Katz Katalin Izraelben élő magyar származású szociális munkással készítettünk interjút. Kati évek óta rendszeresen oktat Magyarországon is, óráit legutóbb az ELTE Társadalomtudományi karán lehetett látogatni. Életéről, pályafutásáról, a szociális munkával kapcsolatos gondolatairól kérdeztük őt és nagyon kíváncsiak voltunk egy híressé vált szemináriumára, melyen arab és zsidó fiatalokkal közösen dolgozzák fel veszteségeiket sérelmeiket egy olyan súlyos konfliktusokkal terhelt társadalmi közegben, mint amilyen az Izraeli társadalom.

Az interjút nagy terjedelme miatt két részletben közöltük, ez a bejegyzés a beszélgetés második részét tartalmazza. Az első rész elolvasható
itt.

Beszélgetőpartnerek: Kiss-Molnár Enikő, Bugarszki Zsolt


Zsolt: Azt mondtad az előbb, amikor a legelső munkhelyedről beszéltél, hogy már nem annyira jellemző az a fajta szemlélet az izraeli szociális munkában. Mi változott, vagy, mi változtatta ezt meg?

Katz Kati: Rengeteg tényező hozzájárult ehhez, én nem tudom mindet, de azt hiszem az egyik nagyon fontos eleme a képzés, és a szupervízió voltak a változásnak. Sokat jelentett például, hogy a szociális munkások felkészültek erre a munkára, és nem olyan bűntudattal jöttek oda dolgozni. Rájuk már nem volt jellemző az, hogy bűntudatuk volt, „mert én gazdagabb vagyok” és akkor nem a sajnálat alakult ki bennük. Ez valahogy fel lett dolgozva a képzésben, hogy a segítés nem erről szól. Az elfogadás nem egy szlogen, hanem ezzel tényleg dolgozni kell, és mára ez benne van az összes egyetem képzési programjában Izraelben. Persze nem mindig sikerül, nem azt mondom, de nagyon jó, hogy van.

Aztán a szupervízió nálunk állandóan jelen van a szociális munkások életében. Egy szülőfigura, és azt tudom, hogy ez nem divat itt, ez nem szép dolog, mert egyből azt mondják, hogy ez mi, hogy szülő-gyerek viszony. Nem arról van szó, hogy én gyerek vagyok, nekem most is van szupervízióm. 63 éves vagyok, de én úgy dolgozom, hogy kötelességemnek tartom, hogy legyen egy állandó szupervízorom. Mára ez inkább peer szupervízió, de mindegy az, mert a lényeg az, hogy van egy állandó holding (megtartóerő), ami segít engem abban, hogy feldolgozzam a tudattalan viszonyulásaimat. Ne haragudjatok, már megint oda lyukadok ki, hogy a belső világ és a külső elválaszthatatlanok..

Mert tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt nagyon nem akarják elfogadni. Csak a szociálpolitika, esetleg a közösségi munka, de mi, és a lelkünk az nem szerepel benne. Pedig szerepel! És azt hiszem, hogy erre nagyon jó a szupervízor. Egy jól képzett ember. És tényleg általában (bár nem mindig), az emberek csak ott maradnak meg a munkában, ahol a szupervízorral - aki a főnök is - bizalmi viszonyban vannak. Neki el lehet mindent mondani, és ő megtartja az embert, a Winnicott-i értelemben vett holding jön létre. Ha félek, akkor segít feloldani ezt az érzést, és ha dühös vagyok, akkor megvizsgáljuk, hogy miért is vagyok dühös arra a nénire. Jó, kiabált. Mit is kiabált? Azt, hogy miért is ilyen nyomorúságos az élete. Miért veszem én azt magamra? Ezt dolgozzuk fel. Ezért lehet az, én azt hiszem, hogy az emberek többsége már tud mindenhol úgy dolgozni, hogy szemtől szembe kommunikál, nem felülről lefelé. Ez már tényleg alig létezik nálunk. Kialakult egy olyan viszony, ami nem változtatja az embereket tárgyakká.

Zsolt: Egy kicsit mesélsz arról, hogy az egyetemre hogy kerültél?

