…mindhiába remélünk sikert attól, hogy kerüljük a szembesülést a valóság egy részével. A valóság elutasított területei ugyanis kényszerítenek bennünket, hogy különösen intenzíven foglalkozzunk velük!” (Rüdiger Dahlke)

Ezt a mottót választotta Nagy Emese, coach, az oldalán. Ez a bemutatkozás megfogott minket, és leültünk együtt beszélgetni arról, hogyan dolgozik egy mentális tréner.

Érdemes olvasás közben néha képzeletben letakarni a coaching kifejezést, és a helyére tenni azt a szót, ahogy ti magatokban a saját segítő munkátokat nevezitek - elgondolkodtató megfelelésekre és távolságokra lehet akadni.

Beszélgetőtársak: Katona Ancsa és Vasas Luca

Vasas Luca: Te hogy kerültél ennek az egésznek a közelébe?

Nagy Emese: Az eredeti szakmám gyógytornász, és a munkám során állandóan abba a problémába ütköztem, hogy azért nem tudtam bizonyos pontnál jobban meggyógyítani a beteget, mert a fejében kellett volna rendet rakni. Betegeimnek életvezetési problémáik voltak, amik rendezése nem azon múlott, hogy én megmondom, hogyan kellene mozogni, a testet tartani, hogyan kellene étkezni, hanem a gondolkozáson kellene változtatni, és egy idő után ez engem már nagyon zavart. Közben megszületett a kislányom, és azt az időt, amit otthon töltöttem vele, kihasználtam arra, hogy tanuljak. Elvégeztem egyrészt egy szakmenedzseri képzést, másrészt pedig a tanultakon keresztül eljutottam a coachinghoz, elkezdett érdekelni, mi ez az egész. Eredetileg az üzleti világban használták az ún. business coachingot, elsősorban a felsővezetők képzésénél, egyfajta mentális tréningként. A coach, az edző valamilyen területen képzi, fejleszti azt az embert, akinek a például a döntési mechanizmusával vannak problémák, vagy nehezen tud nagyobb plénum előtt beszélni. Ezt a területet kibontják, mi a probléma, hogyan lehet változtatni rajta. Nekem azért tetszett nagyon ez a megközelítés, mert alapjában véve arról szól, hogy bekapcsolja, aktívvá teszi azt az embert, akivel foglalkozunk. Fontosnak találom, hogy az ügyfél érdekeltté tehető abban, hogy saját maga fejlődjön, és én azt gondoltam, hogy nagyon jól össze lehet ezt az egészségügyi problémákkal kapcsolni. Főleg, hogy az egészségügyi   problémák   nagy   része   nem  a  testi  szinten  zajlik  elsősorban,  hanem lelkin – tapasztalataim alapján. Elvégeztem egy coaching képzést, és sikerült ötvöznöm a kettőt.

 
 

V.L.: Miért volt tuti találat a coaching képzés az első pillanatban?

N.E.: Megérzésre választottam alapvetően. Mikor felhívtam a mesteremet, Wiesner Editet, ő egyből értette, hogy mi az, amit én keresek, mire van szükségem. Másrészt azonnal el tudta mondani, mi az, amit ő tud nekem nyújtani a képzés során. Nem egy zsákbamacska volt, hogy odamegyek, és akkor micsoda varázslat ér majd engem. Miután az előző képzéseim során is jó pár félévet hallgattam pszichológiát, így azért az alapok megvoltak. Ez alapján is el tudtam dönteni, hogy igen, nekem ez kell, ez az, amire nekem szükségem van. Ez egyezett azzal az elképzeléssel, ami a fejemben volt.

V.L.: Kell ezek szerint ehhez egy alap képzettség? 

N.E.: Én ezt így nem állítanám, mert az, hogy valakinek van valamilyen képzettsége, az nem jelenti azt, hogy valóban képes rá, és ugyanúgy vannak emberek, akik őstehetségként tudnak másoknak segíteni. Szerintem alapvetően fontos, hogy rend legyen az ember fejében.

