„És onnantól kezdve meghallgatom, és nem szelektálok… Rábíztam, át kell adni az irányítást. Nem én tudom, hogy mi a fontos, ő tudja, az ő élete”

Vajda Júlia egyetemi docens, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója. A narratív interjús technika hazai szakértőjének számít, korábban főként holokauszt túlélők leszármazottainak történeteit dolgozta fel ezzel a módszerrel, jelenleg magukról a túlélőkről ír. Mellette pszichoterápiát is folytat, s olyan érdekes kísérletekben is részt vesz, amikor a narratív megközelítést a szociális munka gyakorlatában próbálják meg alkalmazni.

A magunk részéről azért tartottuk fontosnak megjeleníteni a megközelítést a SzimplaCsoport blogján, mert meggyőződésünk, hogy a módszer sok gyakorló szociális szakember, vagy szociális képzésben hallgató érdeklődését felkeltheti.

kérdezők: Katona Anikó és Bugarszki Zsolt

K.A.: Igazából nagyon zavarban vagyok….

Nem baj én is nagyon zavarban vagyok, majd megoldjuk…

B. Zs.: Kicsit a saját szavaiddal leírnád, hogy miről szól a narratív megközelítés?

Szóval a módszert én Rosenthaltól[1] tanultam, neki van egy könyve erről. Én őt nagyon szeretem személyesen is, meg nagyon jól is csinálja, de szerintem lehet a dologhoz kevésbé a „száraz tudományosság” felől is közelíteni.

B. Zs.: Akkor a Tiedet fogjuk leírni…

Szóval a módszer, vagy inkább szemlélet egyik lényege az, hogy a narratív interjú során egy élettörténetet meséltetünk. És azért meséltetünk élettörténetet, mert számunkra mindenképp az a kontextus, amiben valakit meg lehet érteni, az az élettörténet. Hogy a fenébe értek én meg valakit, hogyha nem tudom úgy igazán és mélyen az ő történetét? Szóval szerintem anélkül nem megy. Az ő történetét tudnom kell, meg persze tudnom kell az ő társadalomtörténeti kontextusát. Tehát a narratív interjúnak az a lényege, hogy „Hagyjuk a másikat beszélni!” De ezt persze egy kicsit cizelláltabban csináljuk, ezt a „hagyjuk beszélni”-t.

A számunkra még viszonylag érthető világon belül is elég nehéz, alapjában lehetetlen az individuumot az élettörténete nélkül megértenünk. Ezért van egyrészt ez a keret, hogy élettörténet. A másik alapvető dolog, amiért élettörténetet meséltetünk, mert az egy biztos fogódzó annak, akit meséltetek. Az a legismerősebb terep. Ennyire ismerős terep nincs még egy a földön, mint a saját sztorim. Azt tudom. Azzal nem hoznak zavarba, akkor tudom, hogy mit kell, mondjak. Ez az alap, hogy ezt elmeséltetem. És úgy állok hozzá, hogy én annyiban vagyok része tulajdonképpen az interjú készítésének, hogy elindítom ezt a folyamatot, és aztán ott vagyok és figyelek és ezáltal facilitálom, hogy ez a mesélés jól menjen.

Minden interjú a két ember közös terméke, de a narratív interjúban mindenképpen olyan terméket akarunk előállítani, amelyben a másiké az alapvető szerep. Nem lehet a falnak mesélni. Egy figyelő hallgatóságnak, annak lehet mesélni. Tehát ha interjúzom, akkor ezt a figyelő hallgatóságot nyújtom, de ezen kívül nem avatkozom bele a dologba. És azért nem avatkozom bele, merthogy egy olyan szöveget szeretnék kapni, amit tényleg a másik állít elő. Merthogy nem csak a szöveg manifeszt tartalma az, ami mond nekem valamit, hanem a szöveg megfogalmazási módjai is. A szövegstruktúra sem véletlen. Hogy mit mivel köt a beszélő össze, mit miután mesél el. És hogyha én, akkor, amikor a nagypapáról van szó, akkor megállítom és megkérdezem, hogy ez most melyik nagypapa, azzal kizökkentem a saját meséjéből, s akkor elkezdi elmesélni, hogy ennek a családja a felvidékről származik, s ekkor és ekkor került ide, stb., szóval elkezd valami egészen mást mesélni. És soha oda vissza nem találunk ahol voltunk. Vagy ha vissza is találunk, az akkor sem lesz már ugyanaz.