Katz Kati: Az egyetem az úgy kezdődött, hogy amikor a drogosokkal dolgoztam, akkor kértek, hogy tanítsak egy kicsit. Asszisztensnek hívják ezt, azt hiszem. Amikor a drogosokkal kezdtem dolgozni, még a terepen, akkor arra kértek legyek koordinátora a drog témának. Nálunk két évig tart a gyakorlat. Kétszer egy egész évig kell dolgozni, nem nézegetni, hogy a másik mit csinál, aztán lemásolni azt, hanem saját munkát kell csinálni. Ilyenkor külön csoportokban vannak a hallgatók meg a tereptanárok is. Ha éppen drogosokkal dolgozik valaki abban az évben, akkor olyan csoportba kerül, ahol arról tudnak együtt beszélgetni. Ezt szerveztem én. Nálunk ez kicsit jobban van integrálva, nem bomlik szét különálló szemináriumokra, hanem egyben van.

Szóval ezt csináltam és lassanként beszippantott engem az egyetem. Felkértek mégegy kurzusra, aztán megint egyre és aztán nem is tudom megmondani, mikor volt az a pont, amikor már több volt az egyetem, mint a terep. Mára már teljesen bekebelezett az iskola, csak a kis rendelőmet tartottam meg, mert úgy éreztem, hogy szociális munkát tanítani anélkül, hogy én magam emberekkel dolgoznék, az nem jó.

Zsolt: A magyarországi látogatásaid hogy kezdődtek?

Katz Kati: A magyar vonatkozásai az életemnek.. Hát abban is ilyen furcsa bogár vagyok. Nem tudom, mondják ezt itt is, csak nem tudom, hogyan.

Zsolt: Igen, mondják.

Enikő: Csodabogár.

Katz Kati: Igen, nem csoda, hanem furcsa, szerintem az pontosabb. Én nagyon nagyon nehezen váltam meg Magyarországtól. Én elhittem a szüleimnek lelkesen, hogy ott van az Édenkert Izraelben, és oda kell menni, ez a zsidók országa, és most is elhiszem nekik. Nem szeretnék ide visszajönni, mostmár én oda tartozom. De az valahogy nem fért a lelkembe, a fejembe igen, de a lelkembe nem, hogy akkor el kell vágni a gyökereket, és azt mondani: ez most már nem tartozik hozzám. Mániákus olvasó voltam, olvastam rengeteget, és folytattam a magyarul olvasást, és mindig is izgatott, hogy mi van Magyarországgal. Akartam tudni, de nem mindig lehetett, mert Magyarország nagyon ellenséges volt Izraellel szemben. ’67-ben volt a hatnapos háború, akkor voltam katona.

Zsolt: A kis eldugott faluban..

Katz kati: Igen. És akkor rohantam, hogy kell valamit tenni, segíteni, adtam egy csomó vért. Ezzel elintéztem a dolog harcias részét. Különben mostanában az araboknak adok vért, az arab kórházban, ahova nem tudnak eljutni az emberek vért adni, mert nem közlekedhetnek. De legalább vérem van. (nevet)

A hatnapos háborúban Magyarország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, és nem lehetett egyáltalán ide jönni. Nekünk előtte meg nem volt pénzünk, szó se lehetett róla, hogy mi itt repülgessünk, vagy akármi. Aztán a párommal voltunk Ausztriában, elmentünk a határig, és onnan sóvárogva néztem a határt. Most ez azért furcsa, mert nem ismerek még valakit, akit annyira honvágy gyötör, vagy nem tudom, hogy hívjam. Én itt születtem, itt nőttem fel, volt rengeteg bajom. Nekem nem volt túl boldog gyerekkorom, hogy vágyakozzam utána, de mégis nagyon kötődtem Magyarországhoz. Amint lehetett, rohantam vissza megnézni, hogy mi hol laktunk, és mi van, és bekopogtattam a volt lakásunkba.

Zsolt: És beengedtek?

Katz Kati: Be. Nagyon megható volt az egész, beengedtek nagyon kedvesen. Rögtön elkezdtem bőgni, hozták a konyakot, nagyon aranyosak voltak, emlékeztek is ránk. Mert aki megkapta a lakást, az apunak a paciense volt. Ez ’87-ben volt. ’57-ben mentünk ki, ’87-ben jöttem először ide, tíz napra, látogatóba. Mint egy részeg, úgy jártam a várost, nagyon elbűvölve.

