Barabás Eszter

A másik életemben pár napja egy kislányt tanítok, aki úgy gondolta, a magyar és az angol nyelvek után a némettel is ideje lenne megismerkednie. A város másik végéből utazik az órákra, amiket már a próbaóra közepén, jó előre, aggódva lefixáltunk. Nem hitte el ugyanis, hogy visszajöhet. Hogy rosszul teljesített volna és erre fel lett volna az ijedelem? Vagy mondtam volna bármikor, hogy egy órát tartok mindenkinek? Nono. Arról van csupán szó, hogy az indiai anyanyelvű kislány ősi cigánymesterségre utaló neve, megspékelve sötétebb bőrszínével túllőhetett négy nyelvtanár ingerküszöbén, akik az utcára beszéltek meg vele első találkozót, majd ezt diszkréten figyelmen kívül hagyták azzal, hogy nem mentek oda hozzá/ elsétáltak mellette. Egyiküket telefonon is elérte, de annak tán balul sikeredett az aznapja, mert idegesen csak azt ismételgette, hogy „Ne haragudj, nem érek rá”. A tanítványom nem dühös azért, mert ötször kellett nekifutnia, illetve mert öt kört kellett szó szerint lefutnia, míg talált valakit, akinek fizethet, aki a segítségével, hogy mást ne mondjak, hasznot húzhat. Egyszerűen csak nem érti, hogy hogyan lehet az Magyarországon, ebben a furcsa kis országban, hogy a tanárok fáradtságot nem kímélve hirdetik magukat, majd mégsem szeretnének órát adni. Van egy sejtésem - mondta az óra végén. - Nehézzé teszitek egymásnak. Nem nehéz nálatok így az élet?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.