Katz Katalin Izraelben élő magyar származású szociális munkással készítettünk interjút. Kati évek óta rendszeresen oktat Magyarországon is, óráit legutóbb az ELTE Társadalomtudományi karán lehetett látogatni. Életéről, pályafutásáról, a szociális munkával kapcsolatos gondolatairól kérdeztük őt és nagyon kíváncsiak voltunk egy híressé vált szemináriumára, melyen arab és zsidó fiatalokkal közösen dolgozzák fel veszteségeiket sérelmeiket egy olyan súlyos konfliktusokkal terhelt társadalmi közegben, mint amilyen az Izraeli társadalom.
 
Az interjút nagy terjedelme miatt két részletben közöljük.

Beszélgetőpartnerek: Kiss-Molnár Enikő, Bugarszki Zsolt

 

 

Zsolt: Alapvetően az érdekelne minket, hogy azon kívül, hogy tudjuk, hosszú évek óta jársz hozzánk oktatni, ki is az a Katz Kati? Azt szeretnénk, hogy sokak számára, akik olvasnak tőled - rólad, azoknak megelevenedjék egy kép.

A másik téma, ami nagyon érdekel bennünket, hogy otthon csinálsz csoportokat hallgatókkal. Zsidó és arab fiatalokkal, akik közösen dolgozzák fel sérelmeiket, veszteségeiket. Egyrészt maga a csoport, és a tapasztalat érdekel, másrészt mivel mi is egy egyre elmérgesedő társadalmi közegben élünk, érdekel, mit gondolsz, van-e létjogosultsága a szociális munkának egy ilyen közegben?

Katz Kati: Szóval ilyen apró kérdésekről lesz szó, amit én nagyon könnyen megmagyarázok nektek, és majd mindent tudni fogtok. (mosolyog)

Zsolt: Ha nem is mindent, de azért azt talán meg fogjuk tudni, hogy Te mit gondolsz, és hogy mit tapasztaltál.

Katz Kati: Jó, hát ezzel azt akartam mondani, hogy nagyon nehéz válaszolni. Szóval akkor melyikkel kezdjem?

Zsolt: Katz Katival.

Katz Kati: Jó, Katz Kati... Tulajdonképpen Klopfer Katinak születtem, és a férjem után vagyok Katz. Éppen ma beszéltem valakivel erről, azért kezdem ezzel. Én még most is úgy érzem, hogy nem tudnám elképzelni, hogy másképp hívjanak, mint a gyerekeimet. Nagyon családcentrikus szemlélet van izraelben, és én magam a családot nagyon fontosnak tartom a magam számára is. Nem úgy, hogy azt gondolom, mindenkinek fontos kell, hogy legyen. Nincs ilyen életképem, hogy hogy kell mindenkinek élni, de számomra nagyon fontos. Úgyhogy Katz vagyok a férjem után, és a gyerekeimet is Katznak hívják, és így nekem nagyon jó.

 

Katz Katalin



Hát én itt születtem Budapesten, a Rákóczi út 68.-ban, és a szüleim és a bátyám is holocaust túlélők. A bátyám kisfiú volt, átélte a holocaustot, én meg a háború után születtem, miután sikerült a családnak nagy nehezen mégis összejönni. Ez nagyon meghatározó nekem az életben. Az is, hogy zsidó vagyok, és az is hogy holocaust túlélők a szüleim és a bátyám is. És tíz éves koromban, ami éppen 1956-ban volt, kimentünk Izraelbe. A bátyám kicsit előbb, megszökött, disszidált, ti így hívjátok. Mi meg a szüleimmel legálisan mentünk ki, volt egy ilyen pici kis rés, amikor ki lehetett menni. Azóta kint élek. A szüleim nagyon-nagyon vallásos ortodox zsidók voltak, és cionisták, ami nem mindig jön egybe össze, de náluk ez összejött. És hát úgy mentünk ki, hogy nekem volt egy képem arról, hogy néz ki Izrael, és nagyon csodálkoztam, amikor a hajó megérkezett Haifára, a kikötőbe, és egy csomó normális embert láttam ott mászkálni, nem pajeszos és nem szakállas embereket. Nagyon zavart volt az identitásom, még most is az, vagy inkább nagyon kevert. Ezt most azért meséltem el, mert mondom, hogy a szüleim vallásosak voltak, és cionisták nagyon, és bátrak nagyon. Én nem vagyok se vallásos, se cionista, csak ott élek, viszont sokat tanultam a szüleimtől, és azt hiszem, hogy ez majd kapcsolódik a szociális munkás témához, ahhoz, hogy ezt a szakmát választottam, meg ahhoz is, hogy mit gondolok, hogyan kell ezt csinálni.