Katona Ancsa: Te teljes mértékben megtaláltad ezzel a módszerrel amit te szeretnél? Tehát hogy a gyógytornászra lehet mondani, hogy inkább biológiai szemléletű, a coaching meg lelki…

N.E.: Nem teljesen, mert úgy tanultunk annak idején, hogy a gyógytorna is holisztikus szemléletű. Első mindig a betegvizsgálat, ami akkor kezdődik, amikor meglátjuk a beteget. Milyen a testtartása? Milyen a mozgása? Hogyan fejezi ki magát? Milyen a beszédhangja? Hogyan veszi a levegőt? Ezek nagyon beszédes pillanatok testi és lelki szempontból is. A főiskolán „speckoll”-ként válaszható volt pszichoszomatika, amit én nagyon szerettem, és később is képeztem magam tovább a témában. Sajnos a kórházi hétköznapokban nincs lehetőség erre a szemléletre, és sokan meg is feledkeznek róla. Azért vannak bizonyos halmazok, például a nyaki panaszokkal hozzánk forduló betegek a „nyakasok”. Ők egy kicsit merevebb gondolkodásúak, nehezen változtatnak, „köti az ebet a karóhoz” típusú emberek. Ez persze nem baj, ez egyszerűen csak egy lelki alkat.

V.L.: Mennyi ideig tartott a képzés?

N.E.: Rövid volt, három hónap, számomra nem is igényelt hosszabb időt. Elég intenzív volt, nagyon tetszett, mert 3 fős csoportban tanultunk, végig egymáson dolgozva, coachingolva, így rengeteg saját élményt szereztem, amit nagyon fontosnak tartok! Nagyon gyakorlatias volt az oktatás.

V.L.: A mestered hogy van benne ebben - akár a szakmai munkádban…

N.E.: Nagyon sokat tanultam és tanulok tőle. Bármiféle kérdésem van, akkor nyugodtan fordulhatok hozzá, tehát a kapcsolatunk abszolút aktív maradt.

K.A.:Akikkel együtt végeztél, ők hisznek ebben? Tehát nem volt gond, hogy te mentálisan többfelé fordultál?

N.E.: Nagyon különböző területekről jöttünk, és ez nem ütközött. Akikkel én együtt tanultam, ők első sorban a business-világból érkeztek. Egyikük felsővezetői coach, abszolút a topmenedzserekkel foglalkozik, másikuk egy tanácsadó céget vezetett, és jobban meg akarta ismerni ezt a terültet. A különbözőségünk szerintem inkább hozzáadott a tudáshoz, tapasztaláshoz plusz értékeket, nézőpontot.

V.L.: És mennyire érzed, hogy egy szakmai háttér van mögötted? Olyan értelemben gondolom, hogy a mindennapi munkádat mennyire tudod velük megbeszélni? Vagy mennyire szeretnéd?

N.E.: Most már nagyon sok olyan ismerősöm van, aki ezzel foglalkozik, az iskola rendszeresen szervez rendezvényeket, továbbképzéseket, ismétlő órákat. Nagyon sokféle területről és sokféle elképzeléssel kezdenek bele ebbe a szakmába a coachok, ebből kifolyólag egészen egyéni kombinációk születnek. Tőlük is kaphatok segítséget, ha szükségem van rá.


K.A.: Milyen attitűdű coaching technikák vannak? Úgy vannak, mint a vezető technikák: demokratikus és autoriter? A másik kérdésem pedig, hogy erre mindenki alkalmas, hogy megtanulja?

N.E.: Nem alkalmas mindenki, mint ahogy ez bármi más szakmára igaz. Egyrészt ki is kell próbálni, másrészt nem mindenki választja azt, hogy más emberek problémáival kíván foglalkozni. Ez tényleg nagy kihívást jelentő feladat. Az első kérdésedre válaszolva, nem az attitűd az érdekes ebben szerintem, hanem, hogy minden alkalommal két ember találkozik, és ők miként tudnak összekapcsolódni, együtt dolgozni. Nekem nem feladatom az, hogy agymosást végezzek az ügyfélen, tehát az ő világán belül kell dolgoznunk. Például, ha valaki úgy nő fel, hogy egy erőteljesen római katolikus nevelést, értékrendszert kapott, akkor nem kezdek el new age technikákat mondani neki, nem tudna vele mit kezdeni, és nem erről szól a dolog. Róla szól, és nem arról, hogy én mit gondolok egyébként a világról. A lényege a folyamatnak, hogy az ügyfélnek van egy célkitűzése, amit belátható időn belül szeretne megvalósítani, és én ezen cél megvalósításában támogatom őt. Kérdések által vezetem őt végig azokon a pontokon, ahol úgymond „elakadt a tű a lemezen”, megkeressük a legjobb megoldásokat, amit ő véghez tud vinni. Szépen haladunk hétről-hétre a végső cél felé, végigbeszélve az összes nehézséget, kockázatot. A folyamat fontos része az ügyfél megerősítése, önbizalmának fokozása.

V.L.: A coaching egy csomó mindenhez hasonlít, pszichológiára és szociális munkára is, az a kérdésem, te hogyan helyeznéd el ebben a halmazban?