Nem mindenhova engedtek be. Például az iskolámba nem engedtek be. Elmentem az iskolámba, mondom a portásnak én itt tanultam, szeretnék bemenni. „Azt honnan tudjam, hogy így van???” nem engedett be (nevet). De ennek ellenére nagyon élveztem az egészet. Egyedül voltam itt, és az is jó volt. Utána meg megtaláltam itt egy gyerekkori barátnőmet. Megint mehet egy sztori, ha van türelmetek.

Az a barátnőm, ő volt a Nagykati a házunkban, és én voltam a Kiskati, mert ő három évvel idősebb nálam. Egy házban laktunk, és nagyon-nagyon szerettük egymást. Leveleztünk is, egészen a hatnapos háborúig. Ami ugye jó tíz év volt. A háború után írtam neki egy levelet. Nagyon kétségbe voltam esve. Írtam neki hogy itt mindenki eufóriában van, itt ez a nagy győzelem, de hogy én egészen más dolgokat érzek ebben. Írtam neki, hogy láttam egy menekülttábort, szóval nagyon magam alatt voltam, és ezt jó hosszan leírtam neki, hogy talán, én vagyok őrült, mert körülöttem mindenki boldog. Lehet, hogy voltak, akik még másképpen éreztek, de nem ismertem őket, mert nem lehetett hallani vagy látni.

Visszaírt nekem a Kati. Azt hiszem, nagyon megijedt ettől a politizáló levéltől, azt meg azt hiszem én nem értettem meg, hogy itt nem lehet politizálni, ide nem lehet ilyen leveleket küldeni. Visszaírta, hogy milyen jó neked, hogy ilyen magasröptű gondolataid vannak, mi ezekkel nem foglalkozunk, én most itt a KISZ-ben stb.stb. Azt hitte, hogy én azt majd megértem mire céloz, de én csak megsértődtem, hogy nem akar velem beszélni.

Zsolt: Nem értetted az üzenetét..

Katz Kati: Nem is érthettem, és megszakadt a levelezés. Ez ugye ’67-ben volt, én meg ’87-ben jöttem először haza. Húsz év van a kettő között. És amikor hazajöttem, megkerestem, és meg is találtam őt. Leültünk, és onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. Most is olyan a barátság, hogy amikor egy kis Izraelben élő rokonom volt itt, aki találkozott ezzel a Kati barátnőmmel, azt mondta az anyukájának: „egy dolgot nem értek, hogy két nővért ugyanúgy hívnak?” Úgy érzete, hogy testvérek vagyunk.

Katz Katalin
Szóval akkor kezdtem ide járogatni. Persze pénzem annyi nem volt soha, hogy csak úgy találomra jöjjek, de jöttem, amikor csak tudtam. Aztán a következő látogatásom Debrecenben volt egy nemzetközi szociális munkás konferencián. Az volt a konferencia címe, hogy „Szegénység az európai házban”, vagy valami ilyesmi, és talán kilencvenegyben volt ez, pont a rendszerváltás után. Tartottam egy előadást is, és Göncz Kinga meghallgatott, és utána felkért, hogy jöjjek ide az ELTE-re is előadást tartani. Így kezdődött az itteni kapcsolat. Beszélgettem a stábbal, vagy azzal a pár emberrel, aki ott volt, és akkor megkértek, hogy meséljek a gyakorlatokról, hogy mi hogy csináljuk Izraelben, mert itt azt akkoriban alakították ki. Így kezdődött az itteni kapcsolat.

Zsolt: Van még időd, hogy beszélj nekünk a csoportodról, amit Jeruzsálemben csinálsz zsidó és arab hallgatóknak közösen?