Azáltal, hogy kizökkentem, nem fogom látni azt, hogy a háttérben milyen folyamatok zajlottak le őbenne. Márpedig azt gondolom, hogy ahhoz hogy igazán megértsem a másikat, ahhoz erre szükségem van. Hogy én értelmezni tudjam azt a belső, mondjuk, hogy pszichés folyamatot, ami az interjú, tulajdonképpen az önéletrajzi elbeszélés során az illetőben zajlik.

Persze nem lehet csak élettörténet elmesélését kérni, mert ha neked azt mondom, hogy meséld el az élettörténeted, akkor fogsz nézni rám, hogy na jó, de hát mit is meséljél. Hisz valahogy ki kell választanod, hogy mit mesélj el. S ehhez Kell adnom egy vezérfonalat. És hát ez a vezérfonal a téma. Tehát én megmondom azt, hogy mi az én kutatási témám, és én azt mondom neked, hogy én egyetemi oktatók életútját kutatom, akkor egy másik sztorit fogsz nekem elmondani, mint hogy ha a mit tudom én, nem tudom, hány éves vagy?

B.ZS.: 38

Hogy a 38 éves pasik. Máshogy fogod összerakni a sztoridat nyilván. Ugyanaz lesz a sztori, de máshogy fogod összerakni. Nyílván, én is másképpen meséltem nektek a saját élettörténetemet, itt ebben a helyzetben, mint amikor zsidó nőként csináltak velem egy interjút. Mert más tartozik ide és más tartozik oda. Ez a kontextus tehát azért is kell, hogy akit megkérdezek, az tudja, hogy mit meséljen, másrészt, hogy én, amikor aztán elemzem, akkor tudjam, hogy mire kaptam ezt a választ. Tehát, hogy Te ezt most, mint 38 éves férfi mesélted el, vagy mint egyetemi oktató. Mert nyilvánvalóan mást jelent ugyanaz az információ az egyik meg a másik kontextusban. Hogy hogy kerül ebbe a sztoriba oda, hogy gyerekkorodban kivették a vakbeledet, az az egyik sztoriban más jelentéssel bír valószínűleg, mint a másikban. Az a szemlélet van a dolog mögött, hogyha tudom, hogy mi az interjú témája, akkor tudok azon gondolkodni, hogy a felbukkanó dolgok hogyan kerülnek bele a képbe és miért. Meg hogy miért azon a ponton sírja el magát, amelyiken elsírja magát, miért azon a ponton dadog, miért azon a ponton krákog, és egyáltalán miért itt van egy mondat, amit elkezd és félbehagy, és igazából mi akart lenni az a mondat, amit félbehagyott és mi volt az, amit nem tudott kimondani, ami valamiért ott kísért.