N.E.: A pszichológiától elsősorban abban különbözik, hogy bár ez is egyfajta önismereti folyamat, mégis sokkal gyakorlatiasabb, megoldás-orientált. Kifejezetten a jövőbe fókuszál, egy kitűzött cél felé halad. A coaching ránéz ugyan a múltra, de nem boncolgatja mélyebben, inkább azt nézi, hogy most ez a helyzet, és a jövőben mit szeretnénk elérni. De nem is tréning, mert ez egy egyéni műfaj. Ezt a hármat szokták összehasonlítani: pszichológia, tréning vagy pedig a coaching. Például az a problémád, hogy van egy kollégád, akivel nem tudsz együtt dolgozni, de nem csak arról szól, hogy ez most benned milyen érzéseket kelt, persze erről is beszélünk, mert ez is fontos része, de a coaching arról szól, hogy te mit tudsz tenni azért, hogy ez a viszony megváltozzon. Gyakorlatban: bemész, mit mondasz, hogy mondod, hogyan lépsz fel, mire számítasz, mit szeretnél elérni a másiknál.

K.A.: És ha egy ilyen problémát nézel, akkor milyen hatókörben? Minden szereplőt vizsgálsz, vagy csak abból a szempontból nézed, akivel együtt dolgozol? És mondtad, hogy nem a gyökerét nézed a dolgoknak, de mégis akkor, hogyan tudod visszakövetni az ok-okozati viszonyban a dolgokat?

N.E.: Megnézzük a gyökerét mindenképpen, megpróbáljuk végiggondolni, láttatni, hogy a másik – ha van másik szereplő, mert nem feltétlenül van – ő hogyan érezheti magát, mi lehet a probléma. Rengeteg különböző megközelítés van, tulajdonképpen egyfajta kis felállítás. A kezdőpontra, a jelenre tekintünk, majd kiválasztjuk a legideálisabb cselekvést, ez lesz az ok, ami majd kiváltja a megfelelő okozatot, az eredményt a jövőben.

K.A.: Mennyire van szükség önismeretre?

N.E.: Maga a folyamat egy önismereti folyamat. Olyan szinten kell mindenkivel dolgozni, amilyen szinten ő készen áll. Ahogy mondtam, ez nem agymosás, nem arról szól, hogy három hónap alatt megváltsuk a világot, de sikerorientált a dolog, épp azért, hogy megerősítse az ügyfelet abban, hogy jól mehetnek a dolgok megfelelő tervezéssel és cselekvéssel. Az új utak kifürkészése, megismerése, önmagunk kipróbálása rengeteg önismereti élményt hoz magával.

K.A.: Akkor nincsenek dolgok „megbolygatásai”?

N.E.: Teljesen egyénileg változó, nincs rá forgatókönyv. Mivel azon a szinten, azon mélységben dolgozunk, ahol az ügyfél szeretne, csak rajta áll a dolog. Előfordul, hogy teljesen hétköznapi, gyakorlati szinten dolgozunk, és az ügyfél hirtelen fejest ugrik egy mély boncolásba. Ez akkor történik meg, ha ő készen áll rá, és beindítja a dolgot. A coach ezt nem katalizálja. A coach dolga kihozni a mély boncolásból az ügyfelet, és a felbolygatott dolgokat a helyükre terelni. Az ügyfél csak úgy mehet el ülésről, hogy megnyugodott, energiával teli és tettre kész.

V.L.: Van egy ilyen vélemény, hogy ez, amit te csinálsz, ez a felsőközéposztály szociális munkája idézőjelben. Erről mit gondolsz?

N.E.: Miért pont a felsőközéposztály?

V.L.: Gondolom, mert fizetni kell érte.

N.E.: Szerintem ugyanúgy kell fizetni érte, mint bármi másért. A pszichoanalízisért is fizetni kell, a coaching azért érdekes ebből a szempontból, mert nagyon sokféle árfekvésben elérhető. Egy topmenedzser felsővezetői coachingja nyilván nem annyiba kerül, mint egy life coaching ülés „nem topmenedzserek” számára. Más a téma és más a súlya. Egészen magas összegek is tudnak szerepelni, soktízezer forint per óra. De azon a területen, ahol én mozgok, a life-coachingban, ez nem így van. Szerintem meg lehet találni a megfelelő és megfizethető coachot. Azt gondolom, ez inkább egy előítélet.

K.A.: Kik szoktak hozzád fordulni? Ajánlás alapján keresnek fel?

N.E.: Igen, mert a munka mély bizalmi kapcsolatot feltételez, nem ugyanaz, mint hogy beesek egy fodrászhoz, így elsősorban ajánlás alapján. Nekem nagyon sok olyan ügyfelem van, akik más emberekkel foglalkoznak, kifejezetten az a munkájuk, hogy másokkal foglalkoznak.

