Ahogy a világon mindenütt, Magyarországon is, valamikor a XIX. század elején unatkozó arisztokrata feleségek karitatív tevékenységeként kezdődött a ma szociális munkának hívott segítő szakma.

A korszak szervezeteit és szolgáltatásait feldolgozó forrásokból kiderül, hogy az első egyletek és egyesületek, a korabeli szenvedést és ínséget enyhítendő, az arisztokrácia, és a gazdag polgárság odafordulásaként jöttek létre.

Màra hivatásszerűen működő, állami ellátórendszerünk van, amit azonban, egyre inkább ùgy tűnik, az ínségben és szegénységben élők megregulázására, megfegyelmezésére használuk, és nem az elesettek helyzetének javítására.

A szociális munka az alsó középosztálytól lefelé élők segítőjéből, húsz évvel hazai újjászületése után, azok üldözőjévé vált. A barátságos látogató asszonyok utódai hűtőajtókat nyitogató, fazékfedőket emelgető, gyámügyi határozatok gyomorszorongató stílusában kommunikáló büntetésvégrehajtók lettek.

A címben a szójáték miatt használt asszonyok kitételt rögtön szeretném korrigálni azzal, hogy egyáltalán nem nemi sajátosságról van szó, a szociális szakmában dolgozó férfi kollégáink közül sokan ugyanolyan serényen járulnak hozzá ennek a jobb sorsa érdemes szakmának a megcsúfolásához, mint az egyébként többségben lévő nők.

Kezdetben még lehetett minderre gyerekbetegségként, egy éledező rendszer szinte természetes fejlődési fázisaként tekinteni.

Mára azonban a mindenkori hatalom által diktált főárammá vált a szegénységben élők segítés címszó alatti zaklatása és megalázása, amit a magam részéről egyre kevésbé tudok átmeneti, amolyan kinőhető jelenségnek tekinteni.

Én egy ellentétes pólusból, a hadseregből érkeztem a segítő szakmába a 90-es évek elején. Ha másra nem, ez a kontrasztszerű élmény arra tökéletesen elegendő volt, hogy pontosan tudjam, mit jelent a megalázottság és a megalázás.

Már kezdő – akkor még képzetlen - szociális munkásként is forgott a gyomrom az azóta is serényen gyakorolt „környezettanulmányok” során, ami semmi mást nem jelentett, mint, hogy valaki, akinek hatalma van egy másik ember felett, ránézésre fényűzőnek, vagy éppen nélkülözőnek ítéli meg annak otthonát, intim szféráját. Valami hasonlót a hadseregben körletszemlének hívtak, ott is a rendben tartott vagy éppen elhanyagolt környezetem alapján döntöttek jutalmazásomról vagy megfenyítésemről. Azonban ott nem kellett segítőnek tartani a századparancsnokot.

Az ilyen családlátogatások, családgondozások jellegzetes példáját a ma tulokkürtökkel szétbőgött „érpataki modell” gyermekvédelmi szolgálatában dolgozó munkatársa jelenti, aki a kétség legkisebb jele nélkül mondja kamerába, hogy azonnal elviteti a gyerekeket, ha úgy ítéli meg, nincs elegendő élelmiszer a hűtőben.

 

Hihetetlen szakadék van aközött, ami ma segítés címszó alatt a gyakorlatban folyik szociális munkaként, és aközött, amivel ez a szakma az elméletein, etikai alapvetésein keresztül azonosítja magát.

Az ellentmondás mára kiáltóvá vált, sorra kerülnek napvilágra és ezzel együtt rivaldafénybe azok a jelenségek, melyek rámutatnak a szféra viszonyainak tarthatatlanságára, s melyek mentén a szociális munka közmegítélése úgy tűnik visszafordíthatatlanul alakul.

MTIkecskemét

 

Ahogy én látom, 20 év alatt fokozatosan jutottunk ide, tulajdonképpen úgy, hogy soha egy percre sem tudott ez a szakma azzá válni, amivé potenciálisan válhatna.

Amikor 20 évvel ezelőtt csatlakoztam, éppen akkor született újjá a szociális munka. Egy reményteljes közegben találtam magam, tele ötletekkel, fiatal energiával, és egy felszabadító jövőképpel. Ma már inkább romantikus emlékként élnek bennem az induló teamekkel átbeszélt éjszakák, az egymás szavába vágó tervezgetések, amikor a város első éjjeli menedékhelyét terveztük megnyitni.

