"Az lenne a legfontosabb, hogy a fogyatékos emberek és a családjaik tömegesen kezdjenek állampolgárként viselkedni."

Verdes Tamással, a TASZ munkatársával készítettünk interjút. Habár Tamás nagyon szerény, több helyen kiszedte az őt fényező részeket, mégis talán meg fogja bocsátani nekünk, ha ide a fejlécbe belecsempésszük, hogy nagyra tartjuk eddigi munkáit! Azért készítettünk vele interjút, mert az ahogy ő írásaival és akcióval berobbant a hazai szakmai közéletbe követendő példa lehet sokak számára, akik most koptatják az iskolapadot, vagy éppen elkezdték munkájukat.

Beszélgetőtársak: Vasas Luca és Bugarszki Zsolt 

B.Zs.: Én úgy hallottam rólad először, hogy a Nyilas Misi felhívta a figyelmemet az Esélyben azóta megjelent cikkedre. De, hogy ki az a Verdes Tamás és honnan jött, arról fogalmam sincs.

V.T: Egy határ menti kis faluban, 14 évesen derült ki számomra, hogy engem azok az emberek érdekelnek, akik a falu végén, a kerítés mögött laknak. Budapesten egy református közösségbe jártam, és egyszer ellátogattunk Garára, az ottani református parókián töltöttünk egy hétvégét. A falu végén volt egy intézet; a helyi lelkipásztor, Fekete Ágnes rendszeresen járt be a lakókhoz, és egy csapat egyetemista fiatal járt oda, hogy Ágival közösen „Bárka-hétvégéket” csináljanak. Ez azt jelentette, hogy a hétvégén kihoztuk a lakókat az intézetből, kirándultunk, fociztunk, főztünk, játszottunk. Én is csatlakoztam hozzájuk. Itt dőlt el, hogy engem ezek az emberek érdekelnek, és akkor utána evidens volt, hogy menjek gyógypedagógusnak.


B.Zs.: És milyen volt a főiskola?

Szerettem a Bárczira járni, és ma is nagyon fontos nekem még akkor is, ha nem adott igazában jó színvonalú oktatást. Az az igazság, hogy kevés órára jártam be, és nagyon sokat lógtam, pedig kicsit úgy működött, mint egy gimnázium, szóval elég szigorú volt az órarend. De ezzel együtt is a Bárczinak köszönhetem talán a legtöbbet abban, hogy egy nagyon befogadó, jó értelemben véve puha, otthonos hely volt, ahol meg lehetett találni annak a lehetőségét, hogy tanuljak arról, ami érdekel, ha nem is az órákon és az előadásokon. Nekem a legfontosabb kapcsolatot itt Zászkaliczky Péter jelentette, akivel már az első év elejétől fogva mindenféle dolgokat csináltunk közösen: könyveket adott, amiket aztán végigbeszéltünk, ő elég nagy hatással volt rám, és végül az ő ösztönzésére kezdtem el filozófiát tanulni, és végeztem el a bölcsész szakot. És aztán később, a főiskola után is nagyon sok dolgot csináltunk együtt.

BZs.: Hova kerültél a főiskola után?

V.T.: Engem akkor a súlyosan, halmozottan fogyatékos emberek pedagógiája érdekelt a legjobban, ezért egy budapesti otthonban kezdtem el dolgozni, ahol másfél évet töltöttem. Elég hosszú, alig megjegyezhető neve van: Fővárosi Önkormányzat Csecsemőket, Kisgyerekeket és Fogyatékosokat Befogadó Gyermekotthonai; több telephelyen tart fenn 30-50 fős intézményeket. Ezek klasszikus, a totális intézmények kritériumainak megfelelő intézetek, csak valamivel kisebbek. Onnan eljöttem másfél év után, mert elég rettenetes volt az egész. Igazi elfekvő: fertőtlenítőszag, felfekvések, fehér ruhás nővérek, agyondolgoztatott és szemérmetlenül kihasznált ápolók, és az intézetet soha el nem hagyó, magukra hagyott emberek...

B.Zs: Gyerekek laktak itt?

V.T. Igen, gyerekek. De volt egy-két idősebb lakó is, akik azért maradtak benn, mert nem tudták hová tenni, vagy talán nem is akarták. Néhány éve találkoztam egyikükkel egy vidéki intézetben, és csak azt ismételgette, hogy haza akar jönni Pestre. Ez elég szörnyű élmény volt. Az otthonban egyébként gyógypedagógusként dolgoztam, és képzési kötelezettséget teljesítettem, ami azt jelentette, hogy elvileg heti 3 óra gyógypedagógiai fejlesztést kellett biztosítanom a tanköteles korú lakóknak. Itt a saját bőrömön is megtapasztaltam azt a szociológiában sokszor leírt jelenséget, hogy az intézmények és az emberi habitusok összecsiszolódnak. Ez nagyon erősen működik, és ebben az otthonban ez nagyon nem volt jó dolog, és azt hiszem, még időben mondtam fel. És utána nagyon jó helyre kerültem. A következő éveket a Kézenfogva Alapítványnál töltöttem, ez is egy nagyon fontos hely volt, és az első komolyabb tapasztalatok abban, amit ma is csinálok.

És aztán kaptam Zászkaliczky Pétertől egy meghívást a Bárczira, az Általános Gyógypedagógiai Tanszékre. Így lettem tanársegéd. Tanítottam, ez is nagyon izgalmas dolog volt. Közben pedig – ez még egy korábbi Kézenfogva Alapítványos megbízás volt – a Polgári Törvénykönyv cselekvőképességgel és gondnoksággal foglalkozó részéhez készítettem egy javaslatot. Nem is nagyon értettem az elején, hogy mi az a gondnokság és cselekvőképesség, és aztán nem is készült el a rövid javaslat, hanem lett belőle egy elég komoly és majd három évig tartó kutatás, abból pedig egy könyv. És akkor, amire a könyvet Tóth Marcellel befejeztük, addigra azt hiszem, hogy nagyjából kezdtem átlátni a rendszert, vagy legalábbis lett róla egy képem. Tehát, hogy mi történik Magyarországon, hogyan mozog az intézményrendszer, mi történik ezekkel az emberekkel, hogyan tüntetjük el őket a hétköznapokból, hogyan van ez az egész összecementezve egy nagyon is „jól működő” struktúrába. Akkor érlelődött úgy meg bennem, hogy igazából mással nem is érdemes foglalkozni – ezt leírni, és amit lehet, megváltoztatni benne... Tehát, hogy a gyógypedagógiának a pedagógiai dolgai sokkal kevésbé fontosak az én számomra, mint ez az intézményrendszer és ennek a mechanikája. Akkor már a szociológia kezdett el érdekelni, egyre többet foglalkoztam vele, olvastam, és az a könyv is tulajdonképpen szociológiai elemzés lett, még ha nem is vagyok még szociológus. És akkor elkezdtem bejárogatni a ELTE TáTK-ra, társadalomtörténetet és szociológiát olvastam. Aztán egyszer megvettem Szalai Júlia, Nincs két ország...? című könyvét, ami nekem nagy reveláció volt, hogy lehetséges úgy leírni egy szociális ellátást, hogy az ember tényleg megértse, hogy annak más a társadalmi funkciója, mint amit kimondunk. Ti ezzel nyilván tisztában vagytok, hiszen ezzel foglalkoztok, tehát erről ti sokat tudtok, de nekem ez három éve nagyon új volt. Hogy azért, mert egy intézményre fel van írva, hogy az a fogyatékosok érdekeit szolgálja, attól még egyáltalán nem biztos, hogy ez így is van. És akkor aztán így történt az, hogy elkezdtem szociológiát is tanulni az ELTE TáTK Szociológiai Doktori Iskolájában, és nagyjában azóta a TASZ munkatársa lettem.

BZs: A filozófia hogy jön szerinted a gyógypedagógiához? Neked ez a kombináció mit adott?

V.T.: Nagyon sok olyan probléma van, ami felvetődik fogyatékosságok kapcsán, és arra a különböző filozófiai megközelítések alapján lehet bizonyos válaszokat adni, vagy legalábbis más oldalról is lehet szemlélni ezeket, és ez nagyon izgalmas volt. Itt főként filozófiai antropológia és bioetika érdekelt, de a politikai filozófia vagy a szerződéselméletek is nagyon fontos területek lehetnek, amikből sok mindent meg lehet érteni erről a témáról.

B.Zs.: A filozófián belül meg tudtad engedni magadnak, hogy erre a területre szűrd az ottani tartalmakat?

V.T.: Hát igazán nem azt csináltam, hogy a fogyatékos kifejezést kerestem volna ezekben a könyvekben. Nagyon szerettem akkor a 20. századi német fenomenológiát, főleg Husserlt meg Heideggert, meg valamennyire a franciákat is. És a szakdolgozatom is erről szólt. Tehát a Bárczin egy „fogyatékosság és Heidegger” típusú szakdolgozatot adtam le, a filozófián meg egy „Husserl és fogyatékosság” szakdolgozatot adtam le, ami két különböző szöveg volt teljesen, és azt csinálták, hogy ezt a problémát elemezték a fenomenológia bizonyos aspektusai felől. Szóval a kérdésedre a válasz, hogy igen, persze, és ez nem is volt nehéz, mert a képzési struktúra is ilyen volt, hogy arra ösztönzött, hogy találd meg magadnak, ami téged érdekel a filozófiában.

B.Zs.: Még az iskolánál maradva…szégyellősen eltitkoltad, de tavaly egy komoly elismerésben részesültél..

V.T.: Junior Prima díjat kaptam Köznevelés és oktatás kategóriában.


B.Zs.: Ami miatt érdekel ez, az az, hogy látok magam körül fiatal szakembereket, hallgatókat, akik közül sokan megfogalmazzák, hogy kilátástalannak tartják a pályájukat. Nem veszik fel őket dolgozni, úgy érzik, hogy nem tanultak semmit, és ehhez képest a Te történetedből egy sikeres pálya rajzolódik ki, alig 10 év alatt.

V.T.: Sikeresnek vagy sikertelennek akkor mondanék valamit, ha lezárult, ezért eléggé túlzásnak érzem a kérdésedet. Azt mondanám inkább, hogy látom a munkám értelmét, és szeretem azt, amit csinálok. Azt gondolom, hogy nagyon jó kezekbe kerültem. Mindig voltak olyan emberek, mindig megtaláltam azokat, akiktől tudtam nagyon sokat tanulni, akikkel lehetett és lehet együtt gondolkodni, és akik támogattak. Ha Zászkaliczky Péter nincs, ha ő nem adja azokat az impulzusokat, amikre szükségem volt, akkor valószínűleg ma nem lennék itt, vagy nem itt lennék, hanem valahol máshol. De említhetnék másokat is, például Pordán Ákost, vagy Petri Gábort, akitől – bár egy idős velem – sokat tanultam, vagy Szalai Júliát. Ez az egyik, a másik az lehet, hogy amivel foglalkozom, az engem nagyon érdekel, és hogy azt hiszem, hogy nem vagyok szakbarbár abban az értelemben, hogy habár gyógypedagógus vagyok, de amikor gyógypedagógia szakra jártam, figyeltem arra, hogy ne csak gyógypedagógiát olvassak, hanem mindenféle mást is. Sok lábon álló és ezzel együtt felületes tudásom van sok dologban.

V.L: Ezt a mentorálás említetted, hogy megtaláltad azokat az embereket, akik tudtak inspirálni. És hogy ez szerinted mennyire egyedi?

