„Mintegy 30 civil tüntető foglalta el Kocsis Máté józsefvárosi polgármester irodáját és a körülette lévő folyosót a VIII. kerületi polgármesteri hivatal épületében. A tüntetők táblákat tartottak maguk elé a földön ülve, amiken a kerület szegényellenes politikájának megszüntetését és a parlament előtt lévő, a hajléktalanokat börtönbüntetéssel sújtó intézkedések elvetését követelik. A rendőrség 4 óra alatt ürítette ki a folyosót és az irodát” (forrás)
 

Börtön helyett lakhatást

Az események óta eltelt egy hét alatt komoly vita alakult ki a szociális szakmában arról, ez a lépés és a hasonló akciók vajon megengedhetők, célravezetők-e? Tekinthetjük-e ezt szociális munkának, vagy ez kívül esik a szakma határain? Ez politikai cselekvés, sőt ugyanolyan agresszív randalírozás, mint a szélsőjobboldali tüntetők 2006-os zavargásai? Javítják-e az ilyen akciók a hajléktalan emberek helyzetét vagy éppen rontanak rajta azzal, hogy magukra és segítőikre haragítják a hatóságokat?
 
A saját területemről a mentális problémával és a fogyatékossággal élő emberek mozgalmainak történelméből szeretnék egy példával hozzájárulni a kialakult vitához, és a magam részéről állást foglalni amellett, hogy az ilyen akciók bizonyítottan hatékony módszerei lehetnek akár a hatalmuktól különösen szélsőséges módon megfosztott csoportok helyzetének javítására is.
 
Mára legendaként, egyetemeken, emberi jogi kurzusokon oktatott, múzeumokban relikviáik mentén kiállított, filmeken, könyvekben és tudományos elemzésekben feldolgozott története van az amerikai önálló életvitel mozgalomnak (independent living movement). A mozgalom olyan vezéralakjai, mint Ed Roberts, Judith Heumann, Judy Chamberlin mára a szféra legendás hőseiként ismertek, elismert, nagy tiszteletnek örvendő szakemberek, akiket később egyetemi tanszékeken, nemzetközi szervezetek élén láttunk/látunk viszont.
 
A 60-as évek elejétől indult és igazi átütő sikert az 1990-es Americans with Disabilites Act elfogadásával elért mozgalom egy a mostani hajléktalankérdéssel kapcsolatos témánk szempontjából releváns momentumát szeretném röviden ismertetni.
 
1973–ban megszületett az amerikai rehabilitációs törvény (American) Rehabilitation Act. Ez a jogszabály megtiltott bármilyen diszkriminációt fogyatékossággal élő emberekkel szemben szövetségi programokban, szolgáltatásokban és minden olyan szolgáltatás esetén, mely szövetségi forrásokból részesül.
 
A jogszabály 504. szekciója kimondta, hogy fogyatékosságuk okán, a tevékenységre, feladatra, részvételre alkalmas emberek nem kerülhetnek kizárásra olyan programokból és tevékenységekből, melyek szövetségi forrásból kerülnek finanszírozásra. Ez volt az USA első esélyegyenlőséget biztosító törvénye.
 
A 73-as rehabilitációs törvény egy általános kerettörvény. Életre igazán akkor kelt, amikor a részletkérdéseket szabályozó rendeletek megszülettek.
 
Igazi szakmai, szakpolitikai feladat ez. Jogászok, szociálpolitikusok, szakpolitikusok hétköznapi munkája. Ment is minden a maga útján, ám valahogy négy év múlva 1977-ben sem születtek még meg ezek a részletes rendelkezések.
 
Ekkor azonban az érintettek nem vártak tovább. 1977. április 5-én aktivisták, fogyatékos személyek, az ő hozzátartozóik, támogatóik, szakemberek, civilek szállták meg az ország különböző pontjain (New York, Los Angeles, Boston, Denver, Chicago, Philadelphia, Atlanta, Washington, San Francisco) a HEW (U.S Department of Health, Education and Welfare) épületeit. A legnagyobb megmozdulás Washingtonban és San Francisco-ban volt. Az előbbiben mintegy 300 ember vonult be az épületbe és ült le táblákkal, feliratokkal oda, ahol Joseph Califano irodája is volt. Az ő feladata lett volna a rehabilitációs törvényhez kapcsolódó rendeletek aláírása, de folyamatosan késleltette annak megtételét.
 

Independent living movement

(A San Francisco-i megmozdulás képei)

 
A tisztviselő fogadta ugyan a tiltakozókat, közöttük Frank Bowe-t (aktivista, később 2007-ben bekövetkezett haláláig a Hofstra Egyetem Fogyatékosügyi képzésének professzora) ám Joseph Califano továbbra is elutasította a rendeletek aláírását. A tiltakozók az épületet 28 órán keresztül tartották elfoglalva.[1]
 
San Francisco-ban a megmozdulásokat egy bizonyos Judith Heumann vezette. Itt közel 120 fogyatékosügyi aktivista szállta meg a minisztérium helyi épületeit és 25 napig(!) ott is maradtak.  
 
Egészen addig, amíg Joseph Califano végül 1977. április 28-án aláírta a rendeleteket.
 

sit-in San Francisco

Hogy ne végezzek el minden munkát az ilyen akciók hatástalanságáról, kontra-produktivitásáról és szakmaiatlanságáról a témában magabiztosan nyilatkozó szakemberek helyett, javaslom kis könyvtárazással, vagy akár csak a google segítségével feldolgozni az önálló életvitel mozgalom, Edward Roberts egyetemi tanulmányainak történetét, és betekintést nyerni azokba a módszerekbe, amikkel a leginkább elesett emberekből is egész társadalmi viszonyokat alakítani képes szereplők váltak…
 

 
Magyarországon az 1998-ban elfogadott Esélyegyenlőségi törvény rendelkezéseinek a határideje úgy járt le 2010 év végére, hogy az esetek többségében azokból gyakorlatilag semmi nem került végrehajtásra. Pedig volt kijárás, egyeztetés, kutatás, tanulmányírás, konferencia, publikáció, de még petíció is és sajtótájékoztató is….
 
Bugarszki Zsolt


[1] Barnartt and Scotch, Sharon N. and Richard (2001). Disability Protests: Contentious Politics 1970-1999. Washington, D.C.: Gallaudet University Press. 

A bejegyzés trackback címe:

https://szimplacsoport.blog.hu/api/trackback/id/tr233394793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.