Az első benyomásom az volt, hogy ez egy magára folyamatosan reflektáló, emberi kapcsolatok és viszonyok mentén gondolkodó társaság. Tetszett ez nagyon, hetente ültünk körbe, megbeszéltünk mindent, úgy éreztem magam, mintha a kerekasztal lovagjai közé tartoznék, akinek 20 évesen ugyanolyan szava van ennél az asztalnál, mint az 50 éveseknek. Olyan általam korábban sosem hallott szavakat tanultam meg ebben a körben, mint szupervízió, csoportdinamika, esetmegbeszélés. Havonta Budapestről járt hozzánk egy pszichoterapeuta, aki a szupervízorunk volt, és akinek érkezését alig vártam mindig.

Láttam, hogy ez a szakma habár csak most indult, egy hosszú évekre visszanyúló mozgalomként működött. A Családsegítő Központ, amit hamarosan Családsegítő Szolgálattá neveztek át (akkoriban még ez volt az irány) már 1986 óta működött és sokan pedagógusként, nevelési tanácsadók munkatársaként, vagy népművelőként annak ellenére csináltak valami hasonlót, hogy a szakma hivatalosan még nem létezett, szegénységről, hajléktalanságról, drogokról beszélni sem lehetett.

Az első pár év után úgy éreztem, nekem is tanulnom kéne ezt. Bejutottam a főiskolára, később felvettek az egyetemre is és felköltözve Budapestre ugyanennek a szakmának egy másik ága, iránya bontakozott ki előttem. Ezt a szálat magamban a társadalomtudományi szálnak hívom, ami nem annyira a pszichoterápia, az egyéni- és csoportos emberi kapcsolatok mentén, hanem a szociológia segítségével, a társadalom bonyolult szövetén át tekintett a különböző problémákra.

Egy teljesen új látásmódot adott nekem az egyetem. Amiket korábban egyéni kudarcoknak, családi gubancoknak láttam azt egy szélesebb összefüggésből nézve egy egész társadalom rendszerében el lehetett helyezni. Két évet dolgoztam hajléktalanokkal az iskoláim előtt, és habár sok mindent másként láttam, mint korábban, mégis az egyetemen vált szavakba önthetően is világossá számomra hogyan, miképpen rekesztődnek ki korábban akár sikeres emberek a társadalomból, mit tett a rendszerváltás tíz és százezrekkel, mennyire nem pusztán az egyén bűne, lustasága, tudatlansága, alkalmatlansága és mindezek okán érdemtelensége aktuális élethelyzete.

Alapvetően erre a két szálra, az emberi, családi viszonyokról való pszichoterápiás irányultságú gondolkodásra és a társadalmi viszonyok rendszerében gondolkodni képes szociológiai összefüggésekre épült fel szakmai identitásom.

Voltak azonban más szálak is, amiket én kizártam magamból. Ha el nem is tudtam kerülni őket, hisz minden kanyarban szembe jöttek, mégis igyekeztem úgy tekinteni rájuk, hogy ezek nem ide tartoznak, hogy legalábbis kinőjük őket egyszer. Van néhány olyan teher, amit a kezdetektől visel magán a hazai szociális munka, és amitől mára félek, megfulladni látszik.

Az egészségügy viszonyainak öröksége:

A szolgáltatási rendszer és ezzel egy egész szféra megszületésének fontos állomása volt, hogy a szociális ágazat kezelésébe kerültek a korábban az egészségügyhöz tartozó nagy létszámú bentlakásos intézmények. Időseket, fogyatékosokat, mentális problémával élő embereket ellátó intézmények százai kerültek át. A döntés szakmapolitikai jelentősége abban rejlett, hogy azonnal létrejött egy mintegy 70.000 főt alkalmazó szféra. Volt létjogosultsága önálló minisztériumot alkotni, saját szakmai szervezeteket, képzést, igazgatást működtetni. A döntés másik következménye viszont az lett, hogy az általam fent vázolt szakmai közeg és kultúra szinte születése pillanatában kisebbségbe került, és hiába telt el 20 év, abban is maradt.

