Hosszú hatásszünet után végre visszavesszük saját blogunkat a Hilscher Egyesülettől. Méltó alkalom ehhez a Soteria Alapítvány szervezésében útjára indult Palackposta Műhely bemutatása.

Katona Anikó, Vasas Luca és Bugarszki Zsolt írása

B.Zs.: Nem egyszerű a Soteriáról írnom, hiszen 12 évig dolgoztam ott. Igaz több, mint 3 éve már, hogy eljöttem, mégis volt bennem egy visszás érzés, hogyan fogok írni a saját szervezetemről, ahol annyi évig dolgoztam. Végül tulajdonképpen nem a Soteriáról kell írnom, és nem azért mert az előre leegyeztetett program megváltozott, hanem maga a Soteria változott meg, méghozzá előnyére.

A Soteria Alapítvány 1995 nyarán jött létre, hivatalos papírokban, pályázati formanyomtatványokban mindig úgy írtuk, civil és szakmai összefogás eredményeképpen, azzal a céllal, hogy a nemzetközi Soteria hálózathoz kapcsolódva fiatal, pszichotikus állapotban lévő embereknek nyújtson segítséget egy olyan ház keretei között, ahol a hagyományos gyógyszeres kezelést egy speciális megközelítés váltja fel. Akik közelebbről is kíváncsiak a Soteria mozgalomra, angolul a www.moshersoteria.com oldalon németül a www.soteria.ch oldalon tudhat meg többet.

A magyar Soteria törekvése hasonló terápiás lakóközösség létrehozására egy pár hónap alatt elvetélt kísérletet leszámítva már gyakorlatilag 1996-ra kudarcot vallott, és azóta hasonló jellegű helyet ebben az országban tudomásom szerint senkinek nem sikerült létrehoznia. 15 évvel ezelőtt a Soteria a kevés hazai reformszervezet egyikévé vált, apró lépésekkel próbálva alakítani mindazt, amit pszichiátriai ellátásnak hívnak/hívtak az országban. S habár sikerei tagadhatatlanok, bennem mindig volt egy elégedetlenség érzés, a szervezetet mindig úgy láttam magam előtt, mint egy félig kész és talán soha el nem készülő házat. Ezt csak tetézte az a csalódásom, hogy az utóbbi években kétségeim támadtak azzal az úttal kapcsolatban, amin többedmagammal elindítottuk a szervezetet.

Az én fejemben a 90-es évek közepén egy olyan jövőkép volt, amiben fokról-fokra alakítani lehet az ellátórendszert. Nappali intézmények, közösségi ellátás, mobil krízis szolgálatok, foglalkoztatási programok, átmeneti intézmények, lakóotthonok jönnek létre a közösség keretei között, s ezek elterjedésével valami egészen más életet, más társadalmi státuszt, más elfogadottságot és befogadottságot tudunk biztosítani a mentális problémával élő embereknek. Mára azonban leginkább azzal kell szembesülnöm, hogy ezek az „új” szolgáltatások is (már amennyi létrejött belőlük) a „krónikus pszichiátriai beteg” gyár részévé, termelőjévé váltak. Ez a szociológiai értelemben vett „státusz” ugyanis megítélésem szerint nem egy objektíve létező kategória, hanem a mi segítés szándékával létrehozott intézményrendszerünk terméke.

Nincsenek született krónikus pszichiátriai betegek, de még csak az sem magától értetődő, hogy egy sajnálatos „megbetegedést” követően makacs módon jelen marad a „probléma” és ez hozza létre a krónikus pszichiátriai beteg státuszát. Valójában ez a kifejezés attól kell életre, ahogyan az alapprobléma megjelenik, amilyen reakciót adunk rá, olvasatot adunk számára, amilyen szavakkal illetjük, ahogyan viszonyulunk hozzá, ennek mentén, ahogyan aztán az aki körül mindez történik, gondolkodik saját magáról. A krónikus pszichiátriai beteg egy olyan narratíva, ami a mi modern társadalmainkban sok jót nem ígér azoknak az embereknek, akikre ezt a kifejezést elkezdjük használni.

A Palackposta Műhely, azt hiszem, ebből a keretből próbál kilépni, láthatóan tudatosan.