K.A.: Te egy „pót-szupervizor” vagy?

N.E.: Ezt így nem mondanám, mert nem szakmai kérdésekről van szó. Nagyon sok a spirituális probléma, amikor egyszerűen csak rendet kell rakni ott bent a fejben. Van egy pont, amikor elakad, és azt kell megnézni, hogy miként tovább, mi az, amit ő szeretne tisztázni a fejében, elérni, mik az elképzelései. Ha ez rendben van, akkor megnézzük, hogy az mennyire megvalósítható.

K.A.: A célt ki fogalmazza meg pontosan?

N.E.: Az ügyfél, de persze segítek. Van, amikor a cél meghatározása kifejezetten nehéz, de van, amikor az ügyfél kész céllal érkezik, és azonnal belevágunk. Előfordul, hogy elindulunk A-ból, és eljutunk B-ig, és kiderül, hogy nem A-val kell foglalkozni, hanem B-vel, vagy C-vel.

K.A.: Volt már olyan, hogy teljesen más problémát fogalmazott meg az ügyfél, mint te, aki tapasztalatból tudtad, hogy itt nem erről lesz szó? Ilyenkor mit lehet tenni?

N.E.
: Végigvezetjük, végigbeszéljük. Az egy dolog, hogy kívülről mit látok, ezt nem mondhatom meg, nem lehetek egy megmondó ember, ez nem tanácsadás. Addig kérdezem, amíg ő eljut egy olyan felismeréshez, amivel ő már tud dolgozni. Ha én látom azt, hogy lehetne tovább is, akkor én nem erőltethetem. Nem foszthatom meg a munkától őt, a saját felismeréseinek élményétől. Nem erről szól a történet, mert mindenki más mélységekre kész, más tempóra áll készen. A lényeg az, hogy én abban támogassam, amit ő akar elérni.

V.L.: Van neve a szereplőknek? Tehát a segítőt és a segítettet hogy hívjátok?

N.E.: Nagyon jót kérdeztél. Én általában úgy szoktam mondani, hogy ügyfél, mert nem páciens, nekem ő nem beteg, ugyanis gyógytornászként még pácienseim voltak. Még nincsen igazán jó kifejezés arra magyarul, hogy coaching és coach, sajnos. Ugyanolyan lefordíthatatlan, mint a például PR. Úgy szoktam nevezni, hogy mentális tréning. Ha tudom, hogy le akarom futni a maratont, akkor tudom, mit kell megtennem a cél érdekében, de lehet, hogy szükségem van egy edzőre, hogy végig is csináljam, hogy rosszabb napomon is elmenjek futni. Nagyjából erről szól a folyamat, ám neve magyarul egyelőre nincs.

K.A.: Minden szakmának megvan a saját kifejezéskészlete.

N.E.: Ennek különösebben nincsen.

V.L.: Ebben a folyamatban hogyan lövitek be a távolság-közelség dolgot? Azt olvastuk-hallottunk, hogy jelen van egy csomó eseménynél…

N.E.: Amire te gondolsz az a shadow-coaching. Főleg üzleti-coaching során szokták alkalmazni, amikor az ügyfélnek olyan problémája van, amit meg kell figyelni, például értekezletet hogyan vezet. Ilyenkor a coach beül és megfigyeli, árnyékként viselkedik, majd visszajelzést ad, hogy ő mit látott. Erre gondoltál?

V.L.: Ez is egy részválasz, mert hogy nekünk a szocmunkában nagyon fontos kérdés a keretek tartása és a képessé tétel. Ez a kettő dolog, és hogy…

K.A.: Ez a barát-kérdés, hogy mennyire lehet közel kerülni valakihez.

N.E.: Értem. Amin itt nagyon sok múlik, az önismeret, a coach önismerete. Éreznem kell, hogy hol van az a pont, amikor bekapcsolt a saját személyem, amikor már nem arról van szó, ami a cél. Ez nem zárja ki, hogy egy nagyon barátságos és érzékeny viszonyt alakítsak ki az ügyféllel. Az emberi odafordulásom ott kell legyen, de tudnom kell, hol vannak a határok. Ezért mindig kialakítjuk az alapokat, a feltételeket, hogyan működik a kettőnk viszonya és az egész folyamat.

V.L.: És ezek milyen szabályok?