Számomra elég sokára derült ki, hogy nem mindenhol úgy zajlik a szociális munka, ahogyan abba én belecsöppentem első munkahelyemen. Valahol soha nem volt szupervízió, körbeülés helyett még mindig főnővérek reggeli eligazításain vesznek részt a dolgozók, szavaik pedig a beteg, gondozás, ápolás, ügyelet, ellátás kifejezések körül keringenek. Ez a szemléletmód már az egészségügyben is meghaladottnak számít, szociális intézményeink az 50-es, 60-as évek feudális egészségügyi viszonyait örökítették át, ami véleményem szerint végül jóval nagyobb hatást gyakorolt a magyar szociális munka gyakorlatára, mint az általam példaként említett pszichoterápiás szemlélet, vagy társadalomtudományos gondolkodásmód.

A feudális viszonyok elsősorban a mélyen hierarchikus rendszerben, a hitbizományba kapott pozíciókban, erős kontraszelekcióban nyílvánulnak meg. Ennek következtében a hatékonyság, eredményesség vagy akár az etikai szempontok helyett mindig valami rendszerint informális és a külső szemlélő számára láthatatlan szempontoknak való megfelelés jellemzi a munkát. Ahhoz, hogy egy intézményvezető a helyén maradjon ebben a rendszerben, nem mérhető eredményeket kell hozni és a legkevésbé sem kell olyan viszonyokat teremteni, amelyekbe özönlenek az igénybevevők a szolgáltatásba, vagy amitől látványosan javulnak a helyi lakosságot érintő statisztikák. Kimondani is kínos, de alpolgármesterek, bizottsági elnökök, megyei potentátok nevenapi köszöntői, mára pedig megrendeléseik gondolkodás nélküli végrehajtása jelentik az érvényesülés és pozícióban maradás biztosítékait. Szinte teljesen irreleváns milyen eredményesseggel vagy eredménytelenéggel folyik a szakmai munka.

Nem mondom, hogy nagylétszámú intézményeinkkel azonos a szféránk, de az eltelt 20 évben nem az történt, hogy ezek az intézmények és azok gyakorlata alakult át lassan egy korszerű szociális munkává. A jellemzően nagy létszámú bentlakásos intézményrendszer és annak „ambuláns” verziói a létszámviszonyokat tekintve úgy váltak a hazai szociális munka főáramává, hogy oda a szociális munka tulajdonképpen soha sem volt képes betörni.

A hatás fordított irányú volt, ez a minden esetben az egyéni deficitekre koncentráló gondozási szemlélet hagyott nyomott a hazai szociális munka gyakorlatán. Családgondozó, gondozási napló, gondozási terv, ellátási szerződés, ilyen szavakat használunk azokon a területeken is, ahol a munka tartalma az egyértelműen fentről lefelé irányuló gondozáshoz képest elvileg egy horizontális együttműködésen alapul. Nem alapul azon, a hazai szociális munka egyéni esetkezelésnek nevezett gyakorlata sokkal inkább viseli magán ennek az individuumra és sokszor annak biológiai létezésére szorítkozó ápoló-gondozói szemléletnek, vagy a szegénygondozás klasszikus módszereinek nyomait, mint akár a pszichoterápiás gondolkodás kapcsolati dinamikákon alapuló, vagy a szociológia társadalmi léptékű megközelítéseit.

A bürokratizálódás és menedzserizmus:

Mindkettő világjelenség és nem is feltétlenül negatív. A magyar viszonyok között sem kellett volna azzá válnia, különösen annak tudatában nem, hogy ellátórendszerünk hagyományosan gyenge lábakon áll, amikor az eredményesség, hatékonyság, hatásosság bármiféle mérhetősége kerül szóba. Ez sajnos még a szakmára eleinte nagy befolyással lévő pszichoterápiás kultúrára is igaz. A 90-es évek közepén, az akkor még létező Pesthidegkúti Pszichoterápiás Osztályon, egy szakmai rendezvényen Buda Béla azt a kérdést tárgyalta a jelenlévő jellemzően pszichoanalitikus kollégáival, vajon bármilyen módon mérhető-e a mély feltáró terápiák eredményessége.