K.A.: Sokat gondolkodtam, hogyan is lehetne írni a Palackpostásokról, az előadásukról az RS9-ben, a velük töltött délutánról. Leginkább egy élmény bátortalanított el az írással kapcsolatban: egy távoli ismerősömnek elmeséltem a klubházban töltött délutánomat (hogy miért meséltem el egy évek óta nem látott embernek? – fontosnak éreztem, valamint már túl voltunk a diplomatikus „hol dolgozol-suli- család” témakörök hármasán és még 5 megálló volt hátra a metrón közösen). A reakciója a teljes értetlenség volt azzal kapcsolatban, hogy milyen klub az, ahol a különféle korú és nemű emberek együtt vannak, kutatják a módozatokat, ahogy magukat ki akarják és tudják fejezni. A kérdései leginkább arra irányultak, hogy ez vajon valamilyen elit művészklub-e.

Az elbátortalanodásom oka voltaképpen az, hogy vajon, amikor a Palackpostásokról és az alkotásaikról esik szó, akkor vajon hozzá kell-e tenni, hogyan is ismerték meg az alkotók egymást, mi a csoportképző szál. A művészet megértéséhez fontos a kontextus, melyik korban készült a mű, milyen társadalmi életkép jellemzi az alkotó korát, ilyesmik. Tehát az ismerősöm kérdései jogosak voltak, mégis nehezebb a válaszadás, ha az ember előre tudja, hogy amit mondani fog válaszképpen az egy erős stigmatizációt von maga után. Tehát számomra még mindig kérdéses, hogy mondani kell-e vagy sem, hogy mi az a Kilátó Klubház és a Soteria, mert félek épp ez a megbélyegzés az, amely ha a versek olvasása és előadás megtekintése előtt történik túl nagy úttorlaszokat tol a megértés (nem a szolidarisztikus, hanem a művészi) elé.

V.L.: A Palackposta Estbe szinte a semmiből estem bele, egy rohanós hétfő este. Januárban megkaptam a meghívót, de elkeveredett a többi futó folyamat között, és így szerencsére nem gondolkodtam sokat előre. Az ember hajlamos dobozokat csinálni. Aztán azoknak a tartalma a pszichiátriai betegek ezévé vagy azává válik az ember fejében. És hogy ez melyik dobozra hasonlít jobban, a gyógyszeres dobozra, vagy arra, amelyikben Van Gogh fésűjét, vagy József Attila cipőjét őrzik a múzeumokban? Esetleg egyikre sem, vagy mindkettőre egyszerre?

Az RS pincében már a folyosón is alig fértünk el, és eltelt egy jó idő, amire bejutottunk a terembe. A hihetetlenül szuggesszív előadás abszolút megérte a várakozást. A színházban én ritkán szoktam azonosulni, és verseket is alig olvasok, egyedül a Pilinszky kötetet szoktam levenni, ha felébredek éjszaka. A terem adottságai miatt mindenki egész közel ült a színpadhoz, úgy éreztem, hogy szereplő vagyok, átjártak a nagyobb hullámok, és a szimbolikus nüanszok is. Másztam magamban a fokokon, és ugyanúgy hunyorogtam a reflektorfénytől. (Tényleg hősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ugyanarra a létrára másodszor is felmásszon.)

K.A.: Az RS9 színházi előadást megelőzően elolvastam a Palackposta második kiadványát. Kíváncsi voltam, hogy a különböző hangulatú verseket hogyan lehet egy szálon végigvezetni, egyáltalán milyen lesz az egész szituáció a színpadon, mikor ezek a versek elhangzanak. Nem a saját verseiket mondták el, hanem egymáséit. Senki nem önmagáért izgult, senki nem önmaga szerepléséért mondta a verset. Egymást bíztatva, erősítve a fantasztikus és bátor kis közösség közös buborékja nőtt és csak nőtt, szivárványos felülete hol sötétebbé, hol színesebbé vált. A palackok az útjukra lettek engedve egy meglehetősen népes, a versmondók által meginvitált és maguk közé fogadott közönség számára.

Nemrég egy blogon láttam egy képet, amely azt ábrázolja, hogy mi jut eszébe az embereknek a pszichiátriai betegekről. Apró, szűk pupillák, szúrós tekintet, halovány ráncos bőr, ősz, gyér kócos haj egy kietlen épület kertjében, cselekedetmentesen, magába fordulva. A kép, amely magába sűríti az iszonyodást, a félelmet, az elutasítást, a hollywood-i filmek misztikus, perverz borzongatni vágyását. Tehát eszerint erősen elkülöníthető, hogy van az egyik oldal, a társadalom, aki normális, és van az a másik oldal, amely eltér a normálistól, ezért meg kell húzni azt a nagyon erős határvonalat. Ki okolható ezért a képért? Valószínűleg itt is elmondható a már megszokott válasz: a média. Ezt a választ már copy-paste-tel lehet beírni, mint sok-sok kérdésre, ahol a felelősségmentes választ akarjuk megadni.