A technikára visszatérve tehát először van az, hogy elmeséltetem a sztorit, és akkor azalatt, amíg ő mesél, én amellett, hogy figyelek rá, jegyzetelem azon információkat, amikre vissza fogok kérdezni. Azokat a dolgokat, amiket ő megemlített, de nem mesélt el részletesen. Ennek a visszakérdezésnek nagyon sokféle szempontból van jelentősége. Egyrészt az egyik, ami sokszor nem hangzik el, de ami talán a legfontosabb, hogy az emberek bizonyos dolgokat, azokat, amik nehezek, amikről nehéz beszélniük, azt éppen hogy csak megemlítik. És nem fejtik ki rögvest. És ez igazából egy teszt, hogy tényleg figyelsz-e, s tényleg kíváncsi vagy-e. S ha te egy, az interjúalanynak alapvetően fontos, de esetleg csak egy fél szóban megemlített dologra nem kérdezel vissza, akkor teneked véged van! Mert akkor te láthatólag nem vagy kíváncsi. Egy durva példám van erre: egy holokauszt túlélő, akit nem holokauszt túlélő minőségében kérdeztek meg, hanem mint valakit, aki ismeri a Hitler előtti Németországban a zsidó életet. Ez volt a téma. S az interjú készítője görcsösen fókuszált a háború előttre. Ettől aztán nem kérdezett vissza a holokausztra, mert az csak egy ilyen kis említés volt, hogy és akkor aztán jött Hitler, és ő erre nem kérdezett vissza. Namost abszolút érződött az interjún, hogy ezzel a helyzetnek vége volt. Így nem lehet, mert azt közölte ezzel, hogy „ja, magával ilyen szörnyűség történt?! Nahát, engem ez egy kicsit sem érdekel, én nem ezt kutatom.”

Ezt nem lehet csinálni, szóval ez az egyik, amiért vissza kell kérdezni. Volt egy Vitányi Zsolt nevű hallgatónk. Ő képes volt erre, én nagyon meg voltam vele elégedve. Hogy az interjút tanító szeminárium keretében elment interjúzni valami tök ártalmatlan témában, majd a mit tudom én 10-dikpercben kiderült, hogy az illető felnőtt férfi, amikor még gyerek volt, elmentek a családdal a Balatonra, s a papával és talán a testvérrel bementek egy vizibiciklivel a Balatonba, és csak a gyerekek jöttek ki, mert a papa belefulladt. És a srác nagyon ügyes volt, mert visszakérdezett, mert tudta, hogy fontos.

Mindig ez van a kezdő interjúerekkel, hogy „a témám szempontjából”. Hogy mindig csak arra akarnának visszakérdezni, ami a téma szempontjából fontos. Pedig nincsen olyan, hogy a témám szempontjából! Mert az van, hogy odamentem, és át kell kapcsolnom. Onnantól kezdve nem a témámra vagyok kíváncsi. Megmondtam, hogy mi a téma, mind a ketten tudjuk. És innentől kezdve át kell adni az irányítást, hisz nem én tudom, hogy mi a fontos. Hogy jövök én ahhoz, hogy eldöntsem, hogy mi az, ami az ő életében fontos? Ő tudja, az ő élete, és ha valami nekem nem látszik fontosnak a témával kapcsolatban, de ő neki fontos, akkor az fontos. És majd utólag az lesz a dolgom, hogy megértsem, hogy neki miért fontos, miért hozta be, hogyan kapcsolódik az a dolog, amiről én talán nem látom, hogy kapcsolódik, a témához. És ha visszakérdezek, akkor sokszor kiderül, hogy mögötte van egy olyan történet, amiről már azután én is azonnal látom, hogy miért olyan fontos. Ha meg nem azonnal, akkor majd az elemzésben kiderül. Szóval mindenre vissza kell kérdezni, amit hallottam és ő nem fejtett ki. A technika ennyi, illetve az van még, hogy ha a legvégén azt érzem, hogy nem tudok mindent, akkor esetleg kérdezhetek kicsit direktebben is, de nem nagyon szokott kelleni, ha az ember ezt rendesen végig csinálja. S hát ezzel másfelől nagyon óvatosnak kell lenni – hisz ha valami végig, egy több órás interjúban, kimaradt, akkor annak oka van. S nekem adott esetben inkább meg kell fejtenem ezt az okot, nem pedig megpiszkálni valamit, aminek a megpiszkálására valójában nem kaptam engedélyt.

K.A.: Az is a lényege, magának a technikának, hogy nem szabad megpiszkálni olyan dolgot, amiről az ember nem szeretne beszélni?