N.E.: Megbeszéljük előre, hogy heti vagy kétheti találkozásról van szó, hogy ez alkalmanként mennyi idő, ennek mi az ára. Házi feladatnak mit kötelező megcsinálni, amit ő vállal, tehát nem én adom, hogy „márpedig de, csak azért is odamész, és kiteszed magad valaminek”. Ugyanilyen szabályok közé tartozik, ami szigorúnak tűnik, de aznapi lemondást nem fogadunk el, mert ez is a folyamatot támogatja, másrészt azt az időpontot ki tudom adni másnak is. Tehát ha valaki aznap lemond időpontot, akkor az ki van számlázva. Ez egy elég szigorú feltétel, de ez tartást ad a dolognak, mert akármilyen baráti a viszony, azért vannak szabályok, amiket be kell tartatnom, hogy az ügyfél el is érje a célját. Előfordul, hogy a lezárt folyamatok után meg szoktak keresni, hogy csak egyet találkozzunk és beszélgessünk, és ez az egy alkalom is elég lehet. Persze én is kíváncsi vagyok, hogy mi történik velük.

K.A.: Kényes viszony ez így, hogy meglegyen a bizalom a határok mellett?

N.E.: Nem tudom mennyire kényes, mert ez így számomra abszolút működtethető. Az ő érdeke, hogy elérje ő célját, de én nem mászhatok bele ebbe ilyen értelemben. Erre mondom, hogy ez az, amihez önismeret kell, mert ez nem az én „önmegvalósító kurzusom”, hogy úgy mondjam.

K.A.: Miért éppen három hónap van megjelölve?

N.E.: Ez egy jól belátható időtáv. Én októberben megkérdem tőled, hogy karácsonyra mit szeretnél elérni, magad előtt tudod látni ezt az időintervallumot. De ha azt mondom, hogy jövő május, az már nehezebben megfogható. A célokat is így kell kitűzni.

K.A.: A krízistelefon bevett módszer a szociális munkában. Nálatok van ilyen?

N.E.: Kifejezetten krízistelefon nincs, de ha komolyabb nehézséggel találják szembe magukat, fel szoktak hívni.

V.L.: Van munkaidőd, mikor tudja, hogy megkereshet?

N.E.
: Én is elmondok magamról egy-két dolgot, mert azért ez egy személyes műfaj, így azt is szokták tudni, hogy nekem kicsi gyerekem van. Így egyértelmű, hogy én este 8-kor már nem szerepelek coachként. Az időm nekem is hasonlóan van beosztva, mint bárki másnak. Többnyire napközben dolgozom, de van délutáni műszak is, hiszen sokan csak ekkor érnek rá.

K.A.: Olvastam a honlapon a coaching egyes fázisairól, ezeket elmondanád egy eseten szemléltetve?

N.E.: Nem tudom, hogy tudok-e általánosabb esetet mondani. Alapjában véve a történet arról szól, hogy megkeresnek egy bizonyos problémával, bár nem mindig tudja az ügyfél, hogy azzal mit kezdjen, csak azt érzi, hogy változtatni akar. Ahogy mondtam, van, aki konkrét céllal érkezik, például azt akarja elérni, hogy a kollégája jobban tisztelje, és jobban tudjanak együtt dolgozni. Van, aki ezt nem tudja konkrétan megfogalmazni, akkor első körben kibontjuk, hogy miről is szól ez a történet, és mi az, amivel lehetne foglalkozni. Ha ő ezt elfogadja, akkor megfogalmazzuk célként, és szerződést kötünk rá. Ez és ez a cél, és ő ezért vállalja, hogy mindent megtesz, amire képes, én pedig megígérem, hogy ebben a folyamatban én őt támogatom. Ilyenkor lépésről-lépésre, hétről-hétre halad előre, de a lépéseket ő hozza, mert előre nem lehet megmondani, hogy mi minden történik majd vele, benne, miközben halad a maga útján. Lényegében ránézünk a helyzetre belülről, az összes szereplőt végiggondoljuk, legfőképpen az ő feladatait, az előnyöket, a hátrányokat. A cél minden egyes alkalommal, hogy töltsük az energiát az ügyfélbe. Pozitív megerősítést kapjon, és tettre kész legyen, tudjon saját magáért tenni. Így távoznak minden egyes ülésről, és így tudnak előre haladni az úton. Mikor egy teljes folyamatot végigcsináltak, akkor annyira meg tudnak erősödni, hogy nincs is erre többet szükség. Végigcsinálták, és értik, megismerik a saját működésüket, hogy „miért történik velem mindig ugyanaz”, „miért beszél velem mindenki így”. Ezt egy három hónapos ciklus alatt gyönyörűen ki lehet bontani. Amikor elértük a célt, akkor jön az ünneplés.

K.A.: Hogy ünneplitek? Van egy rituálé?