Katz Kati: Van, ha nektek van. Én nem tudom, mit hívtok ti csoportnak, már mindent csoportnak hívnak manapság. Ez egy szeminárium, amiért kredit jár, és ahol tanulnak, és tényleg tanulnak. A csoport ’95-ben kezdődött, a története visszanyúlik a debreceni konferenciára. Ott azon kívül, hogy magam is előadtam, olyan előadásokra mentem be, amik Magyarországról szóltak. Ezeken folyton a cigányokról beszéltek. A konferencia végén meg lehetett menni tereplátogatásokra, és én a gyermekintézményekbe induló csoporthoz csatlakoztam. Nem tudom, miért, nem volt soha különlegesen az a témám, de...elvittek minket ilyen intézetekbe, ahol 100 százalékban cigány gyerekek voltak. Akkor derült ki számomra, hogy rengeteg cigány gyereket elvesznek a szüleiktől, és az hogy mindezt milyen alapon teszik, annak én betege lettem.

Mert megmagyarázták, hogy miért veszik el őket. Hallgattam ezeket a szörnyű előítéletes szólamokat az ápolóktól vagy azoktól, akik a gyerekeket ellátták. Az egyik ilyen intézményben fordítottam a társaságnak angolra, amit magyarul mondtak. Mellettem állt az igazgató, úgy beszélt. Dőlt belőle az alkoholszag és szörnyűségeket mondott. Megkérdezték tőle, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből 18 éves koruk után. Erre azt mondta:

„Hogyhogy mi? Hát kurvák és bűnözők lesznek, mert cigányok és a vérükben van”.

Ezután a konferencia után úgy éreztem, az nem lesz elég, hogy itt hazamegyek szörnyülködni. Itt van megint a felelősség. Akkor kitaláltam, hogy próbálok egy kutatást csinálni, hátha valaki elolvassa. Előbb azzal próbálkoztam, hogy megnézzem, mikor kell elvenni a gyereket a szülőktől és hogyan is kéne ezt csinálni, de nem értettem igazából hozzá, valahogy nem jött össze. Aztán eljött az idő, hogy a PhD-met megírjam, ahhoz úgyis van egy témavezető, és vele könnyebb lesz talán. A témavezetőm azt mondta nekem:

„Értem, hogy a cigányokról…na de mit? Írj egy naplót, írj le mindent, ami eszedbe jut, vagy amit hallasz magad körül”

Elkezdtem hát írogatni, és a holocaust rögtön beletenyerelt az egészbe. Eszembe jutott apu, aki mondta, hogy a sorstársaink a cigányok. Velük is ugyanaz történt. Szerettem volna ezt kutatni, és így kezdtem el érdeklődni a holocaust-kutatás után.

Aztán kitaláltam, hogy csinálok egy szemináriumot, ahol az emlékezetről lesz szó. A holocaust emlékezetének témáját fogom behozni a szemináriumra, és akkor együtt tanulok a hallgatóimmal. Ezt szépen le is írtam akkor ott a coospace-be, viszont én nagyon népszerű voltam az arab hallgatók körében, mert jól érezték magukat az én óráimon. És olyan csoport jött össze, aminek a fele zsidó a másik fele arab volt. Az első órán kérdeztem tőlük, hogy: „na most elolvastátok, hogy miről szól ez a szeminárium?” Hát azt nem. Akkor miért jöttetek ide? Mert az az óra éppen üres volt, meg jó a címe, meg hogy én vagyok a tanár. Akkor felolvastam nekik a tematikát, nagy döbbenet volt, hogy mi a holocaustról fogunk beszélni, mit csinálnak itt az arabok, ők maguk is megdöbbentek. De már az első órán az történt, hogy azt mondtam, hogy itt minden traumatikus emlékezetről szó van.

Egy vita lett ebből, mert az egyik arab lány azt találta mondani, hogy mi folyton a holocauston lovagolunk, - talán ismerős nektek is ez a szólam - , pedig milyen régen volt, és már mit akarunk ettől, és hogy ezt ellenük használjuk fel. Erre nagy vita kerekedett, és akkor fordítottam át én ezt az egészet abba, hogy nézzük meg azt is, mi mit gondolunk az ő traumáikról, amikről semmit nem tudtunk. Fogalmuk nem volt, hogy ott mik történtek, az 1948-as háborúban, amikor Izrael létesült, és hogy lettek a menekültekből a menekültek, és mi az a menekülttábor, és hol vannak a nagynénik, meg a nagybácsik, meg a nagypapák?

