A: Hogy van József, jól érzi magát?

B: Kaktusz vagyok te gyökér, nincsenek szükségleteim, nem kell kérdezősködni.

A: Tudom József, ezért is igényeljük egymás társaságát. Ön kaktusz, és én vagyok a gyökere.

B: Oké főnök, pontot szerzett, tehát hol is kezdjem, lehetne nagyobb a buli, hangosabb a zene, több a vadmacska…

(Részlet Barabás Eszter Humor a szociális munkában című  szakdolgozatából)

 

Barabás Esztert kutatási témájáról Katona Anikó kérdezte.

 

Katona Anikó: Humor és szociális munka. Első hallásra szokatlan párosításnak tűnhet. Szakdolgozatodat mégis erről írtad és a PhD-s kutatási témáddá is ez vált. Honnan az érdeklődés, honnan az ötlet?

 

Barabás Eszter: A téma évek óta a fejemben motoszkált, de csak motoszkált, mert hazai szakirodalmak hiányában nem mertem belevágni. Egy szakdolgozat leadásáról szóló késedelmi csekkbefizetés (de szép kifejezés), egy tudatosult 15 napos sürgető leadási határidő és egy hazafelé villamosozás kellett ahhoz, hogy az első gondolatokat, a dolgozat sémáját papírra vessem. Az érdeklődést és az ötletet, ahogyan az lenni szokott, a hiányérzet szülte. Azt gondoltam, lehetne a birtokunkban egy olyan eszköz (a többi menő eszköz mellett), amely munkánkat, minket és klienseinket is segíteni lenne képes, amely a lelkiállapot javításában, a stresszel való megküzdésben, önmagunk mások általi elfogadásában, vagy a társas hangulat élénkítésében életminőségünket javíthatja és amelyre még méltatlanul kevés figyelmet fordítottunk.

 

K.A.: Mikor és hol találkoztál először a humorral a szociális munka aspektusában? Előtte hogyan vélekedtél a szocmunkáról, milyen kép élt benned?

 

B.E.: Nyilván nem úgy csapódott ám le bennem, hogy hopp humorra leltem, ezt rögvest tudatosítom, meg jól be is vésem az emlékzetembe. Ám ha említenem kell valamit, akkor azt mondom, hogy egy pszichiátriai nappali klubban végzett terepgyakorlatom során, Kis-Kopárdi Csaba közelében vált ténnyé számomra, hogy helyzeteket humorral kezelni a legkevésbé sem szakma-idegen. Ő olyan egyszerűen és nagyszerűen lavírozott ki csoportot, szociális munkást, ill. klienst fenyegető helyzetekből a humor erejére építve, a szituációk negatív előjelét észrevétlenül pozitívra váltva, hogy arra nem tudtam nem felfigyelni.

Milyen kép élt bennem? Előtte is tisztában voltam és ma is tisztában vagyok azzal, hogy hivatásunk kemény dió. Az élet kevésbé napos oldalán állunk, ott, ahol a Magasranőtt Stresszfaktorfák élnek, a Rettenetessorsok Patakok csorgadoznak, amikbe Nagykihívás Kavicsokat dobálunk az Életvaskosproblémái Felhők alatt. Mindezek ellenére tehetjük fel joggal (legalábbis remélem, hogy joggal) a kérdést: Ha nincs látszólagos ok a nevetésre, akkor valóban nincs ok a humorra sem?

 

K.A.: Említetted, hogy mikor első körben témádról meséltél ismerősöknek, akkor az a „na mondj egy viccet” kérést vonta maga után. Szerinted mi a humor? Mitől más, mint a „vicc”, mint kategória?

 

B.E.: Igen és egy épkézláb vicc sem jutott eszembe, leszámítva a nyuszika találkozik a sassal, meg a kismadárral címűt. A vicc, azaz a mulattató hatással létrehozott, meglepő-találó gondolati kapcsolat (hogy okoskodó lehessek) egy „előregyártott”, kész csomagként használható típust testesít meg. Ezzel szemben a humor személyre szabott, konkrét megszólítottja, kontextusa van, érzékeny mindezekre és azt gondolom, hogy átütő ereje is ebben rejlhet.