V.T.: Azt látom, hogy ez nem sok diáknak adatik meg. Azt hiszem, hogy eléggé ambiciózus voltam ilyen tekintetben. Ha valakiről azt gondoltam, hogy hasonlóan gondolkodunk, hogy valamit tudunk adni egymásnak, vagy – nyilván nem vagyok egy szent – ha én tudok tőle kapni valamit, és ez egy fontos kapcsolat lehet, akkor azon dolgoztam, hogy ez meglegyen. Péterrel ez úgy kezdődött, hogy a Bárczin az első előadáson, az első héten leesett, hogy itt ez volt a legjobb előadás a héten a harmincból. Akkor rögtön az előadás után odamentem hozzá és elmondtam, hogy mi érdekel, mivel akarok foglalkozni és kértem, hogy ő ebben segítsen nekem. Erre nagyon vevő egy oktató, mert kevés olyan diák van, aki tudja ma a felsőoktatásban, hogy őt igazán mi érdekli, és viszonylag korán képes specializálódni. Egyszerűen másképp nagyon nehéz. Meg kell találni azt a konkrét témát, amiben Te nagyon jó leszel. És hogyha az megvan, és abba tudsz energiát fektetni, akkor ezek a kapcsolatok is egyébként sokkal könnyebben jönnek. Hogyha látja egy tanár, hogy téged érdekel valami, elkötelezett vagy, akkor szerintem nincs nagyon olyan tanár a magyar felsőoktatásban, aki ennek ne örülne nagyon.

BZs: Abszolút. Nyilván nagyon megkönnyíti az oktató helyzetét, meg üdítő az érdeklődést látni.

V.L: És Te mentoráltál valakit, amikor tanítottál?

V.T.: Nem. Ha volt olyan diák, akit érdekelt valami, akkor igyekeztem megadni azt, amire szüksége volt. A Bárczin azt tanultam, hogy ilyenkor mindent meg kell adni egy diáknak, amire szüksége van, de igazán közeli tanár-diák viszonyt én nem alakítottam ki senkivel. Lehet, hogy ennek életkori okai is vannak. Sok olyan diák volt, akiket érdekelt valami, és akkor együtt kerestünk könyveket vagy megnézett egy külön szöveget és akkor arról leültünk beszélgetni. De mondjuk olyan nem volt, hogy jött volna egy diák azzal, hogy őt valami nagyon érdekli, ő ezzel szeretne foglalkozni, és amire már aztán azt lehetett volna mondani, hogy jó, akkor dolgozzunk ezen együtt, akár egy-két éven át. De erről inkább azokat a diákokat kellene megkérdezni, akikkel közös óráink voltak – lehetséges, hogy ők erre egészen másképpen emlékeznek.

V.L: S annak van még valamilyen titka, hogy mondjuk a megkeresés után így mi tesz egy ilyen kapcsolatot működő dologgá?

V.T: Nem tudom, de nem hiszem. A nyílt kommunikáció biztosan fontos, és nem árt, ha az ember nagyon egyértelműen elmondja a másiknak, hogy ő mit akar, és azért mit tud kínálni cserébe. És ha egy ilyen kapcsolat létrejött, akkor viszont dolgozni kell benne, ez talán fontos a „működéséhez”. De hogy mitől működik jól, abban én inkább nem adnék tanácsokat senkinek, mert arról is vannak tapasztalataim, hogy hogyan tudom tönkretenni.

B.Zs.: Mikor publikáltál először?

V.T.: A főiskola alatt, 2002-ben jelent meg szövegünk a Gyógypedagógiai Szemlében.

B.Zs.: Ez például, hogy jött? Mikor én hallgatókat bátorítok arra, hogy dolgozataikat jelentessék meg valamilyen folyóiratban, akkor úgy néznek rám, mintha azt kérném tőlük, hogy egy átugorhatatlan szakadékot ugorjanak át. Tehát azt érzik, hogy az a világ, ahol valaki publikál valamit, az nagyon messze van tőlük, hogy nem is értik, hogy jön ez szóba.

V.T: Nekem ebben Péter segített. Az első szöveg közös szöveg volt. Nála TDK-ztunk, bentlakásos intézmények minőségfejlesztésről, és azt a TDK-t úgy írtuk meg, a Péter erre nagyon figyelt, hogy az publikálható legyen. Ő nagyon szereti egyébként is a szövegeket, a szövegekkel való bíbelődést, és odafigyelt, hogy egy publikálható szöveg szülessen, és aztán ő meg is szervezte, hogy az végül megjelenjen. Később, 2004-ben jelent meg egy közösen egy könyvünk, amit együtt szerkesztettünk, ott szerzőként meg szerkesztőként is jelen voltam, egy nagyon szép könyv lett, ma is jó arra visszaemlékezni, meg tök jó kézbe venni. Úgyhogy ez így engem nagyon könnyen megtalált. A szakadék persze létezik, én is emlékszem rá, hogy alig hittem a szememnek, amikor kézbe vettem a Gyógypedagógiai Szemlének azt a számát. De sokkal inkább mentális, mintsem tényleges szakadékról van szó, és ezért nem olyan nehéz átugrani. Amikor oktató voltam, akkor egy csomószor láttam azt, hogy egy-egy szemináriumi dolgozat simán lehet akár jobb is, mint ami megjelenik. Egy csomó jó szöveg egyszerűen elvész. Egyébként ezért tartom nagyon furcsának a szemináriumi dolgozat műfaját. Sok munkaórát fektet bele egy diák, és általában nem kap rá rendes visszajelzést, pedig a legtöbb ilyen írás megérdemelne egy alapos beszélgetést. De ma a szemináriumi dolgozat olyan műfajú szöveget jelent, amit senki – sokszor az oktató sem – olvas el. Nem csoda, ha sokan a netről halászott lopott szövegekkel kísérleteznek; miért is fektetnének bele energiát? Nagy hiányossága valószínűleg a mi képzéseinknek, hogy erre nem tanítjuk meg a diákokat, hogy hogyan kell jól írni, mitől jó egy szöveg, és hogy hogyan kell aztán megbecsülni és menedzselni egy írást.




B.Zs.: Milyen élmény volt tanítani?
V.T.: Három évig csináltam, és még lett volna benne nagyon sok fejlődési perspektíva. Az első év rettenetes volt. Dühös voltam a hallgatókra, hogy nem olvasnak. Fel voltam háborodva, hogy nem képesek elolvasni 100 oldalt egy hét alatt, nem értik a filozófiai szövegeket, nem tudják, hogy a mondat végén a zárójelben egy név meg egy évszám mit jelent. A legnagyobb bénaság talán az volt, hogy mindig olyan szövegeket adtam körbe, amiket én szerettem, és nem onnan gondolkodtam, hogy mik az ő kérdéseik. Azt gondoltam, hogy mivel nem volt közöttünk nagy a különbség életkorban, ez jól fog menni, és az ő kérdéseik ugyanazok, mint az én kérdéseim. De hát természetesen ez nem így van, úgyhogy jelentős kudarcokkal indult ez a munka. És aztán szépen lassan rájöttem, hogy nem csak szövegek vannak, hanem lehet nézni filmeket, el lehet menni egy múzeumba, egy kiállításra, lehet úgy indítani egy szemináriumot, hogy megfogalmazzuk, hogy milyen kérdéseink vannak. Egy szerintem hülye kérdést is komolyan kell venni, vagy én vagyok a hülye, ha nem veszem komolyan. És aztán amikor ez valahogy átbillent – sajnos ez már a vége felé volt – akkor már nagyon szerettem. Akkor egyre inkább az volt, hogy jó érzéssel és kíváncsian mentem be egy-egy órára.

Azt láttam a mi képzési struktúránkban, hogy a diákok a képzésen keresztül nem az átlagos, a tipikus valósággal találkoznak a gyakorlatokon. Általában a legjobb helyekre mennek gyakorlatra, a Budapesti Korai Fejlesztő Központba, vagy a legjobb iskolákba, de az, hogy van Magyarországon 15 000 fogyatékos ember, akik totális intézményekben élnek, és el vannak dugva a világ elől, arról nem szereznek tényleges tapasztalatokat, sem a családok elképesztő szegénységéről és nyomoráról. Erről lehet szövegeket olvasni, de tényleg el is kell mennünk és meg kell néznünk, és amikor már ott vannak és látják, akkor már értik, hogy mi a jelentősége a szövegnek. Nekem akkor – egy ilyen látogatás alkalmával – esett le, hogy ezt csak szövegekkel nem lehet megtanítani. Tehát, hogy ez tényleg annyira kívül van a gyógypedagógiai diskurzuson is. Szomorú, vagy hogy mondjam, akár mondhatom azt, hogy felháborító, hogy ezek nagyon kevéssé jelennek meg, és ez egy nagyon jó tapasztalat volt, hogy ezeket meg lehet mutatni, el lehet menni, és ők is ugyanolyan komolyan veszik, mint én.

B.Zs.: Engem érdekelne nagyon a gyógypedagógia és a fogyatékosságtudomány kérdése. Te hogy látod? Nagyon felszínes tudásom van róla, de érzem, hogy itt van valami feszültség a klasszikus gyógypedagógia és a fogyatékosságtudomány között.

A gyógypedagógia – ma már egyre inkább így látom – egy intézményrendszer tudománya. Egy meglévő intézményrendszernek elkötelezett, és az ebben az intézményben felbukkanó dolgok és emberek tudománya – a kettőt nem választanám szét. A gyógypedagógia kritikusai azt szokták mondani, hogy a gyógypedagógia a defektusból indul ki, és ezért mindig megőriz magában valamennyi medikális szemléletet, és ezért nem vagy csak kevésbé képes rá, hogy a fogyatékosság szociális dimenziója felé mozduljon el. Ez így szerintem nem igaz: ha felcsapsz egy új gyógypedagógiai tankönyvet, akkor láthatod, hogy a fogalmiság ténylegesen megváltozott, és a szociális vagy akár társadalomtudományos szempontok erőteljesen hatnak, és ez nem porhintés, ez komolyan van gondolva. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a gyógypedagógia csak a saját intézményrendszerén keresztül képes szemlélődni, nem a defektusból, hanem az intézményeiből indul ki, és mivel ebbe az intézményrendszerbe azok az emberek kerülnek, akiket ezért vagy azért fogyatékosnak tekintünk, a gyógypedagógia ezért lesz a fogyatékosság tudománya. A gyógypedagógiának nincs más hozzáférése a saját tárgyához, csak az intézményei. Vagy másképpen fogalmazva, ezek a tárgyak azáltal jönnek létre olyanként, ahogyan a gyógypedagógia észleli őket, hogy az intézményekhez kapcsolódnak: az iskolákhoz, a szakértői bizottságokhoz, a bentlakásos otthonokhoz. És mivel az intézményekhez csak a fogyatékosság címkéjén keresztül tudnak eljutni a „fogyatékosok”, ebből következően a gyógypedagógia ezt a terminust dolgozza ki és dolgozza át újra. Ezért nem is lehet neki igazán szociológiai reflexivitása; a szociológia kritikai tudomány, de a gyógypedagógia nem lehet kritikus azzal az intézményrendszerrel szemben, amelyen belül van, és amelytől valójában nem lehet megkülönböztetni. Szerintem ezért van az is, hogy a gyógypedagógiának nincsen emberi jogi diskurzusa még akkor sem, ha nagyon sok gyógypedagógus undorodik attól, ami számos – de nyilván nem az összes – intézményben zajlik.