Mi a Sztálin-éra alatt éltünk itt, még az egész gyerekkorom arról szólt. A szüleim abszolút bátran kiálltak az ő igazuk mellett, amellett amiben hittek, és ahogyan ők akartak élni. Ti fiatalok vagytok mind a ketten, nem tudom, hogy mennyire tudjátok átérezni milyen az, hogy fölvállalni, hogy ortodox zsidó vagyok, hogy én sapkában járok be – apám orvos volt – a kórházba, és úgy fogadom a betegeket. És hogy amikor felajánlanak nekem egy katedrát az egyetemen, és azt mondják, hogy csak a sapkát vegyem le, én nem veszem le. Szóval nem az az üzenet jött át, hogy cionizmus és vallásosság, hanem az az üzenet jött át, hogy abban, amiben hiszek, azért ki kell állni, és felelősséget vállani érte, és olyannak lenni, amilyenek vagyunk, és hogy ez mindenkinek a joga.

Ez Izraelben is ellentmondásos volt, ott a vallásos zsidó sztereotípiája automatikusan egy jobboldali embert jelenít meg, aki az igazát mindenkire rá akarja tukmálni, és aki megmondja, hogyan kell élni az életet. De én nem ezt kaptam a szüleimtől. Apám akármilyen vallásos volt, ő úgy hitte, hogy mindenkinek a saját felfogása szerint kell élnie, és azt kell elfogadni. Úgyhogy ezt a tanítását megtartottam magamnak is, és azt hiszem ez egy nagyon lényeges része a szociális munkás identitásomnak.

Ez szintén nem magától értetődő dolog. Amikor én elkezdtem a szociális munkát tanulni – ez mikor is volt? – ’68-ban, az akkori szociális munka nagyon hasonlított az itteni első évekre, nagyon fiatal volt ott a szociális munka.

Zsolt: Úgy érted, az itteni kilencvenes évekre?

Katz Kati: Igen, ott hatvanban kezdődött talán. Fiatal szakma volt, nagyon erős amerikai hatással, de benne volt a zsidó hagyomány, a háború, a mindenféle nyomorúság. Meg rengeteg európai hatás jött, ami új volt az ottani zsidóknak is, nemcsak az araboknak. Nem hiszem, hogy többségben voltak, de nagyon erős volt ez a hatás.

És volt benne valami, ami itt még most is van a szociális munkában, hogy szegényeknek segíteni kell, sajnálni kell őket, a gyerekek szegények…hát gyűjtsünk nekik, hogy legyen ruhájuk, és legyen kajájuk, és ez legyen a szociális munkának a feladata. Volt abban az is, hogy legyen egyenlőség, de úgy legyen egyenlőség, hogy nekünk van, és nekik nincs, és mi majd adakozzunk. Nagyon hiányzott még az én tanulmányaimból, a szociális munkás nevelésemből a társadalmi felfogás, a politikai felfogás, nem is emlékszem, hogy ilyet tanultam volna, de valahogy bennem megvolt.