 

K.A.: A humor, a mosolygás egyben figyelmesség a másik ember felé?

 

B.E.: Abszolút az. A mosoly egy békéltető gesztusból ered, ami magyarázatot adhat egyrészt arra, hogy domináns státuszban levő egyének (főnökök, poltikusok) jellemzőbb arckifejezése miért inkább morcos, mint barátkozó, másrészt arra, hogy miért mosolyognak többet a nők a férfiaknál. Nem akárkivel pacsizunk le, nem tereltünk mindenkivel együtt vadlibát. A humor, akár passzív, akár aktív részesei vagyunk, a legtöbb esetben gesztus a másik felé (egy csoport felé), amely azt az információt közvetíti, hogy tudom, hogy itt vagy, tudom, hogy ki vagy és jól érzem magam veled.

 

K.A.: Milyen típusai vannak a humornak?

 

 

B.E.: Lingvisztikai megfigyelések szerint a humort leggyakrabban a „jó” szóval írják le, mégsem annyira habos-babos a helyzetünk, ha a humor erdejébe tévedünk. Kétféle humorstílust célszerű megkülönböztetni: az ún. jóindulatút és a destruktívat. Míg az előbbi az önkép megerősítésére szolgál és a társas kapcsolatokra való készséget képes fokozni, addig az utóbbi hatalmi játszma, mely agresszív, a másikat legyőző hatásokat mutat. Így például az irónia, a szarkazmus és a cinizmus ebbe a körbe sorolandó. Az irónia tudatos agresszív gondolatokkal foglalkozik és ellentmondást kelt. Sértő funkciója akkor lép életbe, ha az üzenet vevője nem érti azt. A szarkazmus, a humor aktívan agresszív formája, szándékában különbözik az iróniától: akkor sért ugyanis, ha megértik. A cinizmus szerzett személyiségtulajdonság. A cinikust az emberek általában kiégettnek tartják, aki a humoros emberrel ellentétben az életben csak a nehézségeket látja és nem tanácsos vele kapcsolatba kerülni. A köznyelv és a mi humorfelfogásunk is a fent említett „jóindulati humorstílus” körébe tartozó.

 

K.A.:  A „humor” gyűjtőfogalom. Megítélését nehezíheti, hogy igen széles skálán mozog, hogy ki és mit tekint annak. A szociális munkában mit nevezhetünk humornak?

 

B.E.: A szociális munkában egyrészt jelentheti azt, hogy nem vesszük véresen komolyan magunkat, nem tetszelgünk a kliensek előtt mindentudó, hibákat nem vétő szakemberként, kellően magabiztosak és bátrak vagyunk saját tökéletlenségeink beismeréséhez és a hozzánk fordulóknak erősebb pozíció adásához; másrészről pedig, hogy segítő munkánk során cizelláltan és szeretettel tudunk a humorral is helyzetekhez nyúlni saját és klienseink közös érdekét szem előtt tartva.

 

K.A.: A humor alkalmazása tehát újraírhatja a határokat, szerepeket a munkában?

 

B.E.: Nem célunk megváltoztatni semmit, ami szép a szakmánkban. De egy, a bürokratikus működésmódtól való valós eltávolodás üdvözítő lenne. Hogy egy szociális intézménybe tévedő kliens tehessen különbséget az intézmény és pl. egy önkormányzati hivatal ügyfélszolgálata között. Szakmánk erősen épít a partnerségre, ami az esetek nagyrészében a segítő és a kliens közti szerződésekben írottakon is megmutatkozik oly módon, hogy a felelősség, mint közös konszenzuson nyugvó vállalás jelenik meg (azaz mindkét fél vállal feladatokat). Az imént említettem, hogy nem pacsizunk le bárkivel és hogy a mosoly hiánya a mosollyal nem élő személy hatalmának egyik jeleként is értelmezhető. Az alá-fölérendeltségi viszony lebontását fontosnak tartó szociális munkában különösen fontos ezért a mosoly, a megnevettetés, megnevettetődés, az együtt nevetés. Őszintén nevetni tudni a kliensekkel, ez jelentené tehát számomra az igazi partnerséget.