Nem azt, amiről nem szeretne, hanem amiről nem beszél magától. Ez fontos, hogy én nem hozok olyan dolgot fel, amit ő nem említett. Ha ő említette, akkor onnantól kezdve nem mérlegelem, akkor arra kérdezhetek, sőt, arra kérdeznem kell. Az, hogy mit említ meg, az kicsit olyan, mint egy étlap. Most nem úgy használom, mint a vendéglőben, hogy kiválasztom, hogy mit szeretnék enni, hanem úgy használom, mint amit végig kell ennem. Nekem most végig kell ennem ezt az étlapot, ha belepistulok is, végig kell ennem az egész étlapot. De más kaja nincs, csak az a kaja van, ami az étlapon van. Mert ha olyat kérek, ami nincsen, azzal esetleg kezelhetetlen káoszt okozok.

K.A.: Amikor ennek a fiúnak elmondta az a férfi, hogy ez történt a Balatonon, akkor azt mondtad, hogy ez egy nagyon rövidke mondat volt. Azt érzi az ember, hogy ki szeretné a másik ezt fejteni?

Nem merengünk ezen. Abból indulunk ki, hogy ha ő ezt behozta, akkor engedélyt kaptunk rá, hogy rákérdezzünk, sőt, tulajdonképpen felszólítottak rá, hogy arról kérdezzünk, és majd elválik, hogy tényleg akarja-e mondani vagy sem. Ha akarja mondani, akkor fogja mondani, mikor kérdezek. Ha nem akarja, akkor majd megtalálja rá a technikát. Még a skizofrén is, akit mi bolondnak tekintünk, még a bolondnak is megvannak a technikái arra, hogy megvédje magát az olyan kérdésekkel szemben, amikre nem akar válaszolni. Az ember ki tudja kerülni. Ha más nem, van ez a rutinos vizsgázó technika, hogy nagy király volt Nagy Lajos, ámde Mátyás…

Már fogalmam sincs mi volt annak az interjúnak a témája, de hát nem a vízbe fúlás volt, az bizonyos. És ha ott ez előjött, akkor nyilvánvalóan ez kikívánkozott az illetőből, ez egy olyan dolog volt, aminek az elmesélése nélkül az illető nem tudott igazán magáról beszélni. Ennyi, ez ennél nem ördöngősebb. Csak nagyon nehéz, mert ahhoz vagyunk szokva, arra tanít a világ, hogy rossz dolgokról nem beszélünk. A halálról nem beszélünk, ami egyébként a hétköznapi életben is egy agybaj, de erre vagyunk szocializálva, hogy ezeket nem szabad. A hallgatók mindig azt mondják: „nem akarnak vele bántani”. De fenét a bántásról van szó. Igazából arról van szó, hogy én félek megkérdezni, nekem rossz, mert mit fogok én kezdeni magammal, amikor elmeséli nekem a rémtörténetet, fogok-e akkor tudni viselkedni. Az emberek többsége nem tud ilyen helyzetekben viselkedni, mert nincs rá megtanítva. Szóval az egyetemistákon látom, hogy gyorsan adnak a másiknak egy papírzsebkendőt, hogy belefojtsák a sírást, mert ne sírjon. Ne sírjon, mert nem tudok mit kezdeni egy síró emberrel, mert azt tanultam meg, hogy nem szabad sírni. Meg kell tanulni azt, hogy a nehéz dolgokra való rákérdezéssel nem bántok, s hogy nekem kell megtanulnom ezeket a helyzeteket kezelni, elviselni. S hogy nem kell a sírástól félni, a sírás nem rossz. Az interjúnál van egy olyan „setting”, amikor olyan nyugalomban vagyunk együtt ketten, amelyben adunk egymásnak időt, s ebben igenis van helye a sírásnak. Az ember sír, megkönnyebbül, aztán tudja folytatni sokkal jobb érzéssel, mint ha belefojtották volna a sírást. Szóval ez valójában egyszerű, csak nem egy olyan kultúrában élünk, ahol ez természetesként adódna.