A másik kérdésed a fogyatékosságtudományra vonatkozott. Mielőtt válaszolok, elmondom, hogy tagja vagyok a Fogyatékosság és társadalom című folyóirat szerkesztőségének; a folyóirat alcíme pedig az, hogy „[a] fogyatékosságtudomány és a gyógypedagógia folyóirata” – tehát nem vagyok elfogulatlan szemlélő. Fogyatékosságtudomány ma Magyarországon szerintem még nincs. Vagy nem vagyok benne biztos, hogy van. A fogyatékosságtudomány a „Disability Studies” magyar fordítása. Ez pedig egy olyan szociológiailag orientált és az emberi jogok felé elkötelezett, a fogyatékosok mozgalmaival együtt haladó tudományág vagy inkább tudomány szelet, ami az intézményrendszerekkel szemben kritikus, és az emberi jogokat állítja előtérbe. Tudomány is és ideológia is, jó értelemben véve. Hiszen minden társadalomtudomány ideológia valamennyire. Ez Magyarországon szerintem jelen pillanatban nincsen. Van egy folyóirata ugyan, amiből eddig megjelent két szám, de ettől még ez nem létezik iskolaként, ennek nincsen hagyománya, mint ahogy nincsen fogyatékos mozgalom sem Magyarországon. De valóban van egy ilyen törekvés, és ez fontos. Talán nem is a címke a lényeg, hanem én inkább azt tartanám fontosnak, hogy a szociológiában és az emberi jogi diskurzusban is megjelenjen még hangsúlyosabban ez a téma.

A gyógypedagógia és a fogyatékosságtudomány között ezért én nem látok igazi feszültséget, mivel fogyatékosságtudománynak csak a kezdeményei vannak meg, és mögötte mozgalom pedig egyáltalán nincs – szereplők nélkül pedig nem nagyon lehet igazi feszültség sem.

B.Zs.: Ez így megfogható számomra. Ehhez képest próbálom elhelyezni a palettán, hogy az emberi jogi tevékenység, amit a TASZ-nál csinálsz, az hogyan kapcsolódik ehhez?

Sok tekintetben kapcsolódik, hiszen használjuk azt a tudást, amit a gyógypedagógiából vagy a fogyatékosságtudományból merítünk, és persze más tekintetben pedig kritikusak vagyunk főként a gyógypedagógiával kapcsolatban. Mi azt gondoljuk, hogy szükség van gyógypedagógiára és szükség van intézményrendszerre is, de egy másfajta gyógypedagógiára van szükség, nem egy ilyen nagyon durván szegregáló és a fogyatékosokat erre a szörnyű intézményrendszerre és elszigetelődésre ráiskolázó, ránevelő gyógypedagógiára, ami jelenleg működik. (Persze hallom magam, hogy nagyon leegyszerűsítően fogalmazok, de az intézményrendszerük dominánsan mégiscsak embertelen.) A TASZ éppen abban jó, hogy a saját eszközeivel sokat tesz azért, hogy a fogyatékosság problematikája a hazai emberi jogi diskurzus főáramában jelenjen meg, és annak az egyik saját helyén és súlyán kezelt fejezete legyen. A TASZ egy olyan közeget jelent és egy olyan beszédmódot alkalmaz, amiben a fogyatékos emberekről ténylegesen állampolgárokként lehet gondolkodni. Nem véletlen, hogy a TASZ számára a gondnokság alá helyezett emberek választójoga nagyon fontos kérdés lett – mert a választójogi korlátozás az a terület, ahol egyértelműen látszik, hogy ezek az emberek mennyire ésszerűtlenül és milyen durván vannak kívül az egész társadalmon.

B.Zs.: Utaltál arra, hogy nincs fogyatékos mozgalom Magyarországon. Ehhez képest igen patinás szervezetek léteznek.

VT.: Mozgalom az lenne, ami látható. Tehát megjelenik tüntetéseken, folyóiratokban, újságokban, befolyásolja a döntéseket. Ki tudja verni valamiért a balhét, meg tud szólalni, el tudja mondani, hogy mit akar. Ma Magyarországon a fogyatékos emberek annyira elszigetelten élnek, hogy erre nincsen lehetőségük, nincsen esélyük, sokszor nem is tudják, hogy vannak jogaik, amelyekkel élhetnének. Vannak persze szervezetek, de ezek egyfelől nagyon gyengék, vagy nagyon kevéssé hallatják a hangjukat – bár ebben a tekintetben vannak reményt keltő fejlemények és pozitív tapasztalatok. És vannak olyan – ahogyan Te mondtad: patinás – szervezetek is, amelyek még a rendszerváltás előtt vagy akörül jöttek létre, a nagy érdekvédő szervezetekre gondolok, ezek sokszor olyanok, mint a régi állami vállalatok, mint a Vasedény. Elég tekintélyes méretű tagsággal rendelkeznek, szolgáltatnak, jó adag állami pénzt kapnak – az éves költségvetési törvényben ezt bárki megnézheti. Ez nem önmagában probléma, tehát az állami finanszírozása ezeknek a szervezeteknek nem ördögtől való, de Magyarországon ez úgy működik nagyon sokszor, hogy az állam rövid pórázon tartja őket. Talán zsarolhatók is: ha nem viselkednek jól, akkor nem biztos, hogy megkapják a jövő évi támogatásukat, vagy legalábbis le lehet belőle faragni valamennyit. A másik probléma, hogy közülük többen be vannak ágyazódva a meglévő szolgáltatórendszerbe, akár az egzisztenciájuk is függhet tőle. Kirívó, és számomra kicsit rejtélyes példa az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége. A közelmúltban nagyon sok fontos ügyben igazán karakteresen léptek fel, és igazi érdekvédőként működnek, sok esetben tényleges konfliktusokat vállaltak fel, és igazi vitákba keveredtek az állami bürokráciával. De miközben a nagy létszámú bentlakásos otthonok bezárását kérik számon az államon, a szervezet elnöke a NEFMI által fenntartott Reménysugár Habilitációs Intézet igazgatója, a munkaadója pedig az a miniszter, akinél a munkatársai számos alkalommal tiltakoznak valamilyen ügyben. És miközben az ÉFOÉSZ a gondnoksági rendszer megreformálása és a támogatott döntéshozatal törvényi szabályozásának az egyik legkitartóbb követelője volt az elmúlt években, addig az elnök által igazgatóként vezetett intézményben – tudomásom szerint – szinte minden lakó gondnokság alatt áll. Ez nagyon komoly fék egy szervezet működésében.

V.L.: És mi a megoldás?

V.T.: A civil társadalom vonatkozásában biztos, hogy fontos lenne ezeket a belső fékeket megszüntetni, vagyis, kicsit tágabb értelemben, tisztába tenni és újragondolni állam és polgár viszonyát. De a legnagyobb szükség arra lenne – és erre biztosan nincsen rövid távú megoldás –, hogy kialakuljanak az érintettek apró, akár informális kötelékei, amelyek megerősödhetnek és amelyeken keresztül a helyi közösségek tagjai képessé válnak megfogalmazni azt, hogy mire van szükségük, mihez van joguk, és aztán ezeket a jogokat elkezdhetik számon kérni, követelni. Most ebben látom a legnagyobb fejlődési lehetőséget, és azt hiszem, hogy a profi szervezeteknek talán ebben kellene a maihoz képest sokkal érzékenyebben szerepet vállalniuk. Mert lehet és kell cikkeket és leveleket írni, és persze lehet és kell is nagyon sok más dolgot csinálni, de ha a helyi kis társadalmak és közösségek nem szerveződnek meg, és nem állnak a saját lábukra, akkor hosszú távon aligha fog változni bármi is, és akkor ez az egész munka – mármint a miénk is – továbbra is nehezen, vagy legalábbis nem eléggé képes kötődni a társadalomhoz.

Az lenne a legfontosabb, hogy a fogyatékos emberek és a családjaik tömegesen kezdjenek állampolgárként viselkedni. Tehát, hogy számon kérjék a jogaikat, és ne csak a segélyeket vagy az ápolási díjnak a minimálbér szintjére való felemelését követeljék. Jellemző, hogy az ápolási díj ügye volt az egyetlen olyan ügy, ami egy sikeres népi kezdeményezéssel eddig megütötte a Parlament észlelési küszöbét, ahol az érintettek maguk tudták rákényszeríteni az Országgyűlést, hogy ha csak néhány másodpercig, de foglalkozzanak velük. Ez fontos esemény volt. De képzeld el, hogy mi lenne akkor, ha ekkora tömegben lennének képesek ezek az emberek megmozdulni, mondjuk az intézménytelenítés ügyében, vagy ha csak lenne ezer gondnokság alá helyezett ember, aki elmenne a Parlament elé, és ott elmondaná, hogy miért rossz a jelenlegi struktúra, vagy személyesen kérdezné meg a képviselőket a Kossuth-téren, hogy ugyan miért nem rendelkeznek választójoggal, vagy miért nincs lehetőségük rendesen dolgozni? Ezek a témákat ma a civil szervezetek, köztük mi is rendre felvetjük és igyekszünk napirenden tartani, de az igazi erő nem bennünk, hanem magukban az érintettekben van. Ha ezt ők nem használják, ha nem jönnek rá, hogy milyen lehetőségeik vannak, hogy ők lehetnének a leghitelesebb beszélők, akkor azok sem várhatnak sokat, akiknek mostanság született fogyatékos gyerekük, és még lenne esélyük rá, hogy 20-30 év múlva emberi életet alakítsanak ki számára.

B.Zs.: Pontosan mit csinálsz most a TASZnál?

V.T.: A TASZ nagyon sok dologgal foglalkozik, ezen belül a fogyatékos emberek jogai az egyik terület. Ebben a körben a fő fókuszban a mentális zavarokkal és az értelmi fogyatékossággal élő emberek vannak. A legfontosabb – Kapronczay Stefániával közösen vitt – témánk a nagy létszámú intézmények lebontásának ügye és az ezekhez képest alternatív, emberléptékű lakhatási szolgáltatások elterjesztése, az erre vonatkozó koncepciók kidolgozása. Itt nem csupán a totális intézményekről van szó, de ezek az intézmények ma a fizikai elszigetelés és az emberi jogok tömeges megsértésének a melegágyai, miközben az állam ezekre elég jelentős forrásokat fordít. A lakhatási szolgáltatások rendszerszintű újragondolásával sok más területen, főként a foglalkoztatás és a cselekvőképesség/gondnokság területén is elmozdulást érhetnénk el, ezért érdemes erre fókuszálni. A másik fontos terület a cselekvőképesség és a gondnokság problémája. Illetve ehhez kapcsolódóan annak a teljesen ésszerűtlen és igazán csak történeti okokkal magyarázható jelenségnek a felvetése, hogy a gondnokság alá helyezett személyeknek nincs választójoguk. És ezen kívül más területek is vannak, talán az egyik legfontosabb a súlyosan, halmozottan fogyatékos tanulók iskolai kirekesztése: egy olyan igen apró csoportról van szó, amelynek tagjai annak ellenére sem járhatnak sokszor iskolába, hogy törvényeink értelmében tankötelesnek számítanak. De ezek csak a fő fókuszok, ezen kívül még elég sok más ügy is van.

B.Zs.: Tavaly én is részt vettem abban a megmozdulásban, amikor a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség egyik pályázata ellen tiltakoztatok. Mesélsz kicsit erről?

V.T.: 2009 októberében a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség 13 milliárd forint értékben írt volna ki egy pályázatot a nagy létszámú intézmények kiváltására és felújítására. Az egyik pályázati pillér 10 milliárd forintot szánt volna az intézmények megszüntetésére és új szolgáltatási formák kialakítására, ami nagyon fontos és üdvözlendő cél. De aki megnézte a pályázatot, láthatta, hogy ez csak porhintés volt, mert lehetett volna arra is pályázni, hogy egy 150 fős régi kastélyépület helyére egy új 150 fős intézményt húzzanak fel ugyanazon a helyen, a falu határában. A pályázat ellen nagyon jelentős civil tiltakozást sikerült összehozni, és ez akkor komoly siker volt, hiszen végül nem írták ki a pályázatot, a minisztérium leült tárgyalni velünk, és végül bevontak minket az új konstrukció kidolgozásába is. Jelenleg semmilyen megbízható információm nincs a pályázat sorsáról, a nyári kormányváltás óta leálltak a dolgok, de remélem, hogy Magyarország nem fogja elpocsékolni vagy másra költeni a meglévő forrásokat. Ez egyébként egy nagyon izgalmas időszak volt, és fontos tapasztalatokat szereztünk: több mint 20 civil szervezet mozdult meg egyszerre, és mindenki ugyanazt az álláspontot képviselte egységesen; ez tehát egy olyan pillanat volt, amikor mi is éreztük, hogy tudunk erőt mutatni.