A szakma egyik nagy adóssága saját létjogosultságának, társadalmi hasznosságának bizonyítása. Az nem elég, hogy legyen szociális munka itt is, mert máshol is van. Nagyon kevés olyan területe van ma a szociális ellátórendszernek, ahol egy tudatos tevékenység eredményeképpen, előre lefektetett szempontok szerint, mérésre kerülnek az eredmények, értékelés történik, aminek következményeként aztán programok emelődnek ki, vagy éppen kerülnek megszüntetésre, módosításra és mindez úgy, hogy az egész folyamat a tervezéstől az értékelésig tökéletesen átlátható, ne adj Isten, a nyilvánosság előtt zajlik.

A szakmapolitikai tervezés egésze tudatosan rejtett dimenziók mentén, sokszor informális szempontok alapján történik. Nem véletlen, hogy olyan kevés a szociális szférában a számítás, a hatástanulmány, a széles körű elégedettség vagy eredményesség vizsgálat. Egy ilyen döntéshozatali mechanizmusban a számok csak zavaróak, a mérés meg drága, főleg ha az eredményekre nincs is szüksége senkinek.

A szféra kritikán aluli teljesítményének tartom a 2004 óta különböző önkormányzati szinteken kötelező ún. szolgáltatás tervezési koncepciókat.

Az elburjánzó bürokratizmus tehát nem úgy jelent meg a szociális munkában, hogy az a mérhetetlenség és kalkulálhatatlanság valóban áldatlan állapotán igyekezett változtatni.

Ahogy én látom, az utóbbi 6-7 évben a fullasztóvá duzzadt adminisztráció, és a különböző hatósági ellenőrzések cunamija inkább szolgálta a szolgáltatások ellehetetlenítését, mintsem minőségi fejlesztését, hatékonyságának növelését. MÁK, FSZH, jegyzői irodák, Szociális és Gyámügyi Hivatal egymással szinte versenyezve szállták meg a szolgáltatásokat, büntetve, határozatokat hozva, emberkedve szajkózva a nettó ostobaságokat, amiket az igazgatás gyönyörű nyelvén csak el lehet képzelni.

Hogy tevékenységük mennyire nem a szakma megtisztítását és rendbetételét célozta, arra számomra élő bizonyíték, hogy a ma már kamerába is bátran bőgött, súlyos szakmai és etikai normákat sértő gyakorlatokra fülük botját sem mozdítják ugyanazok a hatóságok, melyek korábban egy kitöltetlen adatlapért azonnal szankcionáltak.

Amikor PhD dolgozatomhoz valamikori minisztériumi tisztviselőkkel készítettem interjúkat elég gyakran találkoztam azzal a nagypolitika által előszeretettel hangoztatott érveléssel, miszerint a 90'-es évek expanziója után rá kellett döbbennünk, hogy túlméretezett a jóléti ellátórendszerünk, a további növekedésnek gátat kellett szabni. Ennek volt eszköze a sok hatósági ellenőrzés.

És valóban, a területen szerintem a 2000-es évek közepe óta érdemi fejlesztés, újítás nem történt. A ’90- es évek elején, közepén még érzékelhető civil pezsgésnek, innovációs hullámnak nyoma sincsen. A szféra mozgásai kezdetben a finanszírozás szabályainak változásait követték, napjainkban ez kigészülni látszik a hatalom ideológiai útmutatásainak követésével. Pedig frissítő, újító változásokra nem csak azért lett volna szükség, mert a törvényi minimumokhoz képest ellátórendszerünk a kezdetektől fogva foghíjas, hanem azért is, mert örökölt rendszereinket csak ezekkel az energiákkal lehetett volna átalakítani. Ez azonban nem történt meg.

A fejlesztések és a szükséges modernizálódás elmaradása helyett, a növekvő bürokratikus teher és a körülötte tobzódó igazgatási szemlélet egy sajátos szakértőtípust termelt ki a szociális szakmában. A jogszabály fetisisztát. Ez a megközelítés egész jól illeszkedik a később részleteiben tárgyalt állami megrendelésekhez, ahol a társadalmi viszonyok sikeres alakítása helyett a jogszabályok, rendelkezések következetes végrehajtása a valódi feladat. Egy virtuális erőtér jön létre, aminek koordinátarendszerét nem a valóság, hanem az igazgatás által jogszabályok és egyéb rendelkezések formájában megteremtett meta-tér jelenti. Ez a fajta működésmód ráadásul a szakmaiság látszatát kelti.