 

K.A.: Mit és hogyan tud változtatni a humor egy krízisben lévő ügyfél gondolkodásán?

 

B.E.: Itt említeném meg, mennyire közel áll hozzám a Video home tréning látásmódja. Egy optimista, derűs, erőforrásokra koncentráló magatartás képes azt sugározni a kliens felé, hogy a problémájának létezik megoldása, nem annyira reménytelen a helyzet. Ehhez nyilván hinni kell a képességeiben és ilyenkor a humor azt közvetítheti felé, hogy ő is megbízhat saját erejében. A tranzakcionális  stresszelmélet azt mondja, ha a stressz elér minket, és úgy érezzük, hogy a vele való szembenézés próbára teszi képességeinket, akkor két dolgot tehetünk: vagy a kialakult helyzeten, vagy az ahhoz való viszonyunkon próbálhatunk változtatni. Az utóbbi, érzelemközpontú megküzdési folyamatok akkor válnak meghatározó fontosságúvá, mikor a külső akadályok túl erősek ahhoz, hogy a helyzeten érdemben változtatni legyünk képesek. Ekkor a klasszikus elhárító mechanizmusok mellett a helyzet újszerű értelmezése (pl. jelentőségének megváltoztatása a humor eszközével) hatékony védelmet nyújthat a negatív érzések elhatalmasodásával szemben, a lelki egyensúly helyreállítása érdekében. A humort tehát stresszhelyzetben speciálisan alkalmazható perspektívaváltási lehetőségnek tekinthetjük, ami által nemcsak a szorongásból, dühből válhat vidámság, hanem nyomában a szituáció is kezelhetőbbé válik. Gondoljunk például arra, hogy sok idős esetében az időskorral gyakran együtt járó testi leépülésekhez, fogyatékosságokhoz kapcsolt negatív gondolatok jelentik magát a problémát, ezek a teljes élet élésének legfőbb gátjai. Egy, a humor eszközével megtalált személyiségdefiníció alkalmazásával pedig igen, könnyíthető az élet.

 

 

 

K.A.: Szerinted minden esetben feloldhatóak a tragikus szituációk a humorral vagy vannak esetek mikor a humorral, mint módszerrel nem megközelíthető egy helyzet?

 

B.E.: Nem minden esetben oldhatók fel, azaz nem minden kliensnél és nem is minden szituációban alkalmazhatók. Egyrészt a különösen tragikus szituációk például speciális territóriumát képzik a humor használatának. Erős gyászban, depresszióban levő embernél, vagy akut krízishelyzetben levőnél, így szexuális visszaélés, kínzás, erőszak átélőjével szemben alkalmazott humoros vonásokkal bíró beavatkozás zavaró, bántó hatást és össze nem illő érzéseket, bizonytalanságot kelthet amellett, hogy nem is fogja tudni a klienst masszív problémájától eltávolítani. Másrészt az igazi humor kölcsönösséget, egyenrangúságot és reciprocitást feltételez. Ha a humor egyoldalú, az gyanús, hogy megalázó lesz. A humorral történő munkának kulcsmomentumai lehetnek a hitelesség, figyelem, a kontextus helyes felmérése. És nyilván vannak általános szabályok, így pl. azt semmiképp sem gondolhatja a hozzánk forduló, hogy problémáját elbagatelizálnánk, illetve hogy akkor lehet együtt nevetni az amúgy súlyos problémaként megélt tényen, helyzeten, jelenségen, fogyatékosságon, ha az azzal járó feszültség feloldását a megteremtett légkörnek hála az érintett kezdeményezi. És veszélyek is vannak, persze. Hálistennek szociális munkások vagyunk, akiknek minden érzékszerve a „másikra” lett kihegyezve, figyelmesek, megértők, empatikusak, toleránsak lehetünk, ezért is gondolom, hogy a humor használatával járó felelősség nekünk adható.