Nagyon erősen bennem volt, hogy nem arról van szó, hogy másokat lesajnálni kell, és hogy adakozzunk, hanem itt arról kellene beszélni, hogy mindenkinek egyenlő jogai vannak. Hát amit ma már tanítanak az empowermentről, meg ilyenek. Talán még az is jellemez engem, hogy kétkedő vagyok magammal szemben, mindig vizsgálgatom magam. Érzelmileg nagyon ott tudok lenni, nagyon tudok haragudni is például, tényleg nagyon emocionális vagyok, de azért mindig visszakérdezek, hogy tényleg így van-e.

Zsolt: Szóval elkezdted az iskolát 1968-ban, akkor, amikor ébredezik az izraeli szociális munka, ami sokkal inkább szól a szegények gondozásáról, meg adománygyűjtésről, meg segélyezéséről…

Katz Kati: Meg arról, hogy meg kell javítani őket...mert valami nincs rendben velük. Egyszer beszélgettünk itt arról, hogy mi a baj a klinikai szociális munka elnevezéssel. Most egyet továbblépnék ebben, jó? Nálunk is van vita erről. Az elnevezésről. Én pszichoterapeuta is vagyok, van egy kis klinikám, ahol pszichoterápiát is csinálok, és olyanok is jönnek hozzám, akik nem tudnak fizetni. Nagyon sokszor olyan beavatkozásokat is beleviszek a pszichoterápiába, ami nem fér be egy rendelő keretei közé, másképpen kell beleavatkozni, és akkor a szociális munkát is beleviszem. Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a külső világot a belsőtől. Az egyéni lelki dolgok ugyanoda tartoznak, mint a legfelső politikai kérdések. Hogy ezt ilyen dichotóm módon különválasszuk, ez egy nagyon nagy hiba. Én megértem, hogy miért van így, mert olyan nehéz mind a kettőt csinálni. Nekem is nehéz, meg tanítani is nehéz. Ezt tanítom különben.

Mert mi köze annak, hogy most ki a miniszterelnök, és hogy a háború, meg a biztonság, - most Izraelről beszélek -, ahhoz hogy ez hogy érkezik el az emberek lelkébe, minden egyes embernek a lelkébe? Van kapcsolat a kettő között es nem igaz, hogy akkor csak az egyes embert kell "kijavítani".

El vannak nyomva azok az emberek, akiknek el van véve a politikai erejük és ezt most nem ilyen kommunista szólamként mondom. Lelkileg is el vannak nyomva annyira, hogy ők maguk sem hiszik, hogy kiállhatnak valamiért, vagy egyáltalán hogy megfogalmazhatják, mit akarnak, hogy az nekik jár, és nem szívességet kérnek. Lelki nyomor is van, ami nagyon sok kárt tesz az emberekben.

Én azt hiszem, hogy a belső világunkat is kell kezelni, vagy ha más szót akarsz, akkor válassz más szót erre, és nem különbözik a pszichológus a rendelőjében, a politológustól, aki a gép előtt ül, mert rossz, hogy mi meg valahogy keringünk közöttük, és nincs semmi köze a kettőnek egymáshoz. Éppen ezt az integrációt tartom a szociális munka legnagyobb kihívásának. Nagyon nehéz, de én azt hiszem, hogy ez is a feladatunk.

Szóval az van, hogy én itt is furcsa, meg kívülálló vagyok, de mindenki azt hiszi, hogy ez azért van, mert én izraeli vagyok, ott meg azért tartanak kívülállónak, mert furcsa vagyok, szóval más vagyok. Valahogy a másságban úszom mindig.

Minden pontban más az izraeli helyzet, mint itt, de ott is van vita a különböző szintek és megközelítések dichotóm különválasztásáról. A közösségi munka egy külön vallás, és a casework (egyéni esetmunka) az egy másik vallás, és egymást utálják, lenézik és megszólják. És az miért klinikai, és az meg mi az, hogy közösségi munka. Valahogy ez az integráció ott is hiányzik, és szerintem ez nagy hiba.