K.A.: Ezt meg lehet tanulni?

Remélem, mert évek óta ezt tanítom, azzal a hittel, hogy ez tanítható.

K.A.: Úgy értem, hogy mindenki meg tudja ezt tanulni?

Szerintem mindenki, aki elég jóban van magával ahhoz, hogy el tudja magát eléggé engedni ahhoz, hogy ne az a pánik dolgozzon benne, hogy nem tudja majd, hogy kell viselkedni, meg hogy „én vagyok az okosabb, én tudom jobban”.

K.A.: Összehasonlítva egy mindennapos párbeszéddel, miben különbözik attól ez a beszélgetés?

Hát abban, hogy az interjúban csak az empátiámat fejezem ki, tehát nem hozom be a saját sztorijaimat. Tehát itt a másik van a fókuszban, és hagyom, hogy róla legyen szó, és nem tolakszom bele ebbe a térbe a saját sztorijaimmal akkor sem, ha adott esetben eszembe jut egy csomó minden. Ha egy normál beszélgetési helyzetben lennénk, akkor előhozakodnék vele és elmesélném, hogy velem is volt már ilyen. Ugye a normál beszélgetésben ez megy, egyik mond valamit, másik mond rá valamit, ami hasonló, idecsatlakozik és akkor ő is elmesélni, ami eszébe jutott. Ide-oda labdázunk. Itt meg nem ez a labdajáték folyik, itt csak az ő sztorija van. És ettől van gyógyító hatása is, mert ettől olyan módon mesélhet magáról az ember, ahogy normál élethelyzetben általában nem. Pszichoterápiában, a pszichológusnál lehet így beszélni, de általában nem, mert a másik állandóan reflektál. Persze, ez a beszélgetésnél normális. Persze, ott is lehet néha jobban meghallgatni a másikat. Például amikor a másik rossz lelkiállapotban van, nem kell rögtön tanácsot adni neki, hogy mit csináljon azzal a rossz lelkiállapotával, csak hogy megmutassuk, hogy milyen bölcsek vagyunk. Szóval a normál beszélgetési helyzet az ilyen, de az interjúban meg pont arról van szó, hogy én ezeket az érzéseket, gondolatokat kezelem magamban, s az én dolgom, hogy mit csinálok velük, de nem tartoznak az interjúalanyomra, nem terhelem, terhelhetem őt az interjú közben ezekkel. És ez adott esetben nehéz, mert az emberben egy csomó érzés kavarog, és nem mindig könnyű ezeket kezelni. Szóval szerintem ezt a legnehezebb megtanulni, ezt az önfegyelmet. Nem kérdezek bele, nem kérdezhetek bele, ki kell várnom, míg újra szót kapok, és nem avatkozhatok bele a szöveg alakításába. És ez a legnehezebb. Arra vagyunk szocializálva, hogy aktívan kell kérdezni. Arra, hogy ha én nem kérdezek semmit, akkor nem csinálok semmit, és akkor pánikba esünk, hogy csak itt ülünk, és nem csinálunk semmit. De hát azt kell megtanulni, hogy attól én még dolgozom, ott vagyok és hallgatom, és úgy hallgatom, hogy azzal segítse őt, hogy tudjon mesélni. Amikor tanítok, s a hallgatók elmennek interjúzni, s hozzák a felvett anyagot - abszolút látszik a kérdéseiken, hogy azért kérdeznek, mert úgy érzik, be kell bizonyítaniuk, hogy dolgoznak. De hát nem kell bebizonyítani, mert dolgozol. S ha jól hallgatsz, akkor sokkal jobban dolgozol.

B.Zs.: Annak ellenére, hogy most arról beszélsz, hogy ez ilyen távolságtartás vagy visszahúzódás, nekem inkább az jön át, hogy igazából nagyon is megmerítkezés…

Hát persze!

