Napok óta készítgetjük ezt a beszámolót a Paulay Ede utcában megrendezett PsychArt24 rendezvényről. Időközben kijöttek az első sajtómegjelenések is, és mi elég nagy megrökönyödéssel olvastuk őket. Az alábbiakban azt olvashatjátok, ahogy mi megéltük ezt a rendezvényt és azt, amire szerintünk használni kéne a hasonló kezdeményezéseket.

Seller Ági, Katona Anikó és Bugarszki Zsolt beszámolója

Psychoart

Zsolt: A francia Jean Dubuffet által alapított Art Brut (fordítsuk úgy: nyers művészet) irányzatot angolszász körökben inkább Outsider Art (kívülálló művészet) néven ismerik. Amit mi láttunk és megéltünk a Budapest Art Brut Galéria által szervezett PsychArt24 rendezvényen az számomra egy „világok közé” szorult létet jelenített meg.

Az Outsider Art elnevezés eredetileg arra utal, hogy az ilyen közösségekben alkotó - általában naivként vagy amatőrként leírt - művészek kívül állnak a kanonizált művészeti iskolák és intézmények keretein. Jean Dubuffet művészeti koncepciója bevallottan sokat merített azokból a húszas években indult kezdeményezésekből melyek a mentális problémák és a művészetek kapcsolatára hívták fel a figyelmet.

Máig klasszikusnak számít a témában Hans Prinzhorn nagy hatást keltett Bildnerei des Geisteskranken (A lelki betegek festészete) címen 1922-ben publikált könyve, mely többek között a mai Art Brut irányzatok képviselőire is inspirálóan hatottak.

Psychoart

Az outsider (kívülálló) kifejezés azonban nem csak az intézményesült művészeti iskolákra, hanem - számomra örvendetes módon - úgy tűnik most már a pszichiátria világára is igaz. Az első percek szégyellős bizonytalanságai után elkezdtünk festeni és a jelenlévőkkel beszédbe elegyedni. A mellettünk lévő állványnál dolgozó hölgy következetesen alkotó közösségként aposztrofálta magukat, és annak tagjaként írta le önmagát is. Kívül vannak hát már a pszichiátrián, és habár még kívül a hivatalos művészvilágon is, nekem mégis sokkal jobb volt ez a festékszagú levegő.

Psychoart

Ancsa: A rendezvény helyszíne nem egy leromlott állapotú város szélén elhelyezkedő szürke hangulatú közösségi ház volt, hanem Budapest közepén egy nagyon rangos rendezvényközpont. Jó volt látni, hogy sem a festéktől, sem az emberektől nem féltették ezt a helyet. Ez a környezet is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a látogatók egy más perspektívában lássák ezeket az embereket, hogy azért, mert valaki mentális problémákkal küszködik az nem értékcsökkenést jelent, amely „meg szokott mutatkozni” abban, hogy ezeknek az embereknek jó a szegényes és szürke világ is.

Két dolog azt hiszem itt ért össze: a rendezők nem fukarkodtak semmivel, maximálisan biztosítottak minden lehetőséget, az alkotók pedig színes, számos világot bejáró képeikkel reagáltak erre, és így vált az egész egy csillogó hangulatú, a közös alkotást előtérbe helyező eseménnyé. Nagyon támogató közeg volt ott mindenki számára azon a délutánon.

Psychoart

Zsolt: Ha a rendezvény valamelyik pszichiátriai klinikán, vagy akár nappali intézményben lett volna megrendezve én nem jöttem volna el. Bevallom így is vegyes érzésekkel érkeztem a Paulay Ede utcába. Féltem attól, hogy majd jólfésült engedelmes klinikai betegekkel találkozom, akik a doktor urak és gyógyszergyárak mögött a második, harmadik sorból mosolyognak a kamerába, és, hogy az egész rendezvényből árad a kamu betegszervezetek általam túl jól ismert hangulata.

Habár a sajtómegjelenések beigazolni látszanak félelmeimet, a helyszínen hálistennek nem ez fogadott minket. Egy profi galéria szemet kápráztatóan jól felszerelt és bőkezű rendezvényén voltam, ahol régi pesthidegkúti élményeim tértek vissza, mivel csupán a kellékekből nem tudtam megmondani ki itt a pszichiátriai beteg, ki az egyébként az én fülemnek rosszul csengő „felügyelő” (itt azzal nyugtattam magam, hogy a múzeumokban is teremőrök vannak), és kik a betévedt civilek, érdeklődő művészpalánták, újságírók vagy orvosok. Itt mindenki festett vagy fényképezett és ez így van pont jól.

