Honnan kezdjem a bemutatkozást? Onnan, hogy az oviban szemüveg volt a jelem? Aztán szépen sorban jöttek a lépcsőfokok; a nagyot pattanó színes gumilabdás általános iskola, majd a padon ücsörögve, felnőttet játszó gimnázium.

A pályaválasztás útvesztőjében, első körben gyógytornász szakos voltam. De én nem szerettem a szakot, a szak meg nem díjazta, hogy nem teljesítettem a szigorlatokat. Könnymentes búcsút intettünk egymásnak és egy évre belecsöppentem a betanított munkások kőkemény három műszakos életébe. Számomra nem a kiteljesedés, kreativitás vagy önmegvalósítás melegágyát jelentette. Így innen is továbbálltam.

Jelenleg az ELTE szociális munka BA utolsó éves hallgatója vagyok. Hogy honnan indult mindez? Talán onnan, mikor panelgyerek lévén ugrándoztam fel a lépcsőházban és a nyitva hagyott lakásajtók előtt szépen lelassítottam, hogy bepillantást nyerhessek, hogy hogyan élnek mások. Vagy a buszon inkább továbbmegyek egy-két megállót, csak hogy a történet végét hallhassam, amit a mögöttem lévő ülésen mesélnek. A hazafelé tartó úton pedig ötletelek, hogy mi lehet a megoldás a mellettem elhaladó család problémájára. Az érdeklődés, sok esetben a kíváncsiság, ami hajt. Nincsenek nagy szavaim, egész egyszerűen szeretem.

Gyakorlatomat a Rákospalotai Leánynevelő Intézetében végeztem, ahonnan az elismerés legnagyobb jutalmául, papír nélküli szociális munkásként első szárnypróbálgatásaimat végezhetem olykor, mint gyermekfelügyelő, vagy gyermekvédelmi ügyintéző. Nagyon sokat tartózkodom ott, az elején félve azt gondoltam, hogy nekem nincs életem ezenkívül. De nem, nekem EZ az életem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.