B.Zs.:… a kedvenc játékszereinket veszítjük el: a kérdéseinket és a hagyományos kontrolleszközeinket egy ilyen helyzetben. Hova tudja vinni az ember, ami történik vele, mint kérdező?

Amikor én elkezdtem így interjúzni, akkor jártam a saját pszichoanalízisembe. És az első interjúim között voltak olyanok, amikkel elmentem szupervízióba. Ma is azt gondolom, hogy utána meg kell beszélni, kell egy közeg, ahol megbeszélhetem, kibeszélhetem, amit hallottam, láttam, megéltem. Ehhez persze nem kell feltétlenül egy szakképzett szupervízor. Lehet olyan, amikor kell, amikor nagyon megterhelő dolgokról, megterhelő témában interjúzik az ember. Az én első interjúim ilyenek voltak. Holokauszt túlélők gyerekeivel interjúztunk, akik elől sok esetben eltitkolták a szülők gyerekkorukban a származásukat. És az egy nehéz folyamat volt, ami bennük elindult, amikor ezt elkezdték felfedezni, s ez persze nehézzé tette ezeket az interjúkat is. Pláne, hogy bennem sem volt még igazán elrendezve a saját zsidóságom. Na, de visszatérve a szupervízióra. Szóval nem kell feltétlenül szakember hozzá. Ha van egy team, egy jól működő team, ahol mindenkit érdekel a dolog, a másik, meg a saját munkája, akkor meg lehet, és meg is kell ezeket beszélni. Azt gondolom, hogy ugyanígy, ha jól működik egy családgondozó, vagy szociális intézmény, akkor ott van rendszeres esetmegbeszélés. Az esetmegbeszélő csoportról azt szokták mondani, hogy ott szakmailag megbeszélik, hogy merre kell továbbmenni. Én meg azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen csak egy ürügy, mert az esetmegbeszélés eredendően nem ezért kell, hanem hogy akié az eset, az azt feldolgozza, és persze ha érzelmileg feldolgozta, akkor sokkal jobban is fogja tudni, hogy hogyan tovább. Mert a közös érzelmi feldolgozás, az, amin keresztül világossá válik, hogyan kell továbbmenni, s ezáltal végül mégiscsak elértünk oda, hogy az eset további kezelését végig tudjuk gondolni. Csak ezt nem lehet úgy, hogy nem megyünk bele a saját érzelmeinkbe.

K.A.: Akkor szervezetileg is kell egy támogatás a feldolgozáshoz?

Vagy kellenek jó barátok, családtagok, akik meghallgatnak. Mindenesetre kell, hogy legyen olyan helyzet, ahol a megterhelő élményeket ki lehet beszélni. S persze jobb, ha ezt a szakmai team nyújtja, attól függetlenül, hogy esetleg a privát környezettől is lehet segítséget kapni. Már csak azért is, mert a szakmai környezetet eleve kötelezve van titoktartásra, a privátnál meg ez egy kényesebb probléma.

Amikor nekem volt a nagy projektem, amelyben holocaust túlélőkkel interjúztunk, s csináltunk több, mint 300 interjút, akkor ott rendszeresen tartottam megbeszéléseket az interjúereknek azért, hogy jöjjenek el és meséljék el az interjút. És ez is többfunkciós volt. Egyrészt, hogy belőlük ki tudjon jönni az élmény és a feszültség, a terhe az interjúnak. Másrészt, hogy én lássam, hogy mennyire jól csinálják, meg hát hogy ők is tanuljanak még többet a technikáról. De ezek nem válnak széjjel, ezekben a megbeszélésekben mindez így együtt volt. S aki nem volt hajlandó eljárni, azt egy idő után ki is tettem, mert azt éreztem, hogy aki nem hajlandó ebben részt venni, az nyilvánvalóan nem merítkezik meg eléggé a másik történetében, mert máskülönben szüksége lenne erre, és ha nincs rá szüksége, akkor nem csinálja jól. És akkor ne csinálja.