Psychoart

Ági: Pénteken festettem. Nagy ecsettel, nagy papírra. Fiatalabb koromban nagyon szerettem. Mindig régi újságokat terítettünk a konyhaasztalra, nem használt fogmosó pohár lett a vizes edény, amiben kimostuk az ecseteket. Félfamentes rajzlapot csíptettünk a rajztáblára. Ceruzával skiccet készítettünk és erős színeket használva alkottunk. Ugyanezt csináltam pénteken is, csak a 40 állvány közül egy előtt, a PsychArt24 elnevezésű rendezvényen.

Ancsa: Egyszer, még gimnáziumban rajzórán összehasonlítottuk finn és magyar gyerekek rajzait és a különbség elég szembeötlő volt. A finn iskolások a teljes felületen szabadon használták a szikrázó színeket, míg a magyar rajzok fakó vízfestékkel és bátortalan vonásokkal készültek. A PsychArt24 meglepő módon a finn gyerekek rajzaihoz hasonlítottak, nem volt hiány az eszközökben, minden résztvevő szabadon használhatta azokat, így határa nem volt az alkotásoknak és ez meg is látszik az elkészült képeken. Tobzódnak a színekben, formákban, semmi materiális görcsösség nincs bennük, így szimbolizálva, hogy az alkotók szabad kezet kaptak gondolataik kifejezéséhez. Emellett a rendezők odaadó figyelemmel kísérték, hogy a félénkebb résztvevők is felhasználjanak minden festéket, krétát, amit csak szeretnének. Az ottlétünk alatt a rendezvény hangulata a szabad alkotás hangulatában telt el.

Psychoart

Ági: Mikor az ismerőseimnek meséltem, hogy hol töltöttem a péntek délutánomat, kérdezték, hogy kik festettek még? Pszichiátriai betegek? Vagy szakemberek, akik ezen a területen végzik mindennapi munkájukat? Nem tudom. -válaszoltam. Emberek. Mosolygós néni, aki ugyanolyan arcú nőkből álló családot festett. Fekete hajú férfi, aki tussal dolgozott. Molettebb hölgy, akinek kétszer is összecsuklott a festőállványa. Össze-visszaságból kirajzolódott emberfej képének ismeretlen alkotója. Emberek, mint én is, akinek a végére festékpacás lett a szürke cipője.

Ancsa: Ebben a hangulatban nem volt fontos, hogy ki milyen státuszban van jelen, honnan jött, miért éppen azt és úgy festi azt, amit. Mindenki kíváncsian szemlélte a többiek képeit, de nem olyan célból, hogy megállapítsa, hogy ki melyik „sztereotíp” oldalra tartozik, és vajon meg tudja-e állapítani, hogy ki a skizofrén és ki nem. Hanem azért, hogy megtapasztalja, hogy a határtalan eszközöket felhasználva milyen szeletét meg mutatja az illető a világnak.

Psychoart

Ági: Nem voltak előadások, workshopok, nem voltak érvekkel-ellenérvekkel tarkított viták bármilyen témakörről, csak alkottunk. Rácsodálkoztunk egymás munkájára. Kérdezősködtünk a másiktól- a másikról. Dicsértük és bíztattuk egymást, hogy elrontott ecsetvonást ki lehet javítani.

Szimplafestés

Ancsa: Minket is  magával ragadott azon nyomban ez a hangulat és jött az ötlet, hogy fessünk négyen egy képet. Egy kicsit csapattréninges hangulata volt, olyan volt, mint a TWISTER játékban ki merre lép, de hamar meg volt a ritmus melyikünk melyik részén dolgozik épp a festménynek, és hogyan fog összeérni egy-egy felület. A közös munka is hihetetlen élmény volt, hogy az ember nem egyedül ural egy rajzlapot, hanem örömmel osztja meg azt, és kíváncsi, hogy a másik mit gondol ugyanarról a félkész képről ugyanabban a pillanatban és mi a következő lépése. A végeredmény számomra abszolút örömteli lett.

Ági: És hogy miért éreztem magam nagyon jól ezalatt a pár óra alatt és miért jöttem el fülig érő mosollyal aznap a Paulay Ede utcából? Nem csak a festékek végeérhetetlen színei miatt. Nem csak azért, mert egyszerűen nem lehetett egy színkombinációt elrontani, csak maximum másra használtuk fel. A program kötetlensége, jó hangulata, ami nagyon meghatározó volt. És tudom, hogy szükség van, és elkerülhetetlen a pszichiátriai ellátásban részesülők témakörében komoly hangvételű megmozdulásokra is. De olyan jó érzés volt kikapcsolni, könyékig festékesnek lenni és festeni nagy ecsettel, nagy papírra.

