszív randalírozás, mint a szélsőjobboldali tüntetők 2006-os zavargásai? Javítják-e az ilyen akciók a hajléktalan emberek helyzetét vagy éppen rontanak rajta azzal, hogy magukra és segítőikre haragítják a hatóságokat?
 
A saját területemről a mentális problémával és a fogyatékossággal élő emberek mozgalmainak történelméből szeretnék egy példával hozzájárulni a kialakult vitához, és a magam részéről állást foglalni amellett, hogy az ilyen akciók bizonyítottan hatékony módszerei lehetnek akár a hatalmuktól különösen szélsőséges módon megfosztott csoportok helyzetének javítására is.
 
Mára legendaként, egyetemeken, emberi jogi kurzusokon oktatott, múzeumokban relikviáik mentén kiállított, filmeken, könyvekben és tudományos elemzésekben feldolgozott története van az amerikai önálló életvitel mozgalomnak (independent living movement). A mozgalom olyan vezéralakjai, mint Ed Roberts, Judith Heumann, Judy Chamberlin mára a szféra legendás hőseiként ismertek, elismert, nagy tiszteletnek örvendő szakemberek, akiket később egyetemi tanszékeken, nemzetközi szervezetek élén láttunk/látunk viszont.
 
A 60-as évek elejétől indult és igazi átütő sikert az 1990-es Americans with Disabilites Act elfogadásával elért mozgalom egy a mostani hajléktalankérdéssel kapcsolatos témánk szempontjából releváns momentumát szeretném röviden ismertetni.
 
1973–ban megszületett az amerikai rehabilitációs törvény (American) Rehabilitation Act. Ez a jogszabály megtiltott bármilyen diszkriminációt fogyatékossággal élő emberekkel szemben szövetségi programokban, szolgáltatásokban és minden olyan szolgáltatás esetén, mely szövetségi forrásokból részesül.
 
A jogszabály 504. szekciója kimondta, hogy fogyatékosságuk okán, a tevékenységre, feladatra, részvételre alkalmas emberek nem kerülhetnek kizárásra olyan programokból és tevékenységekből, melyek szövetségi forrásból kerülnek finanszírozásra. Ez volt az USA első esélyegyenlőséget biztosító törvénye.
 
A 73-as rehabilitációs törvény egy általános kerettörvény. Életre igazán akkor kelt, amikor a részletkérdéseket szabályozó rendeletek megszülettek.
 
Igazi szakmai, szakpolitikai feladat ez. Jogászok, szociálpolitikusok, szakpolitikusok hétköznapi munkája. Ment is minden a maga útján, ám valahogy négy év múlva 1977-ben sem születtek még meg ezek a részletes rendelkezések.
 
Ekkor azonban az érintettek nem vártak tovább. 1977. április 5-én aktivisták, fogyatékos személyek, az ő hozzátartozóik, támogatóik, szakemberek, civilek szállták meg az ország különböző pontjain (New York, Los Angeles, Boston, Denver, Chicago, Philadelphia, Atlanta, Washington, San Francisco) a HEW (U.S Department of Health, Education and Welfare) épületeit. A legnagyobb megmozdulás Washingtonban és San Francisco-ban volt. Az előbbiben mintegy 300 ember vonult be az épületbe és ült le táblákkal, feliratokkal oda, ahol Joseph Califano irodája is volt. Az ő feladata lett volna a rehabilitációs törvényhez kapcsolódó rendeletek aláírása, de folyamatosan késleltette annak megtételét.
 

Independent living movement

(A San Francisco-i megmozdulás képei)

 
A tisztviselő fogadta ugyan a tiltakozókat, közöttük Frank Bowe-t (aktivista, később 2007-ben bekövetkezett haláláig a Hofstra Egyetem Fogyatékosügyi képzésének professzora) ám Joseph Califano továbbra is elutasította a rendeletek aláírását. A tiltakozók az épületet 28 órán keresztül tartották elfoglalva.[1]
 
San Francisco-ban a megmozdulásokat egy bizonyos Judith Heumann vezette. Itt közel 120 fogyatékosügyi aktivista szállta meg a minisztérium helyi épületeit és 25 napig(!) ott is maradtak.  
 
Egészen addig, amíg Joseph Califano végül 1977. április 28-án aláírta a rendeleteket.
 

sit-in San Francisco

Hogy ne végezzek el minden munkát az ilyen akciók hatástalanságáról, kontra-produktivitásáról és szakmaiatlanságáról a témában magabiztosan nyilatkozó szakemberek helyett, javaslom kis könyvtárazással, vagy akár csak a google segítségével feldolgozni az önálló életvitel mozgalom, Edward Roberts egyetemi tanulmányainak történetét, és betekintést nyerni azokba a módszerekbe, amikkel a leginkább elesett emberekből is egész társadalmi viszonyokat alakítani képes szereplők váltak…
 

 
Magyarországon az 1998-ban elfogadott Esélyegyenlőségi törvény rendelkezéseinek a határideje úgy járt le 2010 év végére, hogy az esetek többségében azokból gyakorlatilag semmi nem került végrehajtásra. Pedig volt kijárás, egyeztetés, kutatás, tanulmányírás, konferencia, publikáció, de még petíció is és sajtótájékoztató is….
 
Bugarszki Zsolt


[1] Barnartt and Scotch, Sharon N. and Richard (2001). Disability Protests: Contentious Politics 1970-1999. Washington, D.C.: Gallaudet University Press.