De vajon többek vagyunk-e attól, mint amit a média az agyunkba sugároz, agytekervényeinkre barlangrajzként bevésődik és ez ad eligazodást az illuzórikus világban? Minden fekete és fehér jól elkülöníthetően? A fekete nem válhat fehérré vagy tengerkékké? Ha meg is esszük az információt rágás és emésztés nélkül, vajon akkor felül tudjuk-e írni ezeket a hamis, nem árnyalt képet? Ez csakis az egyén döntési köre, a világ megismerésére való törekvése és a skatulyázás félretolása.

Azt sem állítom, hogy ez a művelet könnyű, mert sok beidegződés és előfeltevés. A palack mégis ott úszik az óceánon egy üzenettel, és aki meg tudja látni az üvegcsét és ki tudja horgászni, talál egy értékes üzenetet, egy alkotást, egy gondolkodó ember világlátásának lenyomatát.


V.L: Néhány héttel később meglátogattuk a Palackpostásokat, mert az előadás után nem tudtunk leülni beszélgetni. Estefelé érkeztünk meg Óbudára, már hideg volt és sötét. A lakótelep szélében egy tizenöt emeletes panelház földszintjén van a Soteria Klubház, ami helyet ad a Palackposta stábjának. Olyan természetességgel van ott, hogy azt hinné az ember, hogy ez minden emeletes ház tartozéka, hogy mindegyik aljában kell lenni egy ilyen térnek. Semmi sztereotíp dolog, színesek a falak, a konyhában éppen uzsonnázott valaki, az egyik szobában dolgozott a csoport. Be tudtunk mögöttük sétálni, annyira el voltak merülve a munkában. Azt figyeltem, az volt az arcokon, hogy „bejöttem, mert fontos dolgom van itt”. A másik oldalról pedig jól érezhető volt annak a biztonsága, hogy ez a hely nem akar tőlem semmit. Castaneda könyvének egyik részlete jutott eszembe erről:

„Felhívta a figyelmemet, hogy milyen fáradt vagyok a padlón való üléstől, majd azt mondta, hogy a tennivalóm az, hogy keressek a padlón egy "helyet" (sitio), ahol fáradtságérzés nélkül tudok ülni. Térdemet a karommal átfogva és a mellkasomhoz támasztva ültem ott. Amikor közölte, hogy fáradt vagyok, csak akkor éreztem, hogy fáj a hátam és mennyire kimerültem. Vártam, hogy megmagyarázza, mit ért a "hely" alatt, de meg sem kísérelte megvilágítani a dolgot. Arra gondoltam, azt akarja, hogy változtassak helyet, ezért felálltam, és közelebb ültem hozzá. Erre tiltakozott, hangsúlyozva, hogy olyan helyre gondolt, ahol az ember természetes módon erősnek és boldognak érzi magát. Rámutatott a helyre, ahol ő ült, mondván, hogy az az ő helye, és közölte, hogy rejtvényt adott fel nekem, melyet minden további fontolgatás nélkül magamnak kell megoldanom.” (Carlos Castaneda: Don Juan tanításai)

És ha a hely nem akar tőlem semmit, akkor én csinálhatom azt, amit szeretnék. Szó szerint már nem tudom idézni a beszélgetést, de valami ilyesmit mondott egyikőjük: ennek a helynek köszönhetem, hogy meglettek a vizsgáim, azt hiszem otthon nem ment volna. 

B.Zs.: A Palackposta Műhely története tulajdonképpen évekre nyúlik vissza. Azt hiszem ez a kezdeményezés már a Kilátó Klubház indulásától, 2001-től vagy talán az egész alapítvány indulásától 1995-től benne volt a levegőben, és csak most, lassan, 16 év elteltével ért meg valami, amit semmi nem húz, semmi nem tol, hanem magától teljesedik ki szervesen, a saját tempójában ébredezve először, toporogva, mostanra azonban már egyre felszabadultabban és bátrabban szaladva. 