N.E.: Nincs, mert teljesen egyéni, kinek mi az ünnep.

K.A.: Lelki pezsgőbontás? 

N.E.: Akár, de lehet valós pezsgőbontás is, kinek mi a fontos.

V.L.
: Mi történik, ha a célt nem éritek el?

N.E.: Nem tudom, mert velem ilyen még nem történt meg. Ha megtörténne, az többek között azért fordulhatna elő, mert nagyon rosszul lőttük be a célt. Meg kell vizsgálni, hogy mi történt, mit rontottunk el, de ez menet közben alakul, mert én látom azt, hogy mikor kell közbelépni, hiszen én azért vagyok ott, hogy a cél megvalósuljon. Tehát, ha ő nem kooperál, akkor arra is felhívom a figyelmét, hogy ezeket a dolgokat nem tetted meg, nem fogod elérni a célodat. Ez a folyamat igazából nem engedi azt, hogy a cél ne történjen meg. Általában az első alkalom után eldől, hogy valaki el tud-e köteleződni, vagy nem. Ha elköteleződik, akkor semmiféle probléma nem történik. De ha nem tud elköteleződni, akkor lemond a lehetőségről. De velem eddig még nem fordult elő olyan, hogy nem teljesült a cél.

V.L.: A munkád során valaha is éreztél kudarcot vagy rossz élményt?

N.E.: Gyógytornászként sokszor, de coachként nem. Van, amikor nehéz, vannak nagy kihívások, nehéz pillanatok. Inkább úgy mondanám, amikor én is izgulok, hogy sikerüljön, de igazából nem volt ilyen kudarcélmény.

K.A.: Amikor beleturbózol energiákat, amikor a feltöltő időszak van, akkor azt honnan szerzed?

N.E.: Jó kérdés, nem tudom, van. Ez valahogy termelődik, és hozzátartozik, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni, így sok örömöt okoz. Van ügyfelem, aki mondta annak idején, hogy ő nem akar terhelni a problémáival. Rendben, mondtam, én ezért vagyok többek között, egyébként az én lelki profitom, az a felém irányuló lelki bizalom. Az ő sikerükből nagyon sokat töltődöm.

K.A.: Néha a kérdésekben is tud lenni válasz. Nálad ez hogy van?

N.E.: Ez technika. Úgy kell feltenni a kérdést, hogy ne legyen benne, tehát semmit nem beszélünk a fejükbe. Ha nekem van személyes szubjektív nézőpontom, akkor hozzáteszem, hogy most elmondom, amit én, személyesen gondolok az én meglátásom szerint, és ugyanúgy lehet, hogy az én saját élettapasztalatomat elmondom magamról. Azt nyilván nekem kell tudni, mennyit osztok meg. De mindig fel kell hívni a figyelmet, hogy amit most mondok, az saját tapasztalat, az én gondolatom, az én nézőpontom. Ez technika, és ezt lehet megtanulni a coaching iskolában.

V.L.: Láttuk a honlapodon, hogy többféle dologgal foglalkoztál: agykontrollal, pránanadival, shaolin kungfuval. És azt szeretném megkérdezni, hogy a coaching mennyire vegytiszta. Van-e ilyen szakmai brand vagy szabályrendszer, vagy ki tudod-e bővíteni?

N.E.: Nincs, folyamatosan bővíthető, és ezért lehet azt mondani, hogy nincs két ugyanolyan coach. Személyes műfaj, és az, hogy egyébként én mivel foglalkozom, vagy hogy a jövőben hogyan fog alakulni az én egyéni érdeklődésem, az csak kiegészíti. Rengeteg módszert lehet tanulni, ahogy én is tanultam négy évvel ezelőtt a képzésen, azóta már sok új megközelítést hoztak be. A coaching nem egy módszer, inkább egy tárháza a lehetőségeknek. Amennyiben én mással is foglalkozom, az engem egészít ki, még pluszt ad ahhoz, hogy én hogyan tudok segíteni a másik embernek. De erre nincsenek szabályok, mindenki másképp csinálja.

K.A.: Neked van szupervizorod, akivel meg tudod beszélni a dolgokat?

N.E.: Igen, a tanárom, Wiesner Edit.

K.A.: Milyen időközönként találkozol vele?

N.E.: Ez változó, amikor időszerű. Van, amikor sűrűbben, mikor sok dolog foglalkoztat, de van, amikor fél évig nem.

K.A.: Említetted, hogy sok coach van, többféle módszerrel. Vannak jobbak és vannak nem olyan jók?