B.Zs.: Talán beszélhetnénk egy kicsit a szakmai vagy szakmapolitikai egyeztetések teréről. Ez nekem egy vesszőparipám. Ebben az országban az egyeztetések rendre a paraván mögött folynak. De szerintem a tavaly őszi események ezen változtattak valamelyest.

V.T.: Nem vagyok benne biztos, hogy változtattak rajta, de abban az esetben valóban ki lehetett hozni a paraván mögül a dolgokat, több cikk is megjelent róla a sajtóban. De alapvetően az a jellemző minta, hogy a civilek leveleznek a minisztériumokkal, nagyon sok javaslatról a nyilvánosság számára láthatatlan és észlelhetetlen egyeztetések folynak. Ezt akkor sem tartom jónak, ha így is sok eredményt el lehet érni. Hiszen ezek az ügyek mindenkire tartoznak, nem csak a civil szakértőkre és az állami bürokráciára. Maguknak az érintetteknek így esélyük sincs arra, hogy tudomást szerezzenek ezekről az eseményekről, beleszólni pedig aligha tudnak.

B.Zs.: Én arra utaltam inkább, hogy ehhez képest, amit Ti most a TASZ-nál csináltok, abban nekem az a nagyon feltűnő, hogy lett ott egy stílusváltás. Beágyazható videóitok vannak, ott vagytok a YouTube-on, a Facebook-on, tehát, hogy olyan felületeken dolgoztok és elsősorban ezeken jelennek meg tartalmak, amik azonnal kiveszik a paraván mögül ezeket a kommunikációkat. Mintha ebben lenne egy ilyen stílusváltás.

V.T.: A TASZ egészen tudatosan erre törekszik. Amit csinálunk, az nem a szakmapolitika és a mi ügyünk, hanem minden állampolgárra tartozik. A hosszú távú hatékonyságnak is egyébként ez talán a legfontosabb feltétele, mert ha az állampolgárokkal nem tudunk közösen lépni ezekben a folyamatokba, akkor minek csináljuk? Ezért evidens, hogy szinte minden tevékenységünket nyomon követheted a honlapunkon, vagy a blogunkon. Sok dologról adunk ki sajtóközleményt, az eseményeket megosztjuk a Facebookon, írunk róla az újságokba, és készítünk róla filmeket. Az Aktív Polgár oldal kifejezetten arra jött létre, hogy konkrét ügyekben mindenkinek legyen lehetősége arra, hogy ha azonosul az álláspontunkkal, akkor ő maga tudjon nagyon rövid idő alatt levelet küldeni az illetékes hatóságoknak. A videózás ebben a tekintetben a legújabb és a legerősebben fejlődő kommunikációs csatorna. Egy-egy cikkel el lehet érni elég sok embert, de összehasonlíthatatlanul többen látnak egy-egy 3-7 perces videót, ami műfajából eredően életszagúbb is. A videó azokhoz is szól, akik nem tudnak jól olvasni, akik nem vesznek újságot. A film nem egy szűkebb értelmiségi kör számára hozzáférhető médium, hanem mindenkihez szól, miközben ugyanúgy el lehet magyarázni egy problémát, mint egy cikkben. Persze azokat nem érjük el vele, akik meg vannak fosztva az internettől; az internet nélküli leszakadó falvak elérése szinte lehetetlen, oda személyesen kell elmenni. A Romaprogramban erre is vannak már működő, helyben kipróbált megoldások, ezek a TASZ-PONTOK.


B.Zs.: Vannak adataid arról, hogy amikor kitesztek egy-egy videót, akkor milyen nézettséget értek el?

V.T: Ha fölmész az Indavideo-ra vagy a YouTube-ra, akkor ezeket meg tudod nézni. A választójogi videót eddig több, mint 3000 ember látta. A súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekek iskoláztatásáról szóló filmet közel 4000-en nézték meg. Ezek az adatok elmaradnak valamennyire egy-egy drogpolitikai film nézettségétől, de ez érthető is, hiszen maga a téma eleve kevesebb embert érdekel. De azt gondolom, hogy kezdetnek ez semmiképpen sem rossz.

B.Zs.: Hogy élted meg a minisztériumi tárgyalásokat?

V.T.: Az egy nagyon izgalmas dolog volt, és nagyon jó tanulóterep. Valószínűleg nagyon izgalmas lehet ennek a tárgyalástechnikája, vagy hogy ezt hogyan lehet jól csinálni. Nekem az volt az első ilyen komolyabb tapasztalatom erről. Nagyon fontos az, hogy az ember kitartó legyen, tehát hogy elmondani ötször, nagyon figyelni arra, hogy a veled szemben ülő talán nem megérteni akar téged, nem a problémát akarja megoldani, amiről tényleg szó van, hanem túl akar lenni rajta, át akar nyomni valamit rajtad, el akar veled fogadtatni valamit, bele akar vinni valami kompromisszumba, ami aztán végül nem lesz jó, vagy részletkérdésekről kezd beszélni, amikor egy órátok sincs, és akkor mindig vissza kell menni az alapelvekhez; akkor arra figyelmeztetni kell. Ebből a szempontból ez nekem nagyon izgalmas volt.

B.Zs.: Ha valaki tanulni szeretné a civil munkát, a kampányok szervezését, a kiállást valamiért, elérhetők vagytok valamilyen módon?

V.T.: Persze, a TASZ-nál gyakran dolgozunk együtt önkéntesekkel, és ebben a formában bárki bekapcsolódhat a munkánkba. Ez természetesen nem csak a fogyatékosságügyi témákra vonatkozik, minden tevékenységünk mentén van erre lehetőség.

Katz Katalin Izraelben élő magyar származású szociális munkással készítettünk interjút. Kati évek óta rendszeresen oktat Magyarországon is, óráit legutóbb az ELTE Társadalomtudományi karán lehetett látogatni. Életéről, pályafutásáról, a szociális munkával kapcsolatos gondolatairól kérdeztük őt és nagyon kíváncsiak voltunk egy híressé vált szemináriumára, melyen arab és zsidó fiatalokkal közösen dolgozzák fel veszteségeiket sérelmeiket egy olyan súlyos konfliktusokkal terhelt társadalmi közegben, mint amilyen az Izraeli társadalom.

Az interjút nagy terjedelme miatt két részletben közöltük, ez a bejegyzés a beszélgetés második részét tartalmazza. Az első rész elolvasható itt.

Beszélgetőpartnerek: Kiss-Molnár Enikő, Bugarszki Zsolt

Zsolt: Azt mondtad az előbb, amikor a legelső munkhelyedről beszéltél, hogy már nem annyira jellemző az a fajta szemlélet az izraeli szociális munkában. Mi változott, vagy, mi változtatta ezt meg?

Katz Kati: Rengeteg tényező hozzájárult ehhez, én nem tudom mindet, de azt hiszem az egyik nagyon fontos eleme a képzés, és a szupervízió voltak a változásnak. Sokat jelentett például, hogy a szociális munkások felkészültek erre a munkára, és nem olyan bűntudattal jöttek oda dolgozni. Rájuk már nem volt jellemző az, hogy bűntudatuk volt, „mert én gazdagabb vagyok” és akkor nem a sajnálat alakult ki bennük. Ez valahogy fel lett dolgozva a képzésben, hogy a segítés nem erről szól. Az elfogadás nem egy szlogen, hanem ezzel tényleg dolgozni kell, és mára ez benne van az összes egyetem képzési programjában Izraelben. Persze nem mindig sikerül, nem azt mondom, de nagyon jó, hogy van.

Aztán a szupervízió nálunk állandóan jelen van a szociális munkások életében. Egy szülőfigura, és azt tudom, hogy ez nem divat itt, ez nem szép dolog, mert egyből azt mondják, hogy ez mi, hogy szülő-gyerek viszony. Nem arról van szó, hogy én gyerek vagyok, nekem most is van szupervízióm. 63 éves vagyok, de én úgy dolgozom, hogy kötelességemnek tartom, hogy legyen egy állandó szupervízorom. Mára ez inkább peer szupervízió, de mindegy az, mert a lényeg az, hogy van egy állandó holding (megtartóerő), ami segít engem abban, hogy feldolgozzam a tudattalan viszonyulásaimat. Ne haragudjatok, már megint oda lyukadok ki, hogy a belső világ és a külső elválaszthatatlanok..

Mert tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt nagyon nem akarják elfogadni. Csak a szociálpolitika, esetleg a közösségi munka, de mi, és a lelkünk az nem szerepel benne. Pedig szerepel! És azt hiszem, hogy erre nagyon jó a szupervízor. Egy jól képzett ember. És tényleg általában (bár nem mindig), az emberek csak ott maradnak meg a munkában, ahol a szupervízorral - aki a főnök is - bizalmi viszonyban vannak. Neki el lehet mindent mondani, és ő megtartja az embert, a Winnicott-i értelemben vett holding jön létre. Ha félek, akkor segít feloldani ezt az érzést, és ha dühös vagyok, akkor megvizsgáljuk, hogy miért is vagyok dühös arra a nénire. Jó, kiabált. Mit is kiabált? Azt, hogy miért is ilyen nyomorúságos az élete. Miért veszem én azt magamra? Ezt dolgozzuk fel. Ezért lehet az, én azt hiszem, hogy az emberek többsége már tud mindenhol úgy dolgozni, hogy szemtől szembe kommunikál, nem felülről lefelé. Ez már tényleg alig létezik nálunk. Kialakult egy olyan viszony, ami nem változtatja az embereket tárgyakká.

Zsolt: Egy kicsit mesélsz arról, hogy az egyetemre hogy kerültél?

Katz Kati: Az egyetem az úgy kezdődött, hogy amikor a drogosokkal dolgoztam, akkor kértek, hogy tanítsak egy kicsit. Asszisztensnek hívják ezt, azt hiszem. Amikor a drogosokkal kezdtem dolgozni, még a terepen, akkor arra kértek legyek koordinátora a drog témának. Nálunk két évig tart a gyakorlat. Kétszer egy egész évig kell dolgozni, nem nézegetni, hogy a másik mit csinál, aztán lemásolni azt, hanem saját munkát kell csinálni. Ilyenkor külön csoportokban vannak a hallgatók meg a tereptanárok is. Ha éppen drogosokkal dolgozik valaki abban az évben, akkor olyan csoportba kerül, ahol arról tudnak együtt beszélgetni. Ezt szerveztem én. Nálunk ez kicsit jobban van integrálva, nem bomlik szét különálló szemináriumokra, hanem egyben van.

Szóval ezt csináltam és lassanként beszippantott engem az egyetem. Felkértek mégegy kurzusra, aztán megint egyre és aztán nem is tudom megmondani, mikor volt az a pont, amikor már több volt az egyetem, mint a terep. Mára már teljesen bekebelezett az iskola, csak a kis rendelőmet tartottam meg, mert úgy éreztem, hogy szociális munkát tanítani anélkül, hogy én magam emberekkel dolgoznék, az nem jó.

Zsolt: A magyarországi látogatásaid hogy kezdődtek?

Katz Kati: A magyar vonatkozásai az életemnek.. Hát abban is ilyen furcsa bogár vagyok. Nem tudom, mondják ezt itt is, csak nem tudom, hogyan.

Zsolt: Igen, mondják.

Enikő: Csodabogár.