A műfaj csúcsszakértői azok, akiknek már a legfrissebb rendeletmódosítás 22. melléklete is megvan, sőt alkalmazzák, és akik néha talán maguk is elhiszik, hogy a szabályozásnak a szociális szférában 1993 óta létrejött erdeje egy koherens, felépített rendszert takar, amit csak következetesen be kell tartani és garantált a siker. Egyáltalán nincs így és erős kognitív disszonancia kíséri azt, aki még komolyan tudja venni a szféra szabálydzsungelét.

Valójában a valóságtól való távolításnak az egyik legsikeresebb eszköze ez az igazgatási szemlélet. Ha kicsit közelebbről megnézzük ezt a működésmódot, hamar láthatóvá válik, hogy az igazgatási szemlélet meta-tereiben minden szem a központra, a szabályozás helyi és országos szintereire irányul.

Mivel itt születnek a működést a legapróbb részleteiben szabályozó rendelkezések, és itt születik döntés a létfontosságú finanszírozásról, a működési engedélyek beszerzéséről és megtartásáról, tökéletesen elegendő kizárólag ezeknek megfelelni. Így jutottunk oda, hogy szolgáltatások csak azért léteznek, mert benne vannak a törvényben, a korábban említett szolgáltatás tervezési(fejlesztési) koncepciók taxatív felsorolását adják a törvényben előírt és már létrehozott, és a még létrehozandó szolgáltatásoknak. Beszámolók, ellenőrzési jegyzőkönyvek végződnek azzal, hogy a szolgáltatás mindenben megfelelt a jogszabályi követelményeknek.

Nagyon keresni kell ebben a szférában azt az érvelési rendszert, ami arról számol be, hogy a térségben 20%-kal csökkentettük a szegénységben élők vagy díjhátralékkal küzdők arányát, vagy ennél kifinomultabb, kvalitatív módszerek alkalmazásával számolnánk be tevékenységünk hatására növekvő életminőségről vagy legalább megelőzött lecsúszásról.

Kívül esik mindez a szféra igazodási pontjain, ilyen típusú teljesítményt senkinek, sehol nem kell felmutatnia. Én az adminisztrációt, az igazgatási szemléletet, a jogszabályok mentén való szabályozott működést nem tartanám ördögtől valónak, ha az a valóság egyfajta árnyéka, absztrahált leképeződése lenne. Azonban ez a mi szféránkban egy olyan árnyékká vált, amihez árnyékot vető test már nem kapcsolódik, vagy arra legalábbis senki nem figyel.

Az általam menedzserizmusnak nevezett jelenség a 2004 óta elérhető Európai Uniós pályázatok hazai lebonyolításának módjával kezdődött. A későbbi visszafizetési kötelezettség lehetőségének félelme miatt végletes bizalmatlanságba fagyott pályázati lebonyolítási rendszer korábban sosem látott arroganciával támadt a pályázók tömegeire. Miközben van hely a világon, ahol a GANTT diagramok, excel táblák, projekt végrehajtási kézikönyvek és a köréjük kapcsolódó gondolkodásmód a Holdra juttatott embereket, addig nálunk az NFÜ és az ESZA, VÁTI, stílusosan közreműködő szervezeteknek nevezett szörnyetegei sikerrel kergettek elkeseredésbe, majd szó szerint csődbe, korábban prosperáló szolgáltatásokat és fenntartóikat.

Igazán kár, hogy a projektszemlélet ezen a módon debütált szakmánkban. Attól tartok, nagyon komoly munkát kell majd végeznie annak, aki mégiscsak szeretné a tudatos tervezés hatékonyságra épülő kultúráját meghonosítani a szociális munkában az első EUs pályázatok rombolásai után.

A szakma végletes nyitottsága:

Részben a kezdeti évek kapacitásproblémái, részben a fent említett nem-szociális identitás mindenkori túlsúlya miatt, a szakma végtelenül nyitottá vált és 20 éve folyamatosan az is maradt. Túlzás nélkül lehet állítani, hogy egy szociális munkás állás betöltéséhez felsőfokú szakképesítés szükséges, ennek hiányában valójában 8 általános sem. Hisz minden kiváltható párhetes gyorstalpalókkal. Alapvizsgával, szakvizsgával. Egy diploma persze még nem jelent garanciát semmire és sok képzettség nélküli ember kiváló érzékkel boldogul el a segítő szakmában, azonban a lassan formálódó hazai szociális munkáról elmondható, hogy az soha sem volt képes kialakítani, majd levédeni saját határait.