K.A.: Ha az ember túlterhelt, mint mikor nagyon sok interjút készítettél, akkor volt olyan, hogy azt érezted, hogy kell egy kis idő, amíg ezt feldolgozod?

Van ilyen, sőt a társaimnak is azt mondtam, hogy aki két-három interjúnál többet csinál egy hónapban holocaust túlélővel, az biztos, hogy nem csinálja jól, mert azt nem lehet. A Márta néniről szóló szövegemet még nagyon az elején írtam. Akkor kezdtem túlélőkkel interjúzni. És a saját lelkem kezelésében ezekben a helyzetekben még kezdő voltam. És hát azt írtam meg, hogy milyen volt az, hogy ott ülök, és az a dolgom, hogy ővele foglalkozzam, de közben az, amit hallok, az iszonyatosan felkavar, s hogy azzal az élménnyel, amit az jelent, nekem még utána is dolgom van. Azt is szoktam mondani, hogy az interjú után tessék leírni egy-két oldalban azt, hogy mi történt ott, mert az is egy kis segítség, ha akár csak a papíron, vagy a computeredben szavakba öntöd, hogy mit éltél meg. Ráadásul ez a szöveg, ami ilyenkor keletkezik, utóbb is elővehető, s sok minden kiderül belőle. Na, de aztán jó egy évvel később, hogy interjúztam Márta nénivel, kiderült, hogy Pécsi Kati csinál egy kötetet a holocaust női emlékezetéről, s kitaláltuk, hogy ebbe megírom a Márta nénivel készült interjú élményét. És nagyon jó volt leírni, mert segített ezt a dolgot újra átélni, s ezen keresztül még jobban feldolgozni. Szóval az ember, amikor hallja a történeteket, akkor nem csak beleképzeli magát abba, amit hall, de előjönnek a saját hasonló élmények, mindazok a dolgok, amiket egy beszélgetésben elmondanál. Hogy igen, az én apukámmal meg ez és ez történt, s ezek mind ott nyüzsögnek az agyadban, és ezekkel el kell tudni bánni, és ha ezeket leírod, elmondod, kibeszéled, akkor magad is megkönnyebbülsz, meg elkezded látni a saját pszichés működésedet is, és azt gondolom, hogy erre nagyon nagy szükség van. Azt gondolom, hogy például az, hogy az orvosok számára ennek a lehetősége nincsen biztosítva, az egy katasztrófa. Az, amit a Bálint Mihály kitalált, a Bálint-csoport, tudod mi az?

K.A.: Igen.

Az részben erre is szolgál. Azért is lehet a Bálint csoportban jól végiggondolni, hogy mi is a teendő a beteggel, mert ott az ovos saját érzései is teret kapnak. És ez kell, enélkül az orvos elfásul. Az orvos, a szociális munkás, a tanár. A tanároknak is igazából szüksége lenne valami ilyesmire. Mert adott esetben nem elég a tanári szobában váltani két szót XY-ról. És egészen más lehetne, azt gondolom, hogy ha akár csak havonta egyszer is elmenne oda egy pszichológus, és oda be lehetne ülni és beszélgetni azokról a gyerekekkel, szülőkkel kapcsolatos dolgokról, amik a tanárokat feszítik. Biztos még millió egy ilyen foglalkozás. Meg igazából mindenkinek jót tesz, még a postáskisasszonynak, ha kibeszélheti a munkavégzés közben keletkező konfliktusait, s akkor nem a következő sorban állón verné le azt, hogy előtte jött egy pasas, aki úgy felidegesítette… Mit röhögtök?

B.Zs.: Idefele jövet épp erről beszélgettünk a villamoson. Pont az orvosokról és postásokról…

Kellene, hogy ennek tere legyen, hogy ilyesmi legyen rendszeresen, és akkor erre rá lehetne tanulni. Az emberek megtanulnák egyszerűen az, hogy ezt szabad, hogy az érzések nem tilosak.