Így indult ez az egész. Együtt kitaláltuk, hogy interjúkat készítünk. Az arab diákok elmentek a saját családjaikhoz, a nagypapákhoz, és azokkal interjúztak, a zsidók meg a saját családjukhoz. Nem csak holocaustról van a szó, mert van egy csomó, keleti arab országból származó zsidó, akiknek más traumáik voltak, de ebbe nem akarok belebonyolódni. Mindenki behozta a saját közösségének a traumáit, amelyek többsége személyes gyökerekből táplálkozott, és azt kiszélesítettük. Egy fantasztikusan jó atmoszféra lett ebben a csoportban, a diákok nagyon odafigyeltek egymásra. A szemináriumnak a végén egy nagy dolgozatot kell írni. Nálunk egy szemináriumi dolgozat olyan 25 odalas, nagyon komoly munka kell, hogy legyen. Mondtam nekik, hogy a jó dolgozatokból, mert láttam, hogy milyen jó csapat, majd talán csinálunk egy könyvet. Úgyhogy kaptam száz oldalas dolgozatokat is.. ezért vagyok fáradt mindig. (nevet)

Mindenüket beleadták. Akkor jött a második év, és akkor már úgy jöttek, hogy egy zsidó-arab szeminárium, akkor már erről szólt az egész.

Zsolt: Akkor már a cigány téma nem is volt benne?

Katz Kati: Nem volt, végülis eleve sem került bele. Én a holocaustról akartam szemináriumot csinálni, az emlékezetről. Azt akartam feltárni, hogy az emlékezetnek mi köze van a politikához, hogyan konstruálódik ez az egész, és ki az, aki elmondhatja a történetét, ki az, aki nem mondhatja el? Ez abszolút belefért a cigányok történetébe, de végül úgy alakult nem az ő holocaust történeteik, hanem arab és zsidó diákok történetei mondták ezt el, de nem baj. Úgyhogy ebből egy elhíresült szeminárium lett, minden évben más jellege van.

Zsolt: Most is megy?

Katz Kati: Megy, megy. A hallgatók összetétele nagyon megváltozott. Most körülbelül úgy van, hogy egyharmada arab, egyharmada nem vallásos zsidó, mint én, és egy harmada telepes, jobboldali vallásos, akiknak a motivációja a szociális munkára ilyen vallásos motiváció, és a saját népüknek szól csak.

Zsolt: Akkor sokkal nehezebb lett most, nem?

Katz Kati: Hát nagyon nehéz, de nagyon fontos is. Gyönyörű dolgok jönnek ki. De valahogyan sikerül odáig vinni a csoportot, hogy figyelni kell egymás meséit. Én nem vitatkozom velük a nézeteikről. Én nem azt mondom, hogy olyan baloldali őrültnek kell lennie, mint én, hanem csak hallgassuk meg a történetet. Hallgassuk meg, mi fáj annak az embernek. Nekem sem mindig könnyű. Amikor a telepesek elmondják, hogy nekik mi fáj, néha nehéz nekem is meghallgatni, és én ezt megmondom.

A szemeszter felénél van egy értékelés, amikor mindig megkérdezem hogy érzik magukat a szemináriumon. És tavaly vagy tavalyelőtt – már nem emlékszem – egy olyan csoport jött össze, amiben az egyik legbátrabb fiú – nálunk szókimondóbbak a hallgatók, mint itt – megjegyezte, hogy itt a jobboldaliak kicsit feszengenek, és nem érzik jól magukat. Akkor itt ennek nyílt egy tere, lehetett erről beszélgetni. Kérdeztem tőle, miért?

Azt mondja, mert rajtam annyira egyértelműen látszik, hogy mi a véleményem. Ki lehet hallani abból, amiket mondok, hogy én melyik oldalon állok. Akkor mondtam neki, hogy igen, én úgy gondolom, hogy a nyílt beszéd az, ami becsületes dolog. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarom meghallgatni valaki másét, hanem azt, hogy nem akarom csak az asztal alatt, és csak magamba gondolni arra, hogy ő egy hülye. Oda akarok figyelni, de azt akarom, hogy nyílt legyen minden.