Zsolt: Hogy kezdődött a karriered, hol dolgoztál?

Katz Kati: Még egy lépést visszamegyek, engem kicsaptak az iskolából, 10. osztályban, 16 évesen. Kidobtak, igazuk volt.

Zsolt: De miért? Rendetlen voltál, vagy nem jártál iskolába?

Katz Kati: Nem ez volt a baj. Egy vallásos iskolába jártam, és van egy kis folyó ott Tel- Avivban, ahol laktunk, és amellett ott mászkáltam, sétáltam, és ott találtam két kiselejtezett autóbuszt. Abban laktak egy öreg bácsi, és mindenféle furcsa emberek, és kiderült, hogy az a bácsi, tényleg öreg volt már, a fizika doktora, kicsit szenilis, de különben nagyon rokonszenves, az a fejébe vette, hogy segít gyerekeknek, hogy jobban tanuljanak. Szegény negyedben lakó gyerekek, akik ott laktak mellette. Őket tanította számtanra, történelemre, akármire, amire kellett. Vitt nekik kaját, pedig nem volt pénze, máskor meg a családok adtak neki. Ő ilyen intuitív szociális munkát csinált ott, és nekem nagyon tetszett az egész. Rögtön nagy lelkesen bekapcsolódtam, és kihirdettem az iskolában, ahol tanultam, hogy mi egy ilyen képzést akarunk csinálni, jöjjenek minél többen önkéntesnek ebbe a két autóbuszba. És akkor kiderült, hogy ez a bácsi nem is vallásos, és én mégis eljárok hozzá, sőt még egy nővel is összeállt és ez teljesen szörnyű volt, szóval kicsaptak.

Zsolt: Mert szóba álltál ezzel a bácsival.

Katz Kati: Mert nemcsak hogy szóba álltam, hanem hogy próbáltam másokat is oda bevonni, és megrontani a lelküket, vagy nem tudom, micsoda, úgyhogy ez lett.

Zsolt: Édesapád mit szólt?

Katz Kati: Édesapám? Akkor láttam őt másodszor életemben sírni. Nagyon odavolt apu, meg én is, nagyon. És azt is hittem, én is, meg ő is, anyu is, meg mindenki, hogy ez azt jelenti, hogy én nem fogok már tanulni tovább semmit. De aztán mégis sikerült. Sokkal később, aztán jött a katonaság. Ott is önkéntesen, volt egy olyan lehetőségem, hogy nem katonai bázisra kerültünk, hanem öten, öt lány, egy eldugott faluba mentünk, ahol analfabéta emberek éltek, és mondták, hogy dolgozz itt gyerekekkel. Ez volt a katonaság számomra.

Enikő: Az hány évig tartott?

Katz Kati: A fiúknak három év, a lányoknak húsz hónap. És azt csináltam akkor a katonaságnál, hogy a gyerekekkel foglalkoztam, amennyire tudtam, és próbáltam kitalálni, hogy utána mit is akarok én csinálni. És akkor jött, hogy van egy ilyen szocális munka nevezetű valami, és az pont az, amit én csinálni akarok. Gyorsan leérettségiztem, hogy mehessek az egyetemre. A karrierem tehát úgy kezdődött, hogy kicsaptak az iskolából.

Amikor befejeztem az egyetemet, még csak BA volt a szociális munkában, nem volt még mesterképzés. Aki tovább akart tanulni, az elment külföldre. Én ottmaradtam, és nem is akartam mást, mint dolgozni. És akkor előbb egy családsegítőben, az önkormányzatnál dolgoztam. Elég szörnyű volt.

Zsolt: Miért?