B.Zs.: Tavaly kaptál egy felkérést a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézettől (SZMI), hogy nézzétek meg, mennyire alkalmazható a módszer a hazai szociális munka gyakorlatában. Hogy él ez a munka benned?

Hát nekem az SZMI-s munka azért volt nagyon izgalmas, merthogy azt láttam, hogy ott vannak ezek a szociális munkások –ez persze inkább szól erről a mai borzalmas egy világról –, akik összegyűlnek, mit tudom én, tízen, és hogy tényleg ügyük van. És ez nekem hihetetlen élmény volt, hogy még lehet találni pár embert, akinek tényleg ügye tud lenni valami. És ez nekem nagyon pozitív érzés volt. Nagyon jó volt együtt dolgozni úgy, hogy az, amit csinálunk, az egy közös ügy.

Valamikor régebben előfordult, hogy tanítottam szociális munkás hallgatókat, de aztán valahogy ez úgy kikopott. Akkor az volt a tapasztalatom, hogy sokkal rosszabbul veszik ezt az egész módszert, és hogy sokkal inkább ellenállnak, mint a szociológus hallatók. Őbennük sokkal erősebb volt az, hogy ő direkten akarnak kérdezni, hogy azt hiszik, hogy ők tudják, mit kell tudni, s nem a másik, akit megkérdeznek.

Én nem olvastam erről sokat, meg pláne nem csináltam ilyesmit soha, de tudtam, hogy van egy lyen irányzat, amelyik kifejezetten valami olyasmit alkalmaz a segítő munkában, mint a narratív interjú. Ezért gondoltam azt, hogy megtaníthatjuk ezeket az embereket ezzel a módszerrel interjúzni, s hogy ők ezt azután be fogják tudni vinni a praxisukba, és hihetetlenül nagy élmény volt, hogy azok, akik a társaságból tényleg vevők voltak a módszerre, egyértelműen azzal jöttek vissza, hogy „fú de jó volt”. Ami szépen visszaigazolta azt, amit magam megéltem az interjúkban, hogy még a kutatási céllal készített interjúnak is van gyógyító hatása, meg amit az irodalom mond.

B.Zs.: Mi a tapasztalatod, hogy működik ez a módszer olyan érzékeny célcsoporttal, mint például a skizofrének?

Jól működik. Vezettem egy OTKA kutatást, amelyben együtt dolgoztam többek között Légmán Annával is. Ő volt a csoportban az egyik legaktívabb. Ő készített interjúkat narratív technikával skizofrénekkel, sőt, Fernezelyi Borival azután ezekből az interjúkból írtak publikációkat is. Én az első pillanattól azt gondoltam, hogy ezt meg lehet próbálni. Merthogy nekem szent meggyőződésem volt akkor is, hogy lehet skizofrénekkel is alkalmazni a narratív technikát, hisz nem az a probléma velük, hogy ne tudnának értelmesen beszélni. Persze, mindenféle fantáziáik vannak, s azok belekeverdnek a történeteikbe. De nekünk nincsenek? Énnekem is vannak mindenféle asszociációim, nekik is, csak kicsit talán mások. Meg kicsit gyakrabban jön elő valami olyan, ami az „úgynevezett egészséges ember” szemével nézve a dolgot nem tartozik oda tartozik. De nyilván az ő életükben, illetve az ő szemüvegükön keresztül nézve mégisö oda tartozik, és pont ez az érdekes, hogy amikor elemezni próbáljuk a szöveget, ezt a hátteret próbálhatjuk meg megérteni. Ebben az értelemben a skizofrén beteg szövege nem más, mint bárki másé, mert arról szól, ami benne történik. Amit így már meg lehet érteni.. Nagyon fontos lenne, hogy elfogadottá váljék, hogy a legfurább, legbizarrabban viselkedő ügyfélnek a szövege is olyan, hogy azzal lehet valamit kezdeni.

Folytatás

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.