És akkor az egyik lány azt mondta, most idézek:

„az zavar engem, hogy te annyira biztos vagy a dolgodban, a véleményedben.”

Úgy elmosolyodtam, ő néz rám, hogy most kinevetem, vagy mi van, miért nevetek, miért mosolygok. Mondtam, hogy azért, mert fiatal koromban tényleg nagyon biztos voltam a dolgomban, és minél inkább öregszem, annál kevésbé vagyok biztos benne. Valahogy ez törte meg a jeget, ez a beszélgetés. Persze megnyíltak, és elmondták ők is, és oda bírtak végre figyelni az arab történetekre.

Nem mindig sikerül, néha így, néha úgy, néha jobban, néha kevésbé. Az utolsó évben a csoport olyan volt, hogy a többség baloldali volt, ez is kicsit a hírnévnek köszönhető. Egyetlen résztvevő, egy telepes, a legvadabb jobboldali, a magyar jobbikosok zsidó képmása volt az, aki hallgatott. És hallgatott, és hallgatott, és hallgatott. Általában az, hogy milyen témát választanak, hogy milyen témában írják a dolgozatot, az nagyon bemutatja, hogy mennyire nyíltak. Ő egy nagyon neutrális témát választott, hogy nehogy kiadja magát... és ez végig így maradt, nem bírtam őt megszólítani. Ő azt hiszem nem engedhette meg magának, hogy oda kell figyelni másra, mert ha odafigyel másra, akkor összedől a kártyavár. Aztán nagyon elcsodálkozott, hogy jó dolgozatot írt, és jó jegyet is kapott, mert biztos volt benne, hogy megbukik.

Egy könyv is megjelent erről a szemináriumról, de csak héberül, és nem is fogom lefordítani. Ebben a könyvben egy csomó interjú van. Van holocaust interjú, van keleti zsidókról is, meg van az arabokról. Az arabok a ’48-as háború traumáit mesélik el, s hogy mit műveltek velük a zsidók. Szörnyűségeket. Én attól félek, hogyha ez megjelenik magyarul, akkor ezt rosszra használják. Ebből nem kérek, hogy engem idézzenek, hogy ezt művelik a zsidók.

Enikő: Engem az érdekelne, hogy jártam a Csepeli György egyik szemináriumára, amin az antiszemitizmus témakört jártuk körül, meg a zsidó-arab konfliktust is, és abban nekem nagyon az jött le, hogy nagyon erős a sztereotípia egymással szemben, mind a két oldalról.

Katz Kati: Ez annyira az életünk része, hogy ott van teljesen. Azt kérdezed, hogy milyen sztereotípiák voltak a zsidók ellen?

Enikő: Részben, meg hogy mi az, ami megmaradt mára? Mert, hogy én úgy gondolom, hogy akik most ezen a szemináriumon vannak, ugyanúgy sztereotip módon állnak egymással szemben. Mi szokott akkor történni, amikor ezek a falak ledőlnek? Amikor ahogy mondtad, meghallgatják már egymást?

Katz Kati: Hogy akkor mi történik? Ezek a falak nem ledőlnek, hanem inkább elolvadnak. Én azt hiszem, hogy a lényege a narratív megközelítés, amit én abszolút képviselek. Olvastam a Vajda Julinak az interjúját, ami ti közöltetek és teljesen azonosultam minden szóval. Amikor meghallgatunk egy hiteles személyes történetet, hiszünk annak, aki beszél, azt el lehet hinni, és akkor lehet azonosulni vele.

Jó, hogy kérdezted, mert most eszembe jutott, mikor van az, amikor nem sikerül. Amikor valaki hitelesen beszél, elmesél egy történetet, végigviszi azt, elmondja mit éreztek, hol bújtak el, mitől féltek, mire haragudtak, hogyan sikerült az életüket valahogy összepofozni, vagy éppen hogyan nem sikerült, mert a nővére Szíriában van menekülttáborban és kérdés, hogy valaha tud-e még vele találkozni. Ezek emberi történetek, és ha átérzi valaki, akkor megvan. Akkor meg tudja érteni.