Katz Kati: Mindjárt kiderül, hogy én milyen szörnyű vagyok. Én azt hiszem, ilyen itt is van, és ott már kevésbé. Olyan viszony volt a szociális munkások, és a kliensek között, hogy ne zavarjanak ezek minket. Rengetegen voltak, és szegények, és nem értették meg egymást. Jöttek ezek a jóakaratú szociális munkások, akik a szívüket odaadták volna, és jöttek ezek az emberek, és követeltek, és kiabáltak. Agresszívek voltak. Percek alatt kiutálták ezeket az embereket a szociális munkások. Hárítottak, kitalálták, hogy te nem is ide tartozol, hanem oda, menj ahhoz a szolgáltatáshoz. Én tudom, hogy itt is van ilyen.

És megint egy sztori, ha lehet sztorizni állandóan. Egyszer egy ilyen shuttle-taxiban (iránytaxi) utaztam Tel Aviv-ból Jeruzsálembe. Már mindenki leszállt, csak én maradtam, meg a sofőr. Megkérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy szociális munkás vagyok. Elkezdett sírni. Nekem mindenki mindig elmondja az élettörténetét, ezen már otthon is röhögnek rajtam. De tényleg, valaki megkérdezi az utcán tőlem, hogy hány óra, és mindenki tőlem megkérdezi (mutatja az óráját), és két perc után elmeséli a történetét. Na, ez a sofőr elkezdett sírni, és kérdezem tőle, hogy mi baj van? Hát hogy az ő kislánya 17 éves, és terhes lett, és a fiú nem akarja őt elvenni, ők meg bekényszerítik őt ebbe a házasságba, de nincs semmijük, az égvilágon semmijük, és hogy mi lesz velük. Mondtam neki, hogy a legjobb embernek meséli el, mert éppen ott laknak, ahol én is dolgozom, és hogy jöjjön be hétfőn, és megbeszéljük, hogy mit lehet csinálni.

És aztán mentem a szupervízoromhoz, aki a főnöknőm is, és mondtam, hogy ez az eset történt, és hétfőre van ez a kliensem, aki hozza a kislányát, és talán a fiú is bejön, ki tudja. Lerohant engem, hogy hogy merem én, hogy nincs nekünk elég dolgunk meg bajunk, meghogy a mi számlánkra fognak ők házasodni, meg rendbe jönni, valami ilyesmit mondott. Szóval nagyon konfliktusos volt a helyzet körülöttem mindig. Nagyon nehéz volt ott, kiutáltak engem, amiért én így dolgozom, és nem írom alá nekik, hogy a szociális munkások azok, akik nagyon szenvednek. Tulajdonképpen tényleg szükségük volt erre a hárításra, de én ezt nem tudtam, hogy hogyan kell csinálni és nem is akartam csinálni.

Enikő: Ez így elég furcsa kettősség. Azt mondtad az előbb, hogy a jelszó a segítsünk, gyógyítsuk, meg a javítsuk ki őket, de mégis most az derült ki, hogy igazából mégse csinálunk semmit.

Katz Kati: „De ezek javíthatatlanok..”

Enikő: És akkor ezt így elkönyvelték maguknak?

Katz Kati: Azt mondják: „Én kiteszem a lelkemet, és megértem, hogy nekik milyen nehéz az életük, és tényleg annyira sajnálom őket, és erre idejön és kiabál.”

Na, most ezt én értem, de nem fogadom el! Ennek más módja van. Én tudom, hogy ez a szemlélet itt is megvan. „Én szeretem őket, én szeretnék nekik segíteni, de ezek javíthatatlanok. Ezek nem értik, hogy amit én most akarok az nekik jó. Hogy hát nem így kell egy gyereket nevelni, hát nem ééérti? Már elmagyaráztam neki!”