N.E.: Úgy gondolom, hogy mint bármelyik szakmában, itt is van ilyen. Azt gondolom, hogy aki momentán nem áll a helyzet magaslatán, azon valószínűleg megérzi ezt az ügyfél. Egy coaching-ülés alatt, a gyakorlatban nem tudom, miben nyilvánul meg, ha valaki nem jól csinálja. Ha egy coach jó, akkor az ügyfél visszatér hozzá minden héten és eléri a célját. Ezen kívül az is fontos, hogy a két ember össze tudjon kapcsolódni, hangolódni, ami nem csak technikai kérdés.

K.A.: Vannak ilyen közösségek, hogy valaki ebbe az iskolába járt és valaki másikba?

N.E.: Igen, vannak szakmai közösségek, az iskola összefogja ezeket az embereket. Különféle szakmai programok, továbbképzések vannak, folyamatosan van szakmai fejlődési lehetőség.

K.A.: És hogyan került sor arra, hogy ezt a szolgáltatást kft formájában valósítsd meg?

N.E.: Sokat gondolkodtam rajta, sok ismerőssel beszéltem, sokféle variációt vetettünk fel, és még ennek tetejébe jött a felismerés, hogy éppen nem szeretnék együtt dolgozni senkivel, hanem kifejezetten függetlenként szeretnék dolgozni, ezért döntöttem a saját cég alapítása mellett.

V.L.: Mennyit dolgozol egy nap? De ez nem egy ilyen egyszerű kérdés, mert arra vagyok kiváncsi, hogy az időbeosztásod mennyire követi a te állapotodat, és életedet?

N.E.: Nagyon érdekes dolog, mert például a héten beteg volt a kislányom, és úgy alakult, hogy épp mikor neki nagyon szüksége volt rám, aznapra nem is volt megbeszélve előre időpont. És most, hogy jobban van, be vagyok táblázva. Egyrészt szervezés kérdése, másrészt valahogy adódik magától.

V.L.: Volt olyan, hogy te mondtál le időpontot?

N.E.: Betegség miatt. Nem illik náthásan coachingolni. De akkor is megoldottuk skype-on, bár én úgy nem szeretem, ez az én személyes véleményem, de megoldottuk. Nem maradt ügyfél ellátatlanul.

V.L.: Ha valakinek egy évvel a folyamat után lesz egy másik problémája, akkor visszamegy?

N.E.: Ha ő úgy gondolja, hogy velem szeretne megint dolgozni, akkor megoldjuk. De biztosan nem a nulláról kezdjük, hiszen ő az előző folyamatban nagyon sokat tanult.

V.L.: Volt már ilyen visszatérő ügyfél?

N.E.: Igen, sőt olyan is, hogy egyik folyamatból alakult a másik, mert az ügyfél életében történtek olyan dolgok, hogy mikor az előző folyamatát sikeresen teljesítettük, annak folyományaként jött a következő nagy lépés, célkitűzés, amihez kérte  a segítséget. Az elsőt le is zártuk, volt pár hét szünet és utána jött a következő feladat, és indult a következő folyamat.

K.A.: Olvastuk azt is a honlapodon, hogy foglalkozol burn-out szindrómás emberekkel is.

N.E.: Igen, foglalkozom velük is.

K.A.: És szociális munkás fordult már hozzád?

N.E.: Nem, ők még nem.

K.A.: Ezeknél az eseteknél mi a specifikum, például hogyan történik egy közös célmeghatározás?

N.E.: Azért nehéz ez, mert aki éppen egy ilyen kiégési fázisban van, az nem mindig tudatos hogy „én akkor most ki vagyok égve”. Igazából ezt én magam is megéltem az első gyógytornászi munkahelyemen. Én mondjuk tudtam, hogy mi folyik, és kézzel-lábbal próbáltam megoldani ezt a szituációt, bár nem sikerült. De nem mindenki tudatos, és nem vagyok abban biztos, hogy mindenki kér ez ügyben segítséget. Olyan történeteket hallottam az egészségügyben, hogy előre megmondják, hogy fél év, és ennyi, és utána elveszíti a lelkét az illető a munkában. A kollégák mondják, hogy ez természetes, ez így működik. Ez nagyon ijesztő, de az emberek sokszor belemennek az elfogadásba, hogy ez akkor ilyen, és kész. Ezért nem kérnek segítséget és, nincs is kitől. Emlékszem annak idején én is próbáltam segítséget kérni, de nem volt. Mondták, megoldjuk ezt a problémát és azt is, de nem került rá sor.

K.A.: Hogyan kezeled másoknál ezt a problémát?