Katz Kati: Igen, nem csoda, hanem furcsa, szerintem az pontosabb. Én nagyon nagyon nehezen váltam meg Magyarországtól. Én elhittem a szüleimnek lelkesen, hogy ott van az Édenkert Izraelben, és oda kell menni, ez a zsidók országa, és most is elhiszem nekik. Nem szeretnék ide visszajönni, mostmár én oda tartozom. De az valahogy nem fért a lelkembe, a fejembe igen, de a lelkembe nem, hogy akkor el kell vágni a gyökereket, és azt mondani: ez most már nem tartozik hozzám. Mániákus olvasó voltam, olvastam rengeteget, és folytattam a magyarul olvasást, és mindig is izgatott, hogy mi van Magyarországgal. Akartam tudni, de nem mindig lehetett, mert Magyarország nagyon ellenséges volt Izraellel szemben. ’67-ben volt a hatnapos háború, akkor voltam katona.

Zsolt: A kis eldugott faluban..

Katz kati: Igen. És akkor rohantam, hogy kell valamit tenni, segíteni, adtam egy csomó vért. Ezzel elintéztem a dolog harcias részét. Különben mostanában az araboknak adok vért, az arab kórházban, ahova nem tudnak eljutni az emberek vért adni, mert nem közlekedhetnek. De legalább vérem van. (nevet)

A hatnapos háborúban Magyarország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, és nem lehetett egyáltalán ide jönni. Nekünk előtte meg nem volt pénzünk, szó se lehetett róla, hogy mi itt repülgessünk, vagy akármi. Aztán a párommal voltunk Ausztriában, elmentünk a határig, és onnan sóvárogva néztem a határt. Most ez azért furcsa, mert nem ismerek még valakit, akit annyira honvágy gyötör, vagy nem tudom, hogy hívjam. Én itt születtem, itt nőttem fel, volt rengeteg bajom. Nekem nem volt túl boldog gyerekkorom, hogy vágyakozzam utána, de mégis nagyon kötődtem Magyarországhoz. Amint lehetett, rohantam vissza megnézni, hogy mi hol laktunk, és mi van, és bekopogtattam a volt lakásunkba.

Zsolt: És beengedtek?

Katz Kati: Be. Nagyon megható volt az egész, beengedtek nagyon kedvesen. Rögtön elkezdtem bőgni, hozták a konyakot, nagyon aranyosak voltak, emlékeztek is ránk. Mert aki megkapta a lakást, az apunak a paciense volt. Ez ’87-ben volt. ’57-ben mentünk ki, ’87-ben jöttem először ide, tíz napra, látogatóba. Mint egy részeg, úgy jártam a várost, nagyon elbűvölve.

Nem mindenhova engedtek be. Például az iskolámba nem engedtek be. Elmentem az iskolámba, mondom a portásnak én itt tanultam, szeretnék bemenni. „Azt honnan tudjam, hogy így van???” nem engedett be (nevet). De ennek ellenére nagyon élveztem az egészet. Egyedül voltam itt, és az is jó volt. Utána meg megtaláltam itt egy gyerekkori barátnőmet. Megint mehet egy sztori, ha van türelmetek.

Az a barátnőm, ő volt a Nagykati a házunkban, és én voltam a Kiskati, mert ő három évvel idősebb nálam. Egy házban laktunk, és nagyon-nagyon szerettük egymást. Leveleztünk is, egészen a hatnapos háborúig. Ami ugye jó tíz év volt. A háború után írtam neki egy levelet. Nagyon kétségbe voltam esve. Írtam neki hogy itt mindenki eufóriában van, itt ez a nagy győzelem, de hogy én egészen más dolgokat érzek ebben. Írtam neki, hogy láttam egy menekülttábort, szóval nagyon magam alatt voltam, és ezt jó hosszan leírtam neki, hogy talán, én vagyok őrült, mert körülöttem mindenki boldog. Lehet, hogy voltak, akik még másképpen éreztek, de nem ismertem őket, mert nem lehetett hallani vagy látni.

Visszaírt nekem a Kati. Azt hiszem, nagyon megijedt ettől a politizáló levéltől, azt meg azt hiszem én nem értettem meg, hogy itt nem lehet politizálni, ide nem lehet ilyen leveleket küldeni. Visszaírta, hogy milyen jó neked, hogy ilyen magasröptű gondolataid vannak, mi ezekkel nem foglalkozunk, én most itt a KISZ-ben stb.stb. Azt hitte, hogy én azt majd megértem mire céloz, de én csak megsértődtem, hogy nem akar velem beszélni.

Zsolt: Nem értetted az üzenetét..

Katz Kati: Nem is érthettem, és megszakadt a levelezés. Ez ugye ’67-ben volt, én meg ’87-ben jöttem először haza. Húsz év van a kettő között. És amikor hazajöttem, megkerestem, és meg is találtam őt. Leültünk, és onnan folytattuk, ahol abbahagytuk. Most is olyan a barátság, hogy amikor egy kis Izraelben élő rokonom volt itt, aki találkozott ezzel a Kati barátnőmmel, azt mondta az anyukájának: „egy dolgot nem értek, hogy két nővért ugyanúgy hívnak?” Úgy érzete, hogy testvérek vagyunk.


Szóval akkor kezdtem ide járogatni. Persze pénzem annyi nem volt soha, hogy csak úgy találomra jöjjek, de jöttem, amikor csak tudtam. Aztán a következő látogatásom Debrecenben volt egy nemzetközi szociális munkás konferencián. Az volt a konferencia címe, hogy „Szegénység az európai házban”, vagy valami ilyesmi, és talán kilencvenegyben volt ez, pont a rendszerváltás után. Tartottam egy előadást is, és Göncz Kinga meghallgatott, és utána felkért, hogy jöjjek ide az ELTE-re is előadást tartani. Így kezdődött az itteni kapcsolat. Beszélgettem a stábbal, vagy azzal a pár emberrel, aki ott volt, és akkor megkértek, hogy meséljek a gyakorlatokról, hogy mi hogy csináljuk Izraelben, mert itt azt akkoriban alakították ki. Így kezdődött az itteni kapcsolat.

Zsolt: Van még időd, hogy beszélj nekünk a csoportodról, amit Jeruzsálemben csinálsz zsidó és arab hallgatóknak közösen?

Katz Kati: Van, ha nektek van. Én nem tudom, mit hívtok ti csoportnak, már mindent csoportnak hívnak manapság. Ez egy szeminárium, amiért kredit jár, és ahol tanulnak, és tényleg tanulnak. A csoport ’95-ben kezdődött, a története visszanyúlik a debreceni konferenciára. Ott azon kívül, hogy magam is előadtam, olyan előadásokra mentem be, amik Magyarországról szóltak. Ezeken folyton a cigányokról beszéltek. A konferencia végén meg lehetett menni tereplátogatásokra, és én a gyermekintézményekbe induló csoporthoz csatlakoztam. Nem tudom, miért, nem volt soha különlegesen az a témám, de...elvittek minket ilyen intézetekbe, ahol 100 százalékban cigány gyerekek voltak. Akkor derült ki számomra, hogy rengeteg cigány gyereket elvesznek a szüleiktől, és az hogy mindezt milyen alapon teszik, annak én betege lettem.

Mert megmagyarázták, hogy miért veszik el őket. Hallgattam ezeket a szörnyű előítéletes szólamokat az ápolóktól vagy azoktól, akik a gyerekeket ellátták. Az egyik ilyen intézményben fordítottam a társaságnak angolra, amit magyarul mondtak. Mellettem állt az igazgató, úgy beszélt. Dőlt belőle az alkoholszag és szörnyűségeket mondott. Megkérdezték tőle, hogy mi lesz ezekből a gyerekekből 18 éves koruk után. Erre azt mondta:

„Hogyhogy mi? Hát kurvák és bűnözők lesznek, mert cigányok és a vérükben van”.

Ezután a konferencia után úgy éreztem, az nem lesz elég, hogy itt hazamegyek szörnyülködni. Itt van megint a felelősség. Akkor kitaláltam, hogy próbálok egy kutatást csinálni, hátha valaki elolvassa. Előbb azzal próbálkoztam, hogy megnézzem, mikor kell elvenni a gyereket a szülőktől és hogyan is kéne ezt csinálni, de nem értettem igazából hozzá, valahogy nem jött össze. Aztán eljött az idő, hogy a PhD-met megírjam, ahhoz úgyis van egy témavezető, és vele könnyebb lesz talán. A témavezetőm azt mondta nekem:

„Értem, hogy a cigányokról…na de mit? Írj egy naplót, írj le mindent, ami eszedbe jut, vagy amit hallasz magad körül”

Elkezdtem hát írogatni, és a holocaust rögtön beletenyerelt az egészbe. Eszembe jutott apu, aki mondta, hogy a sorstársaink a cigányok. Velük is ugyanaz történt. Szerettem volna ezt kutatni, és így kezdtem el érdeklődni a holocaust-kutatás után.

Aztán kitaláltam, hogy csinálok egy szemináriumot, ahol az emlékezetről lesz szó. A holocaust emlékezetének témáját fogom behozni a szemináriumra, és akkor együtt tanulok a hallgatóimmal. Ezt szépen le is írtam akkor ott a coospace-be, viszont én nagyon népszerű voltam az arab hallgatók körében, mert jól érezték magukat az én óráimon. És olyan csoport jött össze, aminek a fele zsidó a másik fele arab volt. Az első órán kérdeztem tőlük, hogy: „na most elolvastátok, hogy miről szól ez a szeminárium?” Hát azt nem. Akkor miért jöttetek ide? Mert az az óra éppen üres volt, meg jó a címe, meg hogy én vagyok a tanár. Akkor felolvastam nekik a tematikát, nagy döbbenet volt, hogy mi a holocaustról fogunk beszélni, mit csinálnak itt az arabok, ők maguk is megdöbbentek. De már az első órán az történt, hogy azt mondtam, hogy itt minden traumatikus emlékezetről szó van.

Egy vita lett ebből, mert az egyik arab lány azt találta mondani, hogy mi folyton a holocauston lovagolunk, - talán ismerős nektek is ez a szólam - , pedig milyen régen volt, és már mit akarunk ettől, és hogy ezt ellenük használjuk fel. Erre nagy vita kerekedett, és akkor fordítottam át én ezt az egészet abba, hogy nézzük meg azt is, mi mit gondolunk az ő traumáikról, amikről semmit nem tudtunk. Fogalmuk nem volt, hogy ott mik történtek, az 1948-as háborúban, amikor Izrael létesült, és hogy lettek a menekültekből a menekültek, és mi az a menekülttábor, és hol vannak a nagynénik, meg a nagybácsik, meg a nagypapák?

Így indult ez az egész. Együtt kitaláltuk, hogy interjúkat készítünk. Az arab diákok elmentek a saját családjaikhoz, a nagypapákhoz, és azokkal interjúztak, a zsidók meg a saját családjukhoz. Nem csak holocaustról van a szó, mert van egy csomó, keleti arab országból származó zsidó, akiknek más traumáik voltak, de ebbe nem akarok belebonyolódni. Mindenki behozta a saját közösségének a traumáit, amelyek többsége személyes gyökerekből táplálkozott, és azt kiszélesítettük. Egy fantasztikusan jó atmoszféra lett ebben a csoportban, a diákok nagyon odafigyeltek egymásra. A szemináriumnak a végén egy nagy dolgozatot kell írni. Nálunk egy szemináriumi dolgozat olyan 25 odalas, nagyon komoly munka kell, hogy legyen. Mondtam nekik, hogy a jó dolgozatokból, mert láttam, hogy milyen jó csapat, majd talán csinálunk egy könyvet. Úgyhogy kaptam száz oldalas dolgozatokat is.. ezért vagyok fáradt mindig. (nevet)

Mindenüket beleadták. Akkor jött a második év, és akkor már úgy jöttek, hogy egy zsidó-arab szeminárium, akkor már erről szólt az egész.