Szóval nekem ez volt az első munkahelyem, és nem sokáig bírtam. Elmentem onnan, vagy inkább menekültem, nem tudom. Dolgoztam aztán egy gyermekintézetben. Egy nagyon pszichoanalitikusan orientált intézet volt, ugyanakkor fantasztikusan humánus. Tényleg gyönyörűen dolgoztak, és ott nem volt semmi bajom, ott nem utált ki senki, meg én sem őket, mert olyan felfogásuk volt, hogy a szülőkkel együtt kell dolgozni. Nem zárták ki a szülőket azzal, hogy majd mi a gyerekeket jól rendbe hozzuk, mert a szülők nem tudják. Minden más intézményben általában úgy volt. Itt azonban egy csomó szociális munkás dolgozott a pedagógusokon kívül, és a szülőkkel minden héten találkoztak, és kifizettük a szülőknek az útiköltséget, hogy jöjjenek legalább egyszer egy héten, és találkozzanak a gyerekekkel.

Enikő: Ez egy zárt intézmény volt?

Katz Kati: Abszolút. Nagyon beteg gyerekek voltak ott. Az iskola is bent volt.

Enikő: Egy burok volt ezek szerint.

Katz Kati: Teljesen. De egy megtartó közeg volt. Olyan winnicotti értelemben. Gyönyörű volt tényleg. Azt hiszem, Bettleheimnek volt ilyen intézménye, az a felfogás vezérelte őket. Az egész stábot úgy toborozták, hogy a kiválasztás szempontja az volt, mennyire szeret és mennyire tud a gyerekekkel kommunikálni a jelentkező. De nem csak a pszichológusok, szociális munkások, pedagógusok esetében volt ez fontos, így került kiválasztásra a szakács is. Tehát nem csak az alapján vették fel a szakácsot, hogy hogy főz. Az volt az egyik szempont, a másik szempont azonban az, hogy mennyire tud a gyerekekkel kommunikálni és bánni. És amikor stábmegbeszélések voltak, és rengeteget beszéltünk a MI gyerekeinkről, akkor abban részt vett a szakács is, a takarító is, az asztalos és az esztergályos is és mindenki, és minden gyerek valamelyikhez kötődött. Ha éppen az asztaloshoz kötődött valamelyik gyerek, és egész nap ott barkácsolt a műhelyében, akkor az mesélte el a lényeget, és hogy van ez a gyerek most, és mi van vele. Persze hozzáadott ehhez a pszichológus, meg mindenki más, amit hozzáadott. A szociális munkások meg közben azon is voltak, hogy dolgozzanak a szülőkkel. Na, itt van az integráció, amiről az előbb beszéltem. Ez itt gyönyörűen megvolt, és tényleg nagyon sikerült.

Hét évig dolgoztam ott azt hiszem. Közben megkezdődött már a mester képzés is, és a kutatást is ott csináltam ebben az intézményben, ami írtó izgalmas volt, mert elmentem ennek az intézménynek a veteránjaihoz. Már legalább tíz éve befejezték ezt az öt-hat éves programot, és megnéztem, hogy hogy vannak, mint felnőttek. Nagyon izgalmas volt, imádok utazni, végigutaztam az egész országot. Egy-kettőt a börtönben látogattam meg, de a többséget otthon, vagy ahol éppen voltak. Nagyon izgalmas munka volt.

Enikő: Lehet ezt olvasni egyébként valahol? Mondjuk angolul?

Katz Kati: Hát igen, héberül. Megvan. De nincs rajta a neten, ugyan hol volt akkor még a net?

Zsolt: De azóta sem lett feltéve?

Katz Kati: Áááá.. már elavult, nem. Illetve nem avult el, de nagyon régi. 88-ban fejeztem be a mesterképzést. És akkor onnan visszamentem az önkormányzathoz, és az megint nagyon izgalmas volt. Akkoriban kezdtek felocsúdni, hogy a kábítószer talán mégiscsak a szociális munkás dolga.

Enikő: Előtte ez pszichiátriai probléma volt?