A 90-es évek elején még talán lehetett egy rendszer gyermekbetegségének tartani, hogy egy hajléktalanszálló vezetését a kollégák - egyébként képzésekbe történő - távozása után annak korábbi takarítónője vette át. Ez a tendencia, ha nem is ilyen brutális formában, gyakorlatilag napjainkig folytatódott. Lelkészek, teológusok, kántorok, diakónusok, pedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok, orvosok úgy váltak automatikusan és jogszabályban rögzítetten alkalmassá a szociális munkára, hogy azt nekik soha egy percig sem kellett tanulniuk, és természetesen a reciprocitás, a viszont-alkalmasság egy pillanatra sem merült fel. A szakma és főként annak igazgatásáért felelős minisztériuma a valamikor általa gründolt felsőfokú szociális képzéseket nevetségessé téve, pár hetes gyorstalpalók (alapvizsga, szakvizsga) bevezetésével évtizedekre gondoskodott a hazai szociális munka kikezdhetetlen kontraszelekciójának fenntartásáról.

A politikai megrendelés félresiklásai:

A szociális munka a társadalompolitika egyik leginkább aktív, közvetlen módja. Egy olyan társadalomképre épül, melyben a társadalmi viszonyok nem eleve elrendeltetettek és azokat nem is valami ösztönszerű dinamizmus hajtja, hanem tudatosan alakíthatók, lehet tanulni történemi hibákból, katasztrófákból, vagy éppen át lehet venni sikeres gyakorlatokat. Ez egy olyan elemző, kritikusan reflektálni és cselekedni képes szereplő meglétét igényli, amelyik aktívan alakítja az egyéni és társadalmi viszonyokat.

A 90- es évek elejére megvolt erre az intellektuális kapacitás az országban. A 70-es évektől nyilvánosan megszerveződő hazai szociológia és annak a szegénység tényét egyre bátrabban vállaló TBZ kutatásai, vagy az oktatás illetve az egészségügy keretei között, elsősorban a nevelési tanácsadók és pszichoterápiás osztályok falai között ébredező és virágzó segítő kultúra alkalmas lett volna az erős hazai szociális munka bázisának megteremtésére.

Hogy ez végül nem következett be – sőt mára ettől hihetetlen távolságba került - annak a fentieken kívül az is oka, hogy a rendszerváltás utáni hazai politika soha egy percig sem gondolta komolyan, hogy bármiféle kritikai szemléletű, és e szemléletet a gyakorlatban is érvényesíteni képes szakma jöjjön létre Magyarországon. Az kiváltképp elképzelhetetlen volt, hogy ezt a szereplőt aztán állami forrásból tartsák fenn.

Magyarországon komolyan vehető szociális ellátórendszer soha nem létezett (’90 után sem), a hazai szociális munka legfeljebb egy igen homályos szemüvegen keresztül hunyoroga nézve hasonlít azokhoz a példákhoz, amik ihletésére itthon is bevezetésre került, és ma ettől a gyenge hasonlóságtól is gyors sebességgel távolodik.

A demokrácia egy szintje talán annak felismerése, hogy a kritikai szemlélet (és gyakorlat) jelenléte végsősoron az egész közösség érdeke. Nem volt még ebben az országban olyan hatalmi tényező, ami bátorítólag hatott volna saját kritikusaira, egy ilyen gondolat magyarul egész bután hangzik, egész egyszerűen nem része kultúránknak. Ki az a hülye, aki bátorítaná, - ne adj Isten - finanszírozná saját kritikusait?

Pedig van az a tudatállapot, amiben az egyet nem értésnek is van kialakult kultúrája, ahol a kritikus, vagy éppen a vesztesek szószólója nem ellenségem, hanem egy általam fel nem ismert szempont megjelenítője, s mint ilyen tulajdonképpen a legjobb barátom, vagy legalábbis közösségünk legjobb barátja. Ez a tudatállapot azonban Magyarországon úgy tűnik, nincs jelen.

Meg is lehet nézni, milyen nálunk a mindenkori kormányok és ellenzékeik viszonya, miféle szakszervezetek, civil szervezetek, érdekegyeztetések és általában miféle konszenzuskereső terek vannak társadalmunkban.