K.A.: Ellátogattunk a klubházba, a falakon mindenhol színes festmények és rajzok voltak, olyan igazi műhely hangulat. Egy kicsi szobában ültünk le körbe, nem is tudom hányan, de sokan voltunk, de a szoba nem volt elég kicsi ahhoz, hogy valaki kiszoruljon onnan. Mikor bemutatkoztak a Palackpostások, eleinte olyan volt, mint egy közönségtalálkozó, ahol a versmondókat meg lehet ismerni közelebbről, és mikor egy-egy ember mesélt magáról, szimultán vetítette az agyam a szereplését ott fent a színpadon, és raktam össze a képet. Hát még most is csak ámulok, hogy milyen bátrak voltak!

A legnagyobb bizalommal meséltek magukról, az életükről és gondolataikról, ez nagyon megtisztelő volt. Ugyanakkor nagyot kockáztattak. Hogy miért gondolom ezt? Lepergett bennem egy gyakran visszatérő érzés. Van egy kérdés az életben, amire biztos nem fogom tudni soha megmondani a jó választ, az elvártat (vagy csak akkor, ha hazudni akarok): ez pedig a „Hogy vagy? kérdés. Többször válaszoltam már erre úgy, hogy elmondtam éppen azt őszintén, ami a fejemben járt, ami éppen foglalkoztatott. Ez általában meghökkenéssel jár és a válasz-ping elmarad, csak egy furcsálló nézést kapok, na meg egy feszengő hangulatot, hogy ezt a kommunikációt elrontottam, valamit rosszul csináltam, sok voltam. A Palackpostások nem féltek a mi „Hogy vagy?” érdeklődésünkre őszintén és emberien válaszolni. A verseik és képeik ugyanígy nem köntörfalaznak, nem kerülgetnek semmi olyan témát, amely „kínosnak” számítanak, szabadok a művészetben. 

V.L.: A bemutatkozás szégyellősen haladt, de nagyon sok kaput nyitott meg. A Palackpostások kezdték a kört. Az első mondatok arról szóltak, hogy lefordították nekünk, a dobozokba illően, hogy mi történt velük. Aztán kezdett kinyílni a történet, amikor arról beszéltek, hogy mi foglalkoztatja őket, és hogyan kezdtek bele a közös építkezésbe. 

Úgy képzelem, hogy ez a dobozolás azért működik, mert az építkezéshez képest könnyű. Az élmény kibontása, megformálása egy végtelenül érzékeny folyamat. A konzerv kategóriáknak nincs köze a valósághoz egy olyan ember számára, aki nem érintett (vagy aki nem érint). Az előadáson és az újságban is azt láttam, hogy ezek az ismeretlen üzenetek kimásznak a szövegek száján, és ott vannak valóságosan a közönség előtt. Ez a Palackposta nagy bátorsága. 

B.Zs.: Amikor ellátogattunk a Soteria Kilátó klubházába ültünk körbe székeken, kanapékon, elég sokan, többen már talán be se fértek volna. Mindenki sorban bemutatkozott és a bemutatkozások sajátos módon két identitást érintettek. Először mindenki beszélt arról, hogyan került a Soteria vagy a XII. kerületi nappali intézmény valamelyik szolgáltatásának a közelébe, és aztán mintegy külön fejezetet nyitva elkezdett beszélni arról, hogy jelent meg a Palackposta Műhely életében. Szimbolizálja ez a pillanat, azt az egyértelmű leválást, amit később a klubház vezetője (Nagy Mihály) úgy fogalmaz meg: 

- Ez a kezdeményezés már messze túlnő az egyes nappali intézmények határain. 

Minimum 10 éve várok erre a mondatra és tanultam is valamit megint ebből a pillanatból. A progresszió természetéről. Egy embert, egy csoportot, egy közösséget és egy társadalmat sem lehet felülről húzni. Lehet kereteket és körülményeket teremteni, lehet iránymutatást is adni, de életre akkor kell valami, amikor belsővé válik, egy csoport, egy közösség és egy társadalom számára is. A Soteriában mindig megvolt a csírája ennek, most mégis felemelő volt látni, hallani ezeket a gondolatokat olyan emberek szájából, akik ezt a szervezete most hatalmas lendülettel, olyan irányba viszik tovább, hogy végre talán szárba szökkenhet az a gondolat, amiért az egész kezdeményezés annak idején elindult. 