Katz Kati: Az volt, két megoldása volt egy drogosnak: az egyik az, hogy pszichiátriai zárt osztályon legyen, és akkor ott kitisztítják, aztán semmi. Vagy a rendőrség. Tehát vagy az orvos, vagy a rendőr. Ezeknek a dolga, nekünk szociális munkásoknak mi közünk hozzá?

De még azt akartam elmesélni, hogy mielőtt elmentem ebbe a gyermekintézménybe, dolgoztam egy másik családsegítőben, ami szintén az önkormányzatnál volt, de Jeruzsálem egy másik részében. Ott valahogy egy jobb csapat volt. Az igazgató szerelmes volt belém, úgyhogy mindent rám hagyott, amolyan hangadó lettem és nem engem nyomtak el. Na ott, már nagyon jókat csináltunk, ott tényleg lehetett dolgozni. Amikor ott dolgoztam akkor jól éreztem magam, mondhattam, amit akarok, figyeltek rám, és voltak társaim, nem maradtam olyan egyedül, mint korábban. És hát nyitott szemmel jártam, és amikor megnéztem a költségvetést rájöttem valamire. Akkor már szupervízor is voltam, hozzáfértem a költségvetéshez, és láttam, hogy az arabok lakta kelet jeruzsálemi részen a költségvetés egy része mindig megmaradt. Az a rész, ami nálunk arra volt szánva, hogy olyan háziasszonyoknak vagy egyedülálló férfiaknak, gyerekes családoknak adjuk, akik nem bírták a házat fenntartani. Mi segítettünk nekik takarítót fizetni, meg amit kellett. Kelet-Jeruzsálemben az erre szánt források mind megmaradtak. Egy csomó pénz.

Elkezdtem rákérdezni, és lassanként kibontakozott, hogy súlyos visszaélések történnek. Azzal magyarázták, hogy „azoknak az embereknek nem is kell ilyen támogatás. Náluk (az araboknál) ez nem szokás, nincs szükségük ilyen támogatásra”. Ettől nagyon felbőszültem és elmentem oda beszélni a kollégákkal. Többségük nem tudott beszélni velem, mert nem tudok arabul, ők nem tudtak héberül, de azért volt egy-két ember, akikkel tudtam kommunikálni. Kiderült, hogy egy ilyen szakállas, pajeszos zsidó ember az igazgatójuk, akivel nem mernek szembeszállni, ő meg ebben a stílusban vezeti ezt az intézményt. Na, akkor én visszamentem az én körzetembe és fellázítottam mindenkit, akit lehetett.

Elmentünk az önkormányzatba, hogy utánajárjunk a dolognak, úgy éreztem ezt így nem lehet hagyni. Fogadott végül is a polgármester. Nálunk nincsenek kerületi polgármesterek, hanem egy nagy polgármester volt, a Teddy Kollek. Ő nagyon híres polgármester volt Jeruzsálemben. Nem volt nagyon kedve hozzánk egyébként, de beszélt velünk. Együtt mentünk oda, az arabok, meg mi. Az önkormányzat szociális osztályának a vezetője elnevezte ezt a déli családsegítőt Kremlnek, merthogy mi "bajkeverő kommunisták" vagyunk, és forradalmat akarunk csinálni. Erre nagyon büszke voltam. Végülis leváltották a kelet-jeruzsálemi igazgatót, egy arab szociális munkás került a helyére.

 

Katz Katalin



Zsolt: Ez az a bátorság, amiről beszéltél.

Katz Kati: Nem is bátorság, hanem felelősségvállalás, mondjuk úgy. Hogy nem lehet elmenni valami mellett, mintha nem is láttam volna. Én nem tudom, hogy bátorság-e, mert nem vagyok bátor, sőt. Én nagyon gyáva vagyok, tudok nagyon félni. De a félelem az nem kifogás. A felelősség attól még ott van. De akkor nem féltem, mert mi történhet? Kirúgnak. Na és? Már egyszer kirúgtak. Még nem volt családom, nem az volt a mindennapi kenyerem, de én azt hiszem, hogy úgy sem féltem volna, attól hogy kirúgnak. Akkor majd nem szociális munkás leszek, hanem pincér. Ettől nem tudok annyira félni. De vannak dolgok, amitől félek, és akkor is fel kell vállalni.