Zsolt: Akkor már a cigány téma nem is volt benne?

Katz Kati: Nem volt, végülis eleve sem került bele. Én a holocaustról akartam szemináriumot csinálni, az emlékezetről. Azt akartam feltárni, hogy az emlékezetnek mi köze van a politikához, hogyan konstruálódik ez az egész, és ki az, aki elmondhatja a történetét, ki az, aki nem mondhatja el? Ez abszolút belefért a cigányok történetébe, de végül úgy alakult nem az ő holocaust történeteik, hanem arab és zsidó diákok történetei mondták ezt el, de nem baj. Úgyhogy ebből egy elhíresült szeminárium lett, minden évben más jellege van.

Zsolt: Most is megy?

Katz Kati: Megy, megy. A hallgatók összetétele nagyon megváltozott. Most körülbelül úgy van, hogy egyharmada arab, egyharmada nem vallásos zsidó, mint én, és egy harmada telepes, jobboldali vallásos, akiknak a motivációja a szociális munkára ilyen vallásos motiváció, és a saját népüknek szól csak.

Zsolt: Akkor sokkal nehezebb lett most, nem?

Katz Kati: Hát nagyon nehéz, de nagyon fontos is. Gyönyörű dolgok jönnek ki. De valahogyan sikerül odáig vinni a csoportot, hogy figyelni kell egymás meséit. Én nem vitatkozom velük a nézeteikről. Én nem azt mondom, hogy olyan baloldali őrültnek kell lennie, mint én, hanem csak hallgassuk meg a történetet. Hallgassuk meg, mi fáj annak az embernek. Nekem sem mindig könnyű. Amikor a telepesek elmondják, hogy nekik mi fáj, néha nehéz nekem is meghallgatni, és én ezt megmondom.

A szemeszter felénél van egy értékelés, amikor mindig megkérdezem hogy érzik magukat a szemináriumon. És tavaly vagy tavalyelőtt – már nem emlékszem – egy olyan csoport jött össze, amiben az egyik legbátrabb fiú – nálunk szókimondóbbak a hallgatók, mint itt – megjegyezte, hogy itt a jobboldaliak kicsit feszengenek, és nem érzik jól magukat. Akkor itt ennek nyílt egy tere, lehetett erről beszélgetni. Kérdeztem tőle, miért?

Azt mondja, mert rajtam annyira egyértelműen látszik, hogy mi a véleményem. Ki lehet hallani abból, amiket mondok, hogy én melyik oldalon állok. Akkor mondtam neki, hogy igen, én úgy gondolom, hogy a nyílt beszéd az, ami becsületes dolog. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarom meghallgatni valaki másét, hanem azt, hogy nem akarom csak az asztal alatt, és csak magamba gondolni arra, hogy ő egy hülye. Oda akarok figyelni, de azt akarom, hogy nyílt legyen minden.

És akkor az egyik lány azt mondta, most idézek:

„az zavar engem, hogy te annyira biztos vagy a dolgodban, a véleményedben.”

Úgy elmosolyodtam, ő néz rám, hogy most kinevetem, vagy mi van, miért nevetek, miért mosolygok. Mondtam, hogy azért, mert fiatal koromban tényleg nagyon biztos voltam a dolgomban, és minél inkább öregszem, annál kevésbé vagyok biztos benne. Valahogy ez törte meg a jeget, ez a beszélgetés. Persze megnyíltak, és elmondták ők is, és oda bírtak végre figyelni az arab történetekre.

Nem mindig sikerül, néha így, néha úgy, néha jobban, néha kevésbé. Az utolsó évben a csoport olyan volt, hogy a többség baloldali volt, ez is kicsit a hírnévnek köszönhető. Egyetlen résztvevő, egy telepes, a legvadabb jobboldali, a magyar jobbikosok zsidó képmása volt az, aki hallgatott. És hallgatott, és hallgatott, és hallgatott. Általában az, hogy milyen témát választanak, hogy milyen témában írják a dolgozatot, az nagyon bemutatja, hogy mennyire nyíltak. Ő egy nagyon neutrális témát választott, hogy nehogy kiadja magát... és ez végig így maradt, nem bírtam őt megszólítani. Ő azt hiszem nem engedhette meg magának, hogy oda kell figyelni másra, mert ha odafigyel másra, akkor összedől a kártyavár. Aztán nagyon elcsodálkozott, hogy jó dolgozatot írt, és jó jegyet is kapott, mert biztos volt benne, hogy megbukik.

Egy könyv is megjelent erről a szemináriumról, de csak héberül, és nem is fogom lefordítani. Ebben a könyvben egy csomó interjú van. Van holocaust interjú, van keleti zsidókról is, meg van az arabokról. Az arabok a ’48-as háború traumáit mesélik el, s hogy mit műveltek velük a zsidók. Szörnyűségeket. Én attól félek, hogyha ez megjelenik magyarul, akkor ezt rosszra használják. Ebből nem kérek, hogy engem idézzenek, hogy ezt művelik a zsidók.

Enikő: Engem az érdekelne, hogy jártam a Csepeli György egyik szemináriumára, amin az antiszemitizmus témakört jártuk körül, meg a zsidó-arab konfliktust is, és abban nekem nagyon az jött le, hogy nagyon erős a sztereotípia egymással szemben, mind a két oldalról.

Katz Kati: Ez annyira az életünk része, hogy ott van teljesen. Azt kérdezed, hogy milyen sztereotípiák voltak a zsidók ellen?

Enikő: Részben, meg hogy mi az, ami megmaradt mára? Mert, hogy én úgy gondolom, hogy akik most ezen a szemináriumon vannak, ugyanúgy sztereotip módon állnak egymással szemben. Mi szokott akkor történni, amikor ezek a falak ledőlnek? Amikor ahogy mondtad, meghallgatják már egymást?

Katz Kati: Hogy akkor mi történik? Ezek a falak nem ledőlnek, hanem inkább elolvadnak. Én azt hiszem, hogy a lényege a narratív megközelítés, amit én abszolút képviselek. Olvastam a Vajda Julinak az interjúját, ami ti közöltetek és teljesen azonosultam minden szóval. Amikor meghallgatunk egy hiteles személyes történetet, hiszünk annak, aki beszél, azt el lehet hinni, és akkor lehet azonosulni vele.

Jó, hogy kérdezted, mert most eszembe jutott, mikor van az, amikor nem sikerül. Amikor valaki hitelesen beszél, elmesél egy történetet, végigviszi azt, elmondja mit éreztek, hol bújtak el, mitől féltek, mire haragudtak, hogyan sikerült az életüket valahogy összepofozni, vagy éppen hogyan nem sikerült, mert a nővére Szíriában van menekülttáborban és kérdés, hogy valaha tud-e még vele találkozni. Ezek emberi történetek, és ha átérzi valaki, akkor megvan. Akkor meg tudja érteni.

A probléma ott van, akkor nem sikerül, amikor az egyik vagy másik fél elkezd ilyen propagandát beletenni. Amikor arról szól a történet, hogy „és velünk ti ezt csináltátok, és szégyelljétek magatokat! És most elmondom nektek, hogy „ti mit műveltetek velünk.” Amikor ez van, akkor aztán jön a védekezés. „De hát ti kezdtétek..”

Amikor többes számban megy a sztori, a ti meg a mi, akkor van nekem a dolgom, akkor vagyok a tanár. Akkor megkérem őket, hogy a történetet próbáljuk megérteni, a ti-t meg a mi-t majd utána megbeszéljük ha akarjuk, de ott tartottunk, hogy a nagyapa azt mesélte, hogy… Nem mindig sikerül.

Bemutattam egy filmet, ami szerintem nagyon jó film. Egy vérengzős, szörnyű gyilkolásról szól, amit a zsidók az arabok ellen csináltak. Nagyon jó film, nagyon érdekes, és nagyon megrázó természetesen. És sötét van a teremben, megnézzük a filmet, utána felgyújtom a villanyt, és ilyen döbbent csend van. És akkor azt mondja az egyik arab kislány, hogy „na látjátok, most nem mondtok semmit?” Ezt kell feloldanom nekem valahogy.

A múlt héten voltam a Holocaust Emlékközpontban, volt egy roma előadás, színházi előadás, nagyon jó volt. Utána beszélgetés volt velük, és az egyik srác mondta – és igaza van – , hogy nem lehet a középiskolában kezdeni a sztereotípiák feloldását. Van egy barátnőm, aki most alapított egy gyerekkönyv-kiadót, ami olyan meséket ad ki, amiben arabok, zsidok – emberek vannak, az anyukák is indulnak reggel az irodába es nem kötényben, seprűvel a kezükben integetnek az apukáknak.

Zsolt: Nálunk az utóbbi hónapokban fellángolt a vita, hogy mit lehet kezdeni a szélsőséges nézeteket valló hallgatókkal. Hogy el kéne bocsátani őket megnyilvánulásaik után azonnal az egyetemről, nem szabad nekik szociális munkás diplomát adni, más meg inkább úgy foglalt állást, hogy teret kell engedni ennek a témának a megdolgozására.

Katz Kati: Hát én teret engedek neki, az biztos. Egyébként nálunk lehetetlen lenne elbocsátani valakit, vagy fel sem venni az egyetemre, mert abszolút a jobboldali gondolkodás dominál. Tel-Avivban nem, de Jeruzsálemben nagyon, és ahogy nézem itt Magyarországon is ez kezd dominálni most. De én nem is értek egyet az elbocsátással. Most jön az, hogy nem vagyok biztos a dolgomban, de azért hangosan gondolkodom.

Én azt hiszem, ha úgy intézünk el egy ügyet, hogy nem beszélünk, akkor csak elmérgesítjük még jobban a dolgokat. Ha ők a mi ellenségeink, akkor mi vagyunk az ő ellenségük, és akkor mi fog történni? Beszélni kell, és úgy lehet beszélni, ha leülünk együtt. Namost az, hogy valaki rasszistaként hagyja el az egyetemet és így kap egy szociális munkás diplomát, az problematikus, ezt belátom. De az is problematikus, ha nem engedjük be őket a képzésbe. Ezt valahogy összetettebben kellene átgondolni. Mert ha valaki a jobboldali nézetei ellenére szociális munkára jelentkezik, az nem azért van, mert ebből akar meggazdagodni. Nagyon cinikusnak kell lennie ahhoz, hogy ne mozogjon benne semmi, amiért egyáltalán idejött. Valami van benne tehát. Lehet, hogy elferdítve, lehet, hogy a maga módján csak, de valakinek segíteni akar. Ez már olyan szál, amin elindulhatunk. Én valahogy így gondolom ezt, de hogy mindent meg lehet oldani, azt persze nem mondom.

Zsolt: Alapvetően az érdekelne minket, hogy azon kívül, hogy tudjuk, hosszú évek óta jársz hozzánk oktatni, ki is az a Katz Kati? Azt szeretnénk, hogy sokak számára, akik olvasnak tőled - rólad, azoknak megelevenedjék egy kép.

A másik téma, ami nagyon érdekel bennünket, hogy otthon csinálsz csoportokat hallgatókkal. Zsidó és arab fiatalokkal, akik közösen dolgozzák fel sérelmeiket, veszteségeiket. Egyrészt maga a csoport, és a tapasztalat érdekel, másrészt mivel mi is egy egyre elmérgesedő társadalmi közegben élünk, érdekel, mit gondolsz, van-e létjogosultsága a szociális munkának egy ilyen közegben?

Katz Kati: Szóval ilyen apró kérdésekről lesz szó, amit én nagyon könnyen megmagyarázok nektek, és majd mindent tudni fogtok. (mosolyog)

Zsolt: Ha nem is mindent, de azért azt talán meg fogjuk tudni, hogy Te mit gondolsz, és hogy mit tapasztaltál.