Jól jellemzi a Palackposta Műhely gondolkodását, hogy a Facebookon Soteria név alatt egy igencsak csökevényes oldalt találunk, ám a Palackposta Műhely lapja egy élő virágzó közösségé kezdi kinőni magát. 

Hogy mindez, amit fentebb leírtam mennyire tudatos, az kiderül egy nemrégiben közzétett felhívásukból, melyet május elsejére hirdetett eseményük oldalán találtam: 

„Tudatosan engedtük el a primer szakmai pszicho-szociális rehabilitációs célok erőltetését; vagy rejtett elvárásként a mentális állapot javulását, a felépülés folyamatának kényszerítését, felmérését, pontozgatását; mindazokat az elidegenítő, tárgyiasító elemeket, amelyek „a vasvilág evidenciáira” próbálják az élet sokszínű, „összekent képekben” megmutatkozó gazdagságát szűkíteni; folyamatainak ágasbogas, cikkcakkos, hajtűkanyarokkal teli, kócos gumbancát egyenesvonalú egyenletesen fejlődő és a „sebességét” (ún.hatékonyságát) jól mérhető mozgássá fésülni, kozmetikázni. A kezdetektől –tudatosan- kerültük a „gyógyfoglalkoztatás” köpenyébe vagy ’kényszerzubbonyába’ bújtatott, művészetterápiás ízű csoportmunkát; az elsődleges cél az autonóm alkotói folyamat bátorítása és kibontakoztatása volt annak reményében, hogy művészeti, esztétikai önértékkel bíró alkotások születhetnek. (…) Jó lenne elkerülni annak hangsúlyozását is, hogy a „Palackposta” irodalmi, művészeti kiadvány mostani számában milyen jellegű hátrányos, kirekesztett helyzetű célcsoport tagjainak az alkotásai kerültek; sokszor sokan használják fel, hogy egy-egy művészeti produktum (koncert, sajtótermék, festmény etc.) érdekességét, hatásértékét egy adott hátrányos helyzetű célcsoportra alapozzák. Nem akarunk egy „OPNI-s Seilig-galéria, sem a most trendivé váló, pszichiáter autoritások és gyógyfoglalkoztatók által hirtelen felkapott „Art brut”, amely a figyelemfelkeltést arra építi, hogy ún.„szkizofrének” alkotásait menedzseli; feelingjébe ragadni, pláne nem felhasználni direkt, hatásvadászatra blazírozó, inkongruens antistigma kampányokra (amely gyakran a szakmai lobbycsoportok konfliktusairól, legitimációs problémáiról szól, semmint magukról az érintettekről); nem szeretnénk abba a csapdába kerülni, amely a másságot felvonultató vásári látványossággal akar „elérzékenyíteni” vagy szakmai „kasszasikert” produkálni. Remélem, hogy a tolerancia, az empatikusabb attitűd és a társadalmi befogadás harsány „nagy durranások” nélkül is napi szinten munkálható; s egy szélesebb társadalmi szegmens –most divatos szóval- érzékenyíthető a mentális problémával élők integrációjára.” 

Nem is tudom lehetne-e ennél egyértelműbben megfogalmazni azt az üzenetet, amit a mai segítő szakmák vagy meghallanak, vagy úgy fognak elmúlni, mint az érvágás középkori gyakorlata az orvoslásból. Nincs már idő a kenegetésre, a relativizálásra, annak a képtelenségnek a rejtegetésére, amit mi segítés címszó alatt teszünk ezekkel az emberekkel. A Palackposta Műhely nem minden előzmény nélküli (talán egy másik bejegyzésben egyszer hosszabban írhatunk a Varázshegy Egyesületről, a Lélek-Hang Egyesületről, a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum korai éveiről), ígéretes kezdete valaminek, ami remélem nem csak a klubházak határait fogja hamarosan meghaladni, de az egész hivatalos ellátórendszerét is. 

K.A.: A Palackposta irodalmi és művészeti lap, Facebook csoportja jelenleg több, mint 300 tagot foglal magába, ennyi ember követi napról-napra bejegyzéseiket, tehát a közönség megteremtődött a mondanivalójuk befogadására.

2011.05.01. 19:31

Szerző: Zsoolt

Szólj hozzá!

Címkék: soteria palackposta műhely

A bejegyzés trackback címe:

https://szimplacsoport.blog.hu/api/trackback/id/tr632869933

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.