 

K.A.: A szociális munkás oldaláról mit jelent a módszer?

 

B.E.: Senki sem vitatja, hogy a szociális munka komplex tevékenység. Szerteágazók területei és szerteágazó azon készségek, kompetenciák birtoklásának szükségessége is, melyekkel valódi segítővé válhatunk. Ezért célszerű minél nagyobb módszertani választékkal rendelkeznünk ahhoz, hogy beavatkozásainkat az adott eset természetéhez szabhassuk és minél többféle klienssel tudjunk hatékonyan dolgozni. A sorba beleillene a humor is. A humor szociális munkásra gyakorolt pozitív hatása érzésem szerint éppen abban lehet, hogy tudatos alkalmazása révén másképp értelmezhetjük saját munkánkat is. Olyan felfogást adhat, melyben a szociális munka „munka” szava kevésbé uralja a munka hivatás részét.

 

 

 

K.A.: A szakdolgozatodban beszámolsz róla, hogy mikro-kutatást végeztél a humorral kapcsolatban a végzős hallgatók körében. Milyen célt szolgált ez?

 

B.E.: Vissza szerettem volna nyúlni elképzelésem gyökeréhez. Mert az űrt, amit szakdolgozatom írásával be szerettem volna tölteni, azt végeredményben a tankönyvekkel való találkozásom szűlte hiányérzet okozta. Ti., hogy a szem előtt tartandó értékek, a megszerzendő tudás, és az alkalmazandó készségek, a szakmai személyiség, ezen belül pedig az önvédelem dimenziói közül gyakorlatilag kimaradt a humor. (A szavak, fejezetcímek, amelyekbe szívesen futottam volna bele a könyvek lapozgatása során a teljesség igénye nélkül a következők: humor, derű; humor mint kommunikációs készség; humorról szóló ismeretek; derűs, optimista, kreatív személyiség; humor mint megküzdési forma; humor mint stresszoldási eszköz; humor a kiégés ellen) A mikrokutatást elvégeztem, mert látni szerettem volna azt, hogy ezzel szemben hogy érzik ezt hallgatótársaim, hogyan gondolkoznak a humor jelenségéről, és szakmán belüli fontosságáról, ill. közvetve érdekelt, hogy ha rajtuk múlna, kapna-e  helyet mindez a képzésben. Megnyugtató eredményre is jutottam, talán remélhetem, hogy idővel a humorhoz kapcsolható fogalmak valamilyen formában bekerülhetnek a szociális munkás kompetenciák elismert dimenziói közé.

 

K.A.: Szociális munkás képzésed egy félévét Németországban töltötted. A humor, mint érték és technika ott be tudott épülni a szociális munkások oktatásába és a mindennapi munkájukba?

 

B.E.: Szerves beépülést nem mernék mondani, ám ők már a humor felé nyitás kérdésfeltevős-tapogatózós  szakaszába kerültek. A németek eddig több, a témában írott cikkel és könyvvel rendelkeznek. Dr. Herbert Effinger „humorszemináriumokat” tart a drezdai szociális munkás hallgatóknak, dr. Peter Hain pedig ehhez hasonlót a bázelieknek. Az órákon a hallgatók megismerkedhetnek saját személyiségük humorhoz való viszonyulásával és fejleszthetik is azt. A darmstadti főiskola szociális munkás szakán végzett szemeszterem tapasztalatai pedig azt mondatják velem, hogy a humor eszközét alkalmazó oktatás bevett gyakorlat náluk. A humornak a szociális szakmán belüli kérdéseivel már egy négy éve megrendezésre került, két napos konferencia (Humor in der Sozialen Arbeit, 2006, Drezda) is foglalkozott, és valószínűsíthető, hogy témájában műhelyek is léteznek. „Clown Pello”, a svájci bohóc német szociális munkásoknak is nagy érdeklődésre szert tevő szemináriumokat szervez, ahol a „humorral átitatott beavatkozások” módszertanát osztja meg velük.