A probléma ott van, akkor nem sikerül, amikor az egyik vagy másik fél elkezd ilyen propagandát beletenni. Amikor arról szól a történet, hogy „és velünk ti ezt csináltátok, és szégyelljétek magatokat! És most elmondom nektek, hogy „ti mit műveltetek velünk.” Amikor ez van, akkor aztán jön a védekezés. „De hát ti kezdtétek..”

Amikor többes számban megy a sztori, a ti meg a mi, akkor van nekem a dolgom, akkor vagyok a tanár. Akkor megkérem őket, hogy a történetet próbáljuk megérteni, a ti-t meg a mi-t majd utána megbeszéljük ha akarjuk, de ott tartottunk, hogy a nagyapa azt mesélte, hogy… Nem mindig sikerül.

Bemutattam egy filmet, ami szerintem nagyon jó film. Egy vérengzős, szörnyű gyilkolásról szól, amit a zsidók az arabok ellen csináltak. Nagyon jó film, nagyon érdekes, és nagyon megrázó természetesen. És sötét van a teremben, megnézzük a filmet, utána felgyújtom a villanyt, és ilyen döbbent csend van. És akkor azt mondja az egyik arab kislány, hogy „na látjátok, most nem mondtok semmit?” Ezt kell feloldanom nekem valahogy.

A múlt héten voltam a Holocaust Emlékközpontban, volt egy roma előadás, színházi előadás, nagyon jó volt. Utána beszélgetés volt velük, és az egyik srác mondta – és igaza van – , hogy nem lehet a középiskolában kezdeni a sztereotípiák feloldását. Van egy barátnőm, aki most alapított egy gyerekkönyv-kiadót, ami olyan meséket ad ki, amiben arabok, zsidok – emberek vannak, az anyukák is indulnak reggel az irodába es nem kötényben, seprűvel a kezükben integetnek az apukáknak.

Zsolt: Nálunk az utóbbi hónapokban fellángolt a vita, hogy mit lehet kezdeni a szélsőséges nézeteket valló hallgatókkal. Hogy el kéne bocsátani őket megnyilvánulásaik után azonnal az egyetemről, nem szabad nekik szociális munkás diplomát adni, más meg inkább úgy foglalt állást, hogy teret kell engedni ennek a témának a megdolgozására.

Katz Kati: Hát én teret engedek neki, az biztos. Egyébként nálunk lehetetlen lenne elbocsátani valakit, vagy fel sem venni az egyetemre, mert abszolút a jobboldali gondolkodás dominál. Tel-Avivban nem, de Jeruzsálemben nagyon, és ahogy nézem itt Magyarországon is ez kezd dominálni most. De én nem is értek egyet az elbocsátással. Most jön az, hogy nem vagyok biztos a dolgomban, de azért hangosan gondolkodom.

Én azt hiszem, ha úgy intézünk el egy ügyet, hogy nem beszélünk, akkor csak elmérgesítjük még jobban a dolgokat. Ha ők a mi ellenségeink, akkor mi vagyunk az ő ellenségük, és akkor mi fog történni? Beszélni kell, és úgy lehet beszélni, ha leülünk együtt. Namost az, hogy valaki rasszistaként hagyja el az egyetemet és így kap egy szociális munkás diplomát, az problematikus, ezt belátom. De az is problematikus, ha nem engedjük be őket a képzésbe. Ezt valahogy összetettebben kellene átgondolni. Mert ha valaki a jobboldali nézetei ellenére szociális munkára jelentkezik, az nem azért van, mert ebből akar meggazdagodni. Nagyon cinikusnak kell lennie ahhoz, hogy ne mozogjon benne semmi, amiért egyáltalán idejött. Valami van benne tehát. Lehet, hogy elferdítve, lehet, hogy a maga módján csak, de valakinek segíteni akar. Ez már olyan szál, amin elindulhatunk. Én valahogy így gondolom ezt, de hogy mindent meg lehet oldani, azt persze nem mondom.

2010.10.18. 17:44

Szerző: Zsoolt

Szólj hozzá!

Címkék: szociális munka

A bejegyzés trackback címe:

https://szimplacsoport.blog.hu/api/trackback/id/tr982381535

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.