Nincs ezen mit csodálkozni egy olyan országban, ahol a hatalomtól függetlenül sem nagyvállalkozói réteg, sem erős polgárosodott középosztály nem tudott létrejönni. Mitől gondolnánk, hogy egy korszerű, a leszakadó rétegeket aktivizálni képes szociális munkára bármiféle kereslet lenne?

Egy ilyen mezőben jelenik meg a hazai szociális munka, a hozzám hasonló (ál)naív szereplők által talán komolyan vett mandátummal, azonban erre a mandátumra érdemi kereslet, megrendelés soha nem érkezett.

Az az arrogancia, amivel annak idején a szocialista parlamenti frakció a hajlékalanellátásban dolgozók megrökönyödésére rákényszerítette a szférára az ún. bázis-szállások intézményét (hogy direkt ne Fidesz-es példával jöjjek) egészen pontosan leírja mit tart a politika a szociális munkáról és annak művelőiről, és magától hova pozícionálja ezt a szakmát.

A politika megrendelésállománya alapvetően két formában jelent meg a szférában. A kilencvenes évek elején a leereszkedő karitatív szemlélet adta a szociális munka létezésének politikusok számára is értelmezhető legitimitását. Ezt mára a rendészeti szemléletű megrendelés állomány egészítette ki.

A karitatív szemlélet a legrosszabb mikszáthi hagyományokkal ötvöződött.

Főiskolai éveim alatt életem egyik első gyakorlati helye egy vidéki város önkormányzatának szociális osztálya volt. Az a hely, ahol a "segélyeket osztották". Tereptanárom irodájának falára a közigazgatás hazai folklórjának megfelelően "ha nekem munkakedvem támad, elbújok egy sarokba, és addig nem jövök elő, míg el nem múlik" felirat volt kitéve. A segélyezés diszkrecionális feltételeit tartalmazó helyi rendeleteket azzal a megjegyzéssel tolta elém, hogy a segélykeret meghatározott része valójában nem ennek alapján dől el, hanem a képviselők fogadóóráin megjelenő könyörgők és követelőzők igényeire reagálva a képviselő urak és hölgyek letelefonálásai mentén. Ez "a nagyságos úr annyira jó ember, hiszen a választások előtt tortát is hozott" szemlélet még az évtized végén is jelen volt. Egy civil szervezet szolgáltatásait budapesti önkormányzatok számára kínálva jártam a kerületeket, ahol polgármesterekkel, alpolgármesterekkel tárgyalva hamar megtanultam, hogy a szociális szolgáltatások rendszere már így is nagyon sokba van nekik (így, ....személy szerint nekik) ezért sajnos a mi alapítványunkat már nem tudja támogatni. Én ugyan nem támogatásért mentem, hanem egy szolgáltatást, szakértelmet kívántam értékesíteni, de ebből a tárgyalási pozícióból szinte soha nem tudtam önkormányzati politikussal beszélgetni. A politika a szociális szférával egy lehetőségeihez mérten leereszkedően támogató, jótét lélek pozíciójából kommunikált, már tulajdonképpen a kezdetektől fogva.

Mégis mára oda jutottunk, hogy szinte progresszívnek tekinthető ez a leereszkedő, legrosszabb esetben is a szociális munkásokat idegesítő legyekként elhajtó viszonyulás. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a politika elkezdett érdemi megrendeléseket megfogalmazni a segítő szakmák, de különösen a szociális munka felé, annak sok köze már nem volt a segítéshez.

Egy, a szakma általam értelmezett valódi lehetőségeihez képest katasztrofális következményekkel járó gyümölcsöző találkozásnak lehetünk ma tanúi. A hatalom ma már kendőzetlenül aggresszív, rendészeti jellegű megrendeléseire arcpirítóan készségesen rezeg rá a szociális szakma az egyént és annak hibáit kimutatni, tetten érni, szankcionálni bármikor és bármilyen módon kész, ilyen feladatokra készséggel bevethető főárama.

Az a szemlélet és gondolkodásmód, ami mentén szociális szolgáltatásaink elindultak a rendszerváltás hajnalán, elszomorítóan hamar halvány, naív, megmosolyogtató romanticizmussá sorvadt. Számomra egyre inkább áthidalhatatlan a szakadék ennek a szakmának az oktatott és könyvtáraiban, tudástáraiban, reményt keltő valamikori gyakorlatában meglévő énképe és valós, jelenlegi tartalma között.