N.E.: Megnézzük, hogy mi a kialakult helyzet, miként lehetne belőle elmozdulni, de legelőször meg kell keresni a feltöltődési lehetőségeket. Azért nehéz ez, mert a kiégéssel együtt jár egyfajta nagyon mély csalódottság, hogy „én nem ezt akartam”, „ezt nem így képzeltem”, és „ezért tanultam évekig, hogy ezt csináljam?”. Rájönni arra, hogy amit csinálok, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit én elképzeltem, amit akartam, amibe ennyi energiát öltem – hatalmas csalódás. A kiégett ember ilyenkor borotvaélen táncol, közel áll ahhoz, hogy végleg otthagyja a szakmáját. Ezt a folyamatot pozitív irányba kell terelni, hogy utána lehessen dolgozni, de ehhez az kell, hogy megszülessen a felismerés. Ez az a fázis, amin át kell esni.

K.A.
: Ilyenkor a szakmájukat szeretnéd megint megszerettetni velük vagy új utakat felvázolni?

N.E.: Azt gondolom, hogy az az ember, aki elkötelezetten a segítő szakmát választotta, ő szereti a szakmáját, ezzel nincs gond. A saját megküzdési stratégiáit kell kialakítani. Nem tudom, a ti szakmátokban hogy van, de nekünk ilyet nem tanítottak. Soha nem esett arról szó a főiskolán, hogy létezik ilyen, hogy kiégés, azt miként kell kezelni, mik a tünetei, amiket magadon vagy a kollégáidon észrevehetsz. Figyelmeztetni tudd a másikat, hogy „ahogy szólsz ahhoz a beteghez, azt így nem lehet”. Ezt nem tanítják. A legtöbb helyen erre nem figyelnek oda, nem is beszélnek róla, mert úgy kezelik, hogy ez természetes velejárója a munkának, én pedig azt gondolom, hogy nem. Ha emberekkel dolgozol bármilyen formában, akkor az emberek bizalmát élvezed - akár gyógytornászként, akár szociális munkásként, a maximumot kell nyújtani. Jó esetben például gyógytornászként én vagyok az egyetlen gyógytornász a beteg életében. Rossz esetben a századik - ilyen is van, de ő bennem bízik, nem másban, nekem pedig a maximumot kell nyújtanom, készen kell állnom. Az, hogy én hogyan küzdök meg a napi stresszel, a kihívásokkal, a körülményekkel, az az érdekes. Megtanulni azt, hogy én a munkán kívül mit tudok magamért tenni, hogyan tudok ezekre a helyzetekre tekinteni,  hogyan tudok szakmailag fejlődni, az a folyamat legvége, mert az első, hogy az aksikat újra fel kell tölteni.

K.A.: Náluk nehezebb feltölteni az aksikat?

N.E.: Ez teljesen egyéni.

K.A.: Azt szerettem volna megkérdezni, hogy mi a nehezebb: ha az ember szomorú vagy ha tehetetlen?

N.E.: Ha tehetetlen. Az egy nagyon kétségbeesett állapot. Ha az ember úgy érzi, hogy semmit nem tud azért tenni, hogy a dolgok körülötte jobban menjenek, az depresszió közeli eset, annál rosszabb kevés van. Igazából olyan nincs, hogy nem tudok tenni semmit, mert azt csak én hiszem, hogy nem tudok tenni semmit.

K.A.: Szerinted, ha van egy ember, aki elégedetlen önmagával, akkor hogyan gondolkodik arról, hogy pszichológushoz vagy coachhoz forduljon inkább?

N.E.: Szerintem ez is egyéni. Teljesen mindegy, hogy ki hova fordul, a lényeg, hogy megkapja a segítséget. Ha ő most egy pszichológustól vagy egy coachtól reméli a segítséget, mindegy, ez az ő hitvilágához tartozik. Például, említetted a pránanadit, szóval, ha ő ebben hisz, akkor forduljon efelé. Szerintem lényegtelen, hogy kitől, de kérjen segítséget magának. Az az én személyes tapasztalatom, hogy szakmán belül számomra nem volt segítség. Az egészségügyben olyan komoly egyéb problémák vannak, ami egészen egyszerűen az üzemeltetést érinti, hogy nem tudnak azzal foglalkozni, hogy az X dolgozó lelki világa milyen állapotban van. Nem tudom, hogy ez mennyiben változott vagy nem változott, mert már évek óta nem dolgozom az egészségügyben, de annak idején nem tudtam senkitől segítséget kérni.

2010.12.14. 18:00

Szerző: _luca

1 komment

Címkék: nagy emese coaching coach

A bejegyzés trackback címe:

https://szimplacsoport.blog.hu/api/trackback/id/tr92513482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.