 

K.A.: A humort, mint olyant, lehet  elsajátítható kommunikációs technikának tekinteni?

 

B.E.: Dr. Herbert Effinger, dr. Peter Hain, „Clown Pello” mindannyian így tesznek, amikor azt „kommunikációs technikaként” aposztrofálják; sőt, oktatják is. Amikor szociális munkás egyetemistaként a Mediáció, a Gordon, a Konfliktuskezelés című óráinkon adott kommunikációs technikákat feladatlapok, kitalált helyzetek segítségével gyakoroltunk, akkor amennyire csak lehet belső rutinná tettük őket, hogy később elővehessük azokat. Ezek nem sablonosan, rugalmatlanul, becsomagolt formában bármikor elővehető és bárkinek átnyújtható technikák, hanem sokkal inkább olyan messzemenően flexibilis, kreatív és spontán gondolkodási módok, amelyek lehetővé teszik, hogy agytekervényeinket új pályákra állíthassuk, és hogy hogy alkalmazójuk a másik félnek, az adott kontextusnak, saját személyiségének, elképzeléseinek ismeretében élni tudjon velük. A humor is szépen megragadható ilyen módon, ennél fogva tanulható kommunikációs technika lehet.

 

K.A.: Képzést indítottatok a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvánnyal együttműködésben. Kik ők? Hogy kerültél velük kapcsolatba? Hogyan született meg a képzés ötlete és mi a célja? És kiket vártok?

 

B.E.: A hazai Piros Orr Alapítványt 1996-ban alapította az osztrák Rote Nasen szervezet. Az alapítvány működését arra a hitre alapozza, hogy a derű nagymértékben képes hozzájárulni a betegek gyógyulásához és fájdalmaik csillapításához. A bohócdoktorok napjainkban több ezer beteg gyermeket látogatnak meg a kórházak gyermekgyógyászati osztályain, több hazai idősotthonban is megtalálhatók már, bohócdoktori rendeléseik számát pedig folyamatosan bővítik országszerte. Szakdolgozatírásom egyik lázas, információéhes reggelén tudatosult bennem, hogy ha nem csak belső intuíciómra szeretnék hallgatni és valóban kommunikációs technikaként óhajtok a humorra tekinteni, akkor Greifenstein Jánossal kell kapcsolatba lépnem. Ennek oka egyszerű: a netes böngészéskor a szálak egész egyszerűen hozzá vezettek. János amellett, hogy az alapítvány művészeti vezetője, elismert kommunikációs tréner is, aki tudja a dolgát. Ma Magyarországon több szakma képviselője él a humortréningek által nyújtott szolgáltatásokkal és azt gondoltam, hogy ebbből a szociális munkások is részesülhetnének. Mert megérdemelnék. A képzés ötlete részemről első beszélgetésünk kb. ötödik percében született meg, azóta Bugarszki Zsolttal személyiségfejlesztő továbbképzésként akkreditáltattuk és a tréning júniusban indul. A szociális munka minden területéről várunk szeretettel résztvevőket, célunk pedig, hogy komfortzónánkból a feladatok mentén rendezett körülmények között, ám ténylegesen kizökkenjünk, hogy a saját magunkról, a többiekről, problémáinkról és a szakmánkról kialakult képünket árnyaljuk, pozitív én-erőinket beizzítsuk, hogy kommunikációs technikaként közelebb kerülhessünk a humorhoz, hogy még derűsebb, optimistább és kreatívabb személyiségekké váljunk és hogy megtudjuk, miért van rendben (de legalábbis kábé rendben) a világ. Ez szép csomagnak és elég nagy vállalásnak tűnhet, nagy reményeket is fűzünk hozzá.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.