Hogy mégsem teljesen hiába való azt várni, hogy szociális munkává sarjad egyszer a fedőemelgetéssé csökevényesedett hazai gyakorlat, arra számomra egy kopogtató új generáció jelent garanciát. Majd minden teamben ült eddig is egy- egy csendesen hallgató, vagy sajátos destruktivizmussal lázadó ember, akik - számomra egyáltalán nem érthetetlen módon - éppen úgy illeszkedtek ki a Gizikék és Mancikák szociális ellóterendszernek nevezett komédiájából, ahogy hajléktalanok vagy drogosok tízezrei teszik hasonló hangulatú társadalmunkból.

Megjelent azonban az a réteg, akik már a hallgatással, a kevéske fizetésért való besimulással sem elégszenek meg, nem eszik meg azt a kefét, amit a hazai szociális ellátórendszer munkalehetőségként, munkahelyi közegként és szakmai közegként hoz létre. Ezek az emberek lenyűgöző intellektuális kapacitásaik és kiváló szakmai értékeik ellenére vagy munkanélküliek, vagy tudásukhoz mérten méltánytalan körülmények között filléreket keresve szüleik lakásán ünneplik 30. születésnapjukat, biciklivel járnak, mert buszra soha nem is volt pénzük. Úgy tűnik semmi nem terem ebben a szakmában számukra, arról hallani sem akarnak, hogy ismét kipróbáljanak egy önkormányzati intézményt, de közben csendben a kezeik közül, csírájukból nőnek ki olyan kezdeményezések, melyek engem nagyon emlékeztetnek a 90- es évek elejének lelkes indulására. Nem kapnak ezért normatívát, nem is igyekeznek érte, nem jegyzik be kezdeményezéseiket. Sajátos módon ugyanolyan marginalizáltak, mint azok, akikért a hangjukat hallatják, és paradox módon éppen ezzel az alapállással teremtenek a szociális szakmában 20 éve nem látott mozgásteret maguknak.

Egyetemi emberként egyszerre láttam ezeket az embereket kinőni az iskolapadból, szenvedni a nekik kínált állehetőségek között, és főnix madárként újjászületni elkeseredettségük és kreativitásuk nászából született ötleteikkel. Látom azt is, ahogy egymásra találnak. Ahogy a hajléktalanszállók éjszakai ügyeletein edződött aktivista megtalálja a mozgalom intellektuális és elméleti alapjait megfogalmazni képes szociológust és lassan ütő- és médiaképes cselekvővé növik ki magukat. Pusztán ezzel már előrébb jutottak a szakma főáramának húsz éves kommunikációs teljesítményénél és mi lesz, ha egyszer mèg finanszírozást is teremtenek? Megmondom mi lesz. Elindul a szociàlis munka Magyarorszàgon. 70.000-ren sosem lesznek, de annyi félreértés és hajtűkanyar után tartalom ülhet a szavak mögé.

Bugarszki Zsolt

2011.10.02. 14:39

Szerző: Zsoolt

1 komment

Címkék: szociális munka

A bejegyzés trackback címe:

https://szimplacsoport.blog.hu/api/trackback/id/tr693272006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

GabriellaSZ · http://vuvei.blog.hu/ 2011.10.03. 11:37:37

Zsolt,
nagyon tetszik az írásod.
Nekem mindig "beugrik" egy másik dimenzió a szakmánk megítélése és érdekérvényesítése kapcsán, ez pedig a KÉPZÉS.
A normatíva vadászásra kényszeríttet felsőoktatás nagy kihívások elé néz, többek között az oktatás minőségének, színvonalának megtartása ill. elérése érdekében. Az bizonyos, hogy évente 200 (vagy vidéki levelező tagozatokon még több!!!) fővel indított szociális szakemberképzés egy tanszéken belül, az oktatás, a készségek, az interdiszciplináris tudások elmélyítésére alkalmatlanok. A szakma presztízsének helyzetét leginkább a képzésekről kikerült szakemberek szellemisége, érdekérvényesítése erősítheti. Ha ezek a folyamatok nem változnak, egyre nehezebb lesz elismertséget kiharcolni a társadalmi palettán.