Na, ez történt ott délen, és utána megszültem az első fiamat, és utána mentem az előbb említett gyerekintézménybe dolgozni. Aztán megszületett a második fiam, és utána ott is elbúcsúztam, és akkor lettem a „drogos”. Ez a drogos ügy úgy kezdődött, ezt kezdtem az előbb mondani, hogy volt egy rendelet, miszerint aki drogot használ, akiről tudjuk ezt, az nem léphet be a családsegítőbe, mert az nagyon veszélyes. Ha mégis megtenné, akkor hívjuk a rendőrséget.

És így csak a nők jöttek, az anyukák a gyerekekkel. A férfiakat senki nem látta. Szerintem rettegtünk a férfiaktól, ha drogos volt esetleg, akkor pláne. De ha nem volt drogos, akkor is. Szóval inkább maradjon otthon, mert balhézni fog, ránk borítja az asztalt. A nők is néha borították az asztalt, de a férfiak félelmetesebbek. Így inkább kitalálták, ha drogos az illető, akkor kijön a rendőrség. Én ehhez képest azt kezdeményeztem, hogy idefigyeljetek, ez a drog ügy a mi dolgunk, a szociális munkások dolga. Indítsunk egy programot, segítsünk nekik, velük is dolgozzunk. Mindenki mondta, hogy jó, nagyon jó, szép gondolat, de nem itt, hanem ott, és miért nem kezdem annál a szervezetnél inkább. Végül mégis rákényszerültek az egyik szolgáltatásnál, hogy elkezdjük. Akkor az igazgatónő végigvitt a szociális munkások szobáin bemutatni engem, hogy itt ez a Katz Kati, és ő a „drogos”.

Szóval érdekes volt az egész benyomulás a családsegítőbe, de nagyon jó gondolat volt, hogy nem egy elkülönült drogklinika lett, hanem ott szerveztük meg. Rengeteg pénz lett erre, akkor az volt a divat, Most érdekes más a divat, most a gyerek a divat. A drogos most meghalhat, most a gyerek a minden. Akkoriban meg a gyerekekre nem figyeltek. Szóval rengeteg pénz jött, mert teljesen bediliztek a félelemtől, hogy jaj, mi lesz velünk, itt a drog, és tönkremegy az ország. Mert kiderült, hogy mostmár nem csak a szegény negyedekben, hanem a gazdagoknál is volt egy-két drogos gyerek, és jaj, mint egy járvány, úgy terjed az egész. És ezért lett pénz rá, úgyhogy akkoriban jól lehetett dolgozni. Kaptunk egy orvost, három-négy szociális munkást egy meghatározott területre, és nagyon jókat tudtunk csinálni.

Enikő: A módszertant azt ti találtátok ki?

Katz Kati: Hát igen, nem volt nagyon honnan tanulni, mert ugyan az amerikaiaktól tudtunk olvasni, tanulni, de nem igazán lehetett ezt a mi viszonyaink között alkalmazni. Teljesen más kultúra az is. Így lassanként magunk találtuk ki a módszertant. Akkor már többen lettünk, miután volt sok pénz rá, és a meglévő helyi tapasztalatok alapján tudtuk a programot felépíteni. Ezen a területen meglepően jó emberek jöttek össze aztán, olyanok, akik nem nagyon féltek, nem pánikoltak, lehetett gondolkodni és még veszekedni is.

 

a folytatás hamarosan következik...

2010.10.15. 09:07

Szerző: Zsoolt

Szólj hozzá!

Címkék: izrael szociális munka

A bejegyzés trackback címe:

https://szimplacsoport.blog.hu/api/trackback/id/tr542373326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.