Katz Kati: Jó, hát ezzel azt akartam mondani, hogy nagyon nehéz válaszolni. Szóval akkor melyikkel kezdjem?

Zsolt: Katz Katival.

Katz Kati: Jó, Katz Kati... Tulajdonképpen Klopfer Katinak születtem, és a férjem után vagyok Katz. Éppen ma beszéltem valakivel erről, azért kezdem ezzel. Én még most is úgy érzem, hogy nem tudnám elképzelni, hogy másképp hívjanak, mint a gyerekeimet. Nagyon családcentrikus szemlélet van izraelben, és én magam a családot nagyon fontosnak tartom a magam számára is. Nem úgy, hogy azt gondolom, mindenkinek fontos kell, hogy legyen. Nincs ilyen életképem, hogy hogy kell mindenkinek élni, de számomra nagyon fontos. Úgyhogy Katz vagyok a férjem után, és a gyerekeimet is Katznak hívják, és így nekem nagyon jó.

Hát én itt születtem Budapesten, a Rákóczi út 68.-ban, és a szüleim és a bátyám is holocaust túlélők. A bátyám kisfiú volt, átélte a holocaustot, én meg a háború után születtem, miután sikerült a családnak nagy nehezen mégis összejönni. Ez nagyon meghatározó nekem az életben. Az is, hogy zsidó vagyok, és az is hogy holocaust túlélők a szüleim és a bátyám is. És tíz éves koromban, ami éppen 1956-ban volt, kimentünk Izraelbe. A bátyám kicsit előbb, megszökött, disszidált, ti így hívjátok. Mi meg a szüleimmel legálisan mentünk ki, volt egy ilyen pici kis rés, amikor ki lehetett menni. Azóta kint élek. A szüleim nagyon-nagyon vallásos ortodox zsidók voltak, és cionisták, ami nem mindig jön egybe össze, de náluk ez összejött. És hát úgy mentünk ki, hogy nekem volt egy képem arról, hogy néz ki Izrael, és nagyon csodálkoztam, amikor a hajó megérkezett Haifára, a kikötőbe, és egy csomó normális embert láttam ott mászkálni, nem pajeszos és nem szakállas embereket. Nagyon zavart volt az identitásom, még most is az, vagy inkább nagyon kevert. Ezt most azért meséltem el, mert mondom, hogy a szüleim vallásosak voltak, és cionisták nagyon, és bátrak nagyon. Én nem vagyok se vallásos, se cionista, csak ott élek, viszont sokat tanultam a szüleimtől, és azt hiszem, hogy ez majd kapcsolódik a szociális munkás témához, ahhoz, hogy ezt a szakmát választottam, meg ahhoz is, hogy mit gondolok, hogyan kell ezt csinálni.

Mi a Sztálin-éra alatt éltünk itt, még az egész gyerekkorom arról szólt. A szüleim abszolút bátran kiálltak az ő igazuk mellett, amellett amiben hittek, és ahogyan ők akartak élni. Ti fiatalok vagytok mind a ketten, nem tudom, hogy mennyire tudjátok átérezni milyen az, hogy fölvállalni, hogy ortodox zsidó vagyok, hogy én sapkában járok be – apám orvos volt – a kórházba, és úgy fogadom a betegeket. És hogy amikor felajánlanak nekem egy katedrát az egyetemen, és azt mondják, hogy csak a sapkát vegyem le, én nem veszem le. Szóval nem az az üzenet jött át, hogy cionizmus és vallásosság, hanem az az üzenet jött át, hogy abban, amiben hiszek, azért ki kell állni, és felelősséget vállani érte, és olyannak lenni, amilyenek vagyunk, és hogy ez mindenkinek a joga.

Ez Izraelben is ellentmondásos volt, ott a vallásos zsidó sztereotípiája automatikusan egy jobboldali embert jelenít meg, aki az igazát mindenkire rá akarja tukmálni, és aki megmondja, hogyan kell élni az életet. De én nem ezt kaptam a szüleimtől. Apám akármilyen vallásos volt, ő úgy hitte, hogy mindenkinek a saját felfogása szerint kell élnie, és azt kell elfogadni. Úgyhogy ezt a tanítását megtartottam magamnak is, és azt hiszem ez egy nagyon lényeges része a szociális munkás identitásomnak.

Ez szintén nem magától értetődő dolog. Amikor én elkezdtem a szociális munkát tanulni – ez mikor is volt? – ’68-ban, az akkori szociális munka nagyon hasonlított az itteni első évekre, nagyon fiatal volt ott a szociális munka.

Zsolt: Úgy érted, az itteni kilencvenes évekre?

Katz Kati: Igen, ott hatvanban kezdődött talán. Fiatal szakma volt, nagyon erős amerikai hatással, de benne volt a zsidó hagyomány, a háború, a mindenféle nyomorúság. Meg rengeteg európai hatás jött, ami új volt az ottani zsidóknak is, nemcsak az araboknak. Nem hiszem, hogy többségben voltak, de nagyon erős volt ez a hatás.

És volt benne valami, ami itt még most is van a szociális munkában, hogy szegényeknek segíteni kell, sajnálni kell őket, a gyerekek szegények…hát gyűjtsünk nekik, hogy legyen ruhájuk, és legyen kajájuk, és ez legyen a szociális munkának a feladata. Volt abban az is, hogy legyen egyenlőség, de úgy legyen egyenlőség, hogy nekünk van, és nekik nincs, és mi majd adakozzunk. Nagyon hiányzott még az én tanulmányaimból, a szociális munkás nevelésemből a társadalmi felfogás, a politikai felfogás, nem is emlékszem, hogy ilyet tanultam volna, de valahogy bennem megvolt.

Nagyon erősen bennem volt, hogy nem arról van szó, hogy másokat lesajnálni kell, és hogy adakozzunk, hanem itt arról kellene beszélni, hogy mindenkinek egyenlő jogai vannak. Hát amit ma már tanítanak az empowermentről, meg ilyenek. Talán még az is jellemez engem, hogy kétkedő vagyok magammal szemben, mindig vizsgálgatom magam. Érzelmileg nagyon ott tudok lenni, nagyon tudok haragudni is például, tényleg nagyon emocionális vagyok, de azért mindig visszakérdezek, hogy tényleg így van-e.

Zsolt: Szóval elkezdted az iskolát 1968-ban, akkor, amikor ébredezik az izraeli szociális munka, ami sokkal inkább szól a szegények gondozásáról, meg adománygyűjtésről, meg segélyezéséről…

Katz Kati: Meg arról, hogy meg kell javítani őket...mert valami nincs rendben velük. Egyszer beszélgettünk itt arról, hogy mi a baj a klinikai szociális munka elnevezéssel. Most egyet továbblépnék ebben, jó? Nálunk is van vita erről. Az elnevezésről. Én pszichoterapeuta is vagyok, van egy kis klinikám, ahol pszichoterápiát is csinálok, és olyanok is jönnek hozzám, akik nem tudnak fizetni. Nagyon sokszor olyan beavatkozásokat is beleviszek a pszichoterápiába, ami nem fér be egy rendelő keretei közé, másképpen kell beleavatkozni, és akkor a szociális munkát is beleviszem. Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a külső világot a belsőtől. Az egyéni lelki dolgok ugyanoda tartoznak, mint a legfelső politikai kérdések. Hogy ezt ilyen dichotóm módon különválasszuk, ez egy nagyon nagy hiba. Én megértem, hogy miért van így, mert olyan nehéz mind a kettőt csinálni. Nekem is nehéz, meg tanítani is nehéz. Ezt tanítom különben.

Mert mi köze annak, hogy most ki a miniszterelnök, és hogy a háború, meg a biztonság, - most Izraelről beszélek -, ahhoz hogy ez hogy érkezik el az emberek lelkébe, minden egyes embernek a lelkébe? Van kapcsolat a kettő között es nem igaz, hogy akkor csak az egyes embert kell "kijavítani".

El vannak nyomva azok az emberek, akiknek el van véve a politikai erejük és ezt most nem ilyen kommunista szólamként mondom. Lelkileg is el vannak nyomva annyira, hogy ők maguk sem hiszik, hogy kiállhatnak valamiért, vagy egyáltalán hogy megfogalmazhatják, mit akarnak, hogy az nekik jár, és nem szívességet kérnek. Lelki nyomor is van, ami nagyon sok kárt tesz az emberekben.

Én azt hiszem, hogy a belső világunkat is kell kezelni, vagy ha más szót akarsz, akkor válassz más szót erre, és nem különbözik a pszichológus a rendelőjében, a politológustól, aki a gép előtt ül, mert rossz, hogy mi meg valahogy keringünk közöttük, és nincs semmi köze a kettőnek egymáshoz. Éppen ezt az integrációt tartom a szociális munka legnagyobb kihívásának. Nagyon nehéz, de én azt hiszem, hogy ez is a feladatunk.

Szóval az van, hogy én itt is furcsa, meg kívülálló vagyok, de mindenki azt hiszi, hogy ez azért van, mert én izraeli vagyok, ott meg azért tartanak kívülállónak, mert furcsa vagyok, szóval más vagyok. Valahogy a másságban úszom mindig.

Minden pontban más az izraeli helyzet, mint itt, de ott is van vita a különböző szintek és megközelítések dichotóm különválasztásáról. A közösségi munka egy külön vallás, és a casework (egyéni esetmunka) az egy másik vallás, és egymást utálják, lenézik és megszólják. És az miért klinikai, és az meg mi az, hogy közösségi munka. Valahogy ez az integráció ott is hiányzik, és szerintem ez nagy hiba.

Zsolt: Hogy kezdődött a karriered, hol dolgoztál?

Katz Kati: Még egy lépést visszamegyek, engem kicsaptak az iskolából, 10. osztályban, 16 évesen. Kidobtak, igazuk volt.

Zsolt: De miért? Rendetlen voltál, vagy nem jártál iskolába?

Katz Kati: Nem ez volt a baj. Egy vallásos iskolába jártam, és van egy kis folyó ott Tel- Avivban, ahol laktunk, és amellett ott mászkáltam, sétáltam, és ott találtam két kiselejtezett autóbuszt. Abban laktak egy öreg bácsi, és mindenféle furcsa emberek, és kiderült, hogy az a bácsi, tényleg öreg volt már, a fizika doktora, kicsit szenilis, de különben nagyon rokonszenves, az a fejébe vette, hogy segít gyerekeknek, hogy jobban tanuljanak. Szegény negyedben lakó gyerekek, akik ott laktak mellette. Őket tanította számtanra, történelemre, akármire, amire kellett. Vitt nekik kaját, pedig nem volt pénze, máskor meg a családok adtak neki. Ő ilyen intuitív szociális munkát csinált ott, és nekem nagyon tetszett az egész. Rögtön nagy lelkesen bekapcsolódtam, és kihirdettem az iskolában, ahol tanultam, hogy mi egy ilyen képzést akarunk csinálni, jöjjenek minél többen önkéntesnek ebbe a két autóbuszba. És akkor kiderült, hogy ez a bácsi nem is vallásos, és én mégis eljárok hozzá, sőt még egy nővel is összeállt és ez teljesen szörnyű volt, szóval kicsaptak.

Zsolt: Mert szóba álltál ezzel a bácsival.

Katz Kati: Mert nemcsak hogy szóba álltam, hanem hogy próbáltam másokat is oda bevonni, és megrontani a lelküket, vagy nem tudom, micsoda, úgyhogy ez lett.

Zsolt: Édesapád mit szólt?