Psychoart

Ancsa: Festés közben sétálgattam az állványok között és nézegettem az alkotásokat. Mindenki szívesen fogadta az érdeklődést, büszke volt a képére, meséltek is róla. Egy néni, aki alkotótáborban volt a Balaton mellett, egy egész vázlatfüzetnyit rajzolt tele nyáron, és a golyóstollal készített skicceit az ősz folyamán dolgozza ki festmények formájában. Sokat mesélt a táborról, láthatólag nagy élmény volt számára, megmutatva a vázlatfüzetét ebben nem is kételkedtem. Mintha kézzel készített szubjektív kis fényképek lettek volna. Titkos technikáját is elmesélte, hogyan válik képein hamvassá a kontúr, és attól, hogy ezt elmondta nagyon megtisztelve éreztem magam (persze a technikát itt most nem írom le, hiszen titkos). A rendezvényre várta a családját és elújságolta, hogy kisfiú unokája a legnagyobb kritikusa, és ennek nagyon örül.

PsychoArt

Egy fiatal nő hihetetlen tempóban rajzolt mellette szénnel. Dinamikusan táncoló párt ábrázoló képének nem tudott címet adni, és kérte az előbb említett néni tanácsát. Láthatóan összeszokott csapatot alkottak, és el is mesélték, hogy közös csoportba járnak rajzolni, és körbe is mutogatta a csoport tagjait. Egy férfiről elmondta, akinek vastag ecset volt a kezében és a festéket tapintható textúrában vitte fel a lapra, hogy majdnem vak és szinte semmit nem lát a világból. Ennek ellenére gyönyörű színek elevenedtek meg a keze alatt.

Néhány apró momentum árulkodott csupán arról, hogy nem csak a „rohanó világból” érkezett emberek vannak jelen. Nem volt köntörfalazás, hogy valami „tetszik” vagy „nem tetszik”. Nem volt művies kedveskedés, őszinteség volt, de ez nem zord hangulatot hozott elő vagy „ki tud szebbet” versenyt. Annál valami sokkal tisztábbat. Egy kisebb vitának fültanúja voltam: egy középkorú asszony egy tömzsi törzsű őszi fát festett levelek nélkül. Ez azonban nem tetszett egy még fehér lap mellette ülő barátnőjének, hiszen a fa azért fa, mert levelek vannak rajta. Ez persze rosszul esett a fát festő asszonynak, de az érzelmi kedélyek csitultak, mikor egy szervező megerősítette a hölgyet a fa „legitimitásában”, a festés előtt álló hölggyel pedig beszélgetni kezdett arról, hogy a művészet lényege, hogy az önkifejezés, és a levéltelen fa nem feltétlenül a szomorúság jelképe, ezért kiegészítésként fessen egy nyári fát, ha van hozzá kedve. Persze azon nyomban hozzá is állt az alkotásnak.

Ági: Több hasonló délutánra lenne szükségem, szükségünk. Ahol nem azt néznénk, hogy ki a kliens, ki a szakember, ki a betévedt érdeklődő. Olyan szívesen készítenék papírmasét a családgondozókkal, vagy gyurmáznék a cigányokkal. Két alkotás között pedig beszélgetnénk, mint ahogy tettük ezt pénteken is.

PsychoArt

Zsolt: A kívülállóság nem jó dolog. Mert jó volna valahova tartozni, valahol helyet kapni, hazatérni. Engem régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon van-e olyan szubkultúra, közösség ebben a mi egyetlen világvárosunkban, Budapesten, amelyik képes magába fogadni, felszívni a „bolondokat” a rájuk levehetetlenül kiosztott krónikus pszichiátriai beteg szerepen kívül valami mást is kínálva. A témában a múlt héten tragikus hirtelenséggel elhunyt Angelusz Róbert tanár Úr hálózatelemzésének módszerével próbálok egy kutatást szervezni és úgy látom, az egyik lehetséges közeg éppen az az alternatív művészvilág lehet, amit az Art Brut Galéria is megjelenít.

2010.09.07. 16:44

Szerző: Zsoolt

Szólj hozzá!

Címkék: psychart24

A bejegyzés trackback címe:

https://szimplacsoport.blog.hu/api/trackback/id/tr662275802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.