Katz Kati: Édesapám? Akkor láttam őt másodszor életemben sírni. Nagyon odavolt apu, meg én is, nagyon. És azt is hittem, én is, meg ő is, anyu is, meg mindenki, hogy ez azt jelenti, hogy én nem fogok már tanulni tovább semmit. De aztán mégis sikerült. Sokkal később, aztán jött a katonaság. Ott is önkéntesen, volt egy olyan lehetőségem, hogy nem katonai bázisra kerültünk, hanem öten, öt lány, egy eldugott faluba mentünk, ahol analfabéta emberek éltek, és mondták, hogy dolgozz itt gyerekekkel. Ez volt a katonaság számomra.

Enikő: Az hány évig tartott?

Katz Kati: A fiúknak három év, a lányoknak húsz hónap. És azt csináltam akkor a katonaságnál, hogy a gyerekekkel foglalkoztam, amennyire tudtam, és próbáltam kitalálni, hogy utána mit is akarok én csinálni. És akkor jött, hogy van egy ilyen szocális munka nevezetű valami, és az pont az, amit én csinálni akarok. Gyorsan leérettségiztem, hogy mehessek az egyetemre. A karrierem tehát úgy kezdődött, hogy kicsaptak az iskolából.

Amikor befejeztem az egyetemet, még csak BA volt a szociális munkában, nem volt még mesterképzés. Aki tovább akart tanulni, az elment külföldre. Én ottmaradtam, és nem is akartam mást, mint dolgozni. És akkor előbb egy családsegítőben, az önkormányzatnál dolgoztam. Elég szörnyű volt.

Zsolt: Miért?

Katz Kati: Mindjárt kiderül, hogy én milyen szörnyű vagyok. Én azt hiszem, ilyen itt is van, és ott már kevésbé. Olyan viszony volt a szociális munkások, és a kliensek között, hogy ne zavarjanak ezek minket. Rengetegen voltak, és szegények, és nem értették meg egymást. Jöttek ezek a jóakaratú szociális munkások, akik a szívüket odaadták volna, és jöttek ezek az emberek, és követeltek, és kiabáltak. Agresszívek voltak. Percek alatt kiutálták ezeket az embereket a szociális munkások. Hárítottak, kitalálták, hogy te nem is ide tartozol, hanem oda, menj ahhoz a szolgáltatáshoz. Én tudom, hogy itt is van ilyen.

És megint egy sztori, ha lehet sztorizni állandóan. Egyszer egy ilyen shuttle-taxiban (iránytaxi) utaztam Tel Aviv-ból Jeruzsálembe. Már mindenki leszállt, csak én maradtam, meg a sofőr. Megkérdezte, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy szociális munkás vagyok. Elkezdett sírni. Nekem mindenki mindig elmondja az élettörténetét, ezen már otthon is röhögnek rajtam. De tényleg, valaki megkérdezi az utcán tőlem, hogy hány óra, és mindenki tőlem megkérdezi (mutatja az óráját), és két perc után elmeséli a történetét. Na, ez a sofőr elkezdett sírni, és kérdezem tőle, hogy mi baj van? Hát hogy az ő kislánya 17 éves, és terhes lett, és a fiú nem akarja őt elvenni, ők meg bekényszerítik őt ebbe a házasságba, de nincs semmijük, az égvilágon semmijük, és hogy mi lesz velük. Mondtam neki, hogy a legjobb embernek meséli el, mert éppen ott laknak, ahol én is dolgozom, és hogy jöjjön be hétfőn, és megbeszéljük, hogy mit lehet csinálni.

És aztán mentem a szupervízoromhoz, aki a főnöknőm is, és mondtam, hogy ez az eset történt, és hétfőre van ez a kliensem, aki hozza a kislányát, és talán a fiú is bejön, ki tudja. Lerohant engem, hogy hogy merem én, hogy nincs nekünk elég dolgunk meg bajunk, meghogy a mi számlánkra fognak ők házasodni, meg rendbe jönni, valami ilyesmit mondott. Szóval nagyon konfliktusos volt a helyzet körülöttem mindig. Nagyon nehéz volt ott, kiutáltak engem, amiért én így dolgozom, és nem írom alá nekik, hogy a szociális munkások azok, akik nagyon szenvednek. Tulajdonképpen tényleg szükségük volt erre a hárításra, de én ezt nem tudtam, hogy hogyan kell csinálni és nem is akartam csinálni.

Enikő: Ez így elég furcsa kettősség. Azt mondtad az előbb, hogy a jelszó a segítsünk, gyógyítsuk, meg a javítsuk ki őket, de mégis most az derült ki, hogy igazából mégse csinálunk semmit.

Katz Kati: „De ezek javíthatatlanok..”

Enikő: És akkor ezt így elkönyvelték maguknak?

Katz Kati: Azt mondják: „Én kiteszem a lelkemet, és megértem, hogy nekik milyen nehéz az életük, és tényleg annyira sajnálom őket, és erre idejön és kiabál.”

Na, most ezt én értem, de nem fogadom el! Ennek más módja van. Én tudom, hogy ez a szemlélet itt is megvan. „Én szeretem őket, én szeretnék nekik segíteni, de ezek javíthatatlanok. Ezek nem értik, hogy amit én most akarok az nekik jó. Hogy hát nem így kell egy gyereket nevelni, hát nem ééérti? Már elmagyaráztam neki!”

Szóval nekem ez volt az első munkahelyem, és nem sokáig bírtam. Elmentem onnan, vagy inkább menekültem, nem tudom. Dolgoztam aztán egy gyermekintézetben. Egy nagyon pszichoanalitikusan orientált intézet volt, ugyanakkor fantasztikusan humánus. Tényleg gyönyörűen dolgoztak, és ott nem volt semmi bajom, ott nem utált ki senki, meg én sem őket, mert olyan felfogásuk volt, hogy a szülőkkel együtt kell dolgozni. Nem zárták ki a szülőket azzal, hogy majd mi a gyerekeket jól rendbe hozzuk, mert a szülők nem tudják. Minden más intézményben általában úgy volt. Itt azonban egy csomó szociális munkás dolgozott a pedagógusokon kívül, és a szülőkkel minden héten találkoztak, és kifizettük a szülőknek az útiköltséget, hogy jöjjenek legalább egyszer egy héten, és találkozzanak a gyerekekkel.

Enikő: Ez egy zárt intézmény volt?

Katz Kati: Abszolút. Nagyon beteg gyerekek voltak ott. Az iskola is bent volt.

Enikő: Egy burok volt ezek szerint.

Katz Kati: Teljesen. De egy megtartó közeg volt. Olyan winnicotti értelemben. Gyönyörű volt tényleg. Azt hiszem, Bettleheimnek volt ilyen intézménye, az a felfogás vezérelte őket. Az egész stábot úgy toborozták, hogy a kiválasztás szempontja az volt, mennyire szeret és mennyire tud a gyerekekkel kommunikálni a jelentkező. De nem csak a pszichológusok, szociális munkások, pedagógusok esetében volt ez fontos, így került kiválasztásra a szakács is. Tehát nem csak az alapján vették fel a szakácsot, hogy hogy főz. Az volt az egyik szempont, a másik szempont azonban az, hogy mennyire tud a gyerekekkel kommunikálni és bánni. És amikor stábmegbeszélések voltak, és rengeteget beszéltünk a MI gyerekeinkről, akkor abban részt vett a szakács is, a takarító is, az asztalos és az esztergályos is és mindenki, és minden gyerek valamelyikhez kötődött. Ha éppen az asztaloshoz kötődött valamelyik gyerek, és egész nap ott barkácsolt a műhelyében, akkor az mesélte el a lényeget, és hogy van ez a gyerek most, és mi van vele. Persze hozzáadott ehhez a pszichológus, meg mindenki más, amit hozzáadott. A szociális munkások meg közben azon is voltak, hogy dolgozzanak a szülőkkel. Na, itt van az integráció, amiről az előbb beszéltem. Ez itt gyönyörűen megvolt, és tényleg nagyon sikerült.

Hét évig dolgoztam ott azt hiszem. Közben megkezdődött már a mester képzés is, és a kutatást is ott csináltam ebben az intézményben, ami írtó izgalmas volt, mert elmentem ennek az intézménynek a veteránjaihoz. Már legalább tíz éve befejezték ezt az öt-hat éves programot, és megnéztem, hogy hogy vannak, mint felnőttek. Nagyon izgalmas volt, imádok utazni, végigutaztam az egész országot. Egy-kettőt a börtönben látogattam meg, de a többséget otthon, vagy ahol éppen voltak. Nagyon izgalmas munka volt.

Enikő: Lehet ezt olvasni egyébként valahol? Mondjuk angolul?

Katz Kati: Hát igen, héberül. Megvan. De nincs rajta a neten, ugyan hol volt akkor még a net?

Zsolt: De azóta sem lett feltéve?

Katz Kati: Áááá.. már elavult, nem. Illetve nem avult el, de nagyon régi. 88-ban fejeztem be a mesterképzést. És akkor onnan visszamentem az önkormányzathoz, és az megint nagyon izgalmas volt. Akkoriban kezdtek felocsúdni, hogy a kábítószer talán mégiscsak a szociális munkás dolga.

Enikő: Előtte ez pszichiátriai probléma volt?

Katz Kati: Az volt, két megoldása volt egy drogosnak: az egyik az, hogy pszichiátriai zárt osztályon legyen, és akkor ott kitisztítják, aztán semmi. Vagy a rendőrség. Tehát vagy az orvos, vagy a rendőr. Ezeknek a dolga, nekünk szociális munkásoknak mi közünk hozzá?

De még azt akartam elmesélni, hogy mielőtt elmentem ebbe a gyermekintézménybe, dolgoztam egy másik családsegítőben, ami szintén az önkormányzatnál volt, de Jeruzsálem egy másik részében. Ott valahogy egy jobb csapat volt. Az igazgató szerelmes volt belém, úgyhogy mindent rám hagyott, amolyan hangadó lettem és nem engem nyomtak el. Na ott, már nagyon jókat csináltunk, ott tényleg lehetett dolgozni. Amikor ott dolgoztam akkor jól éreztem magam, mondhattam, amit akarok, figyeltek rám, és voltak társaim, nem maradtam olyan egyedül, mint korábban. És hát nyitott szemmel jártam, és amikor megnéztem a költségvetést rájöttem valamire. Akkor már szupervízor is voltam, hozzáfértem a költségvetéshez, és láttam, hogy az arabok lakta kelet jeruzsálemi részen a költségvetés egy része mindig megmaradt. Az a rész, ami nálunk arra volt szánva, hogy olyan háziasszonyoknak vagy egyedülálló férfiaknak, gyerekes családoknak adjuk, akik nem bírták a házat fenntartani. Mi segítettünk nekik takarítót fizetni, meg amit kellett. Kelet-Jeruzsálemben az erre szánt források mind megmaradtak. Egy csomó pénz.

Elkezdtem rákérdezni, és lassanként kibontakozott, hogy súlyos visszaélések történnek. Azzal magyarázták, hogy „azoknak az embereknek nem is kell ilyen támogatás. Náluk (az araboknál) ez nem szokás, nincs szükségük ilyen támogatásra”. Ettől nagyon felbőszültem és elmentem oda beszélni a kollégákkal. Többségük nem tudott beszélni velem, mert nem tudok arabul, ők nem tudtak héberül, de azért volt egy-két ember, akikkel tudtam kommunikálni. Kiderült, hogy egy ilyen szakállas, pajeszos zsidó ember az igazgatójuk, akivel nem mernek szembeszállni, ő meg ebben a stílusban vezeti ezt az intézményt. Na, akkor én visszamentem az én körzetembe és fellázítottam mindenkit, akit lehetett.

Elmentünk az önkormányzatba, hogy utánajárjunk a dolognak, úgy éreztem ezt így nem lehet hagyni. Fogadott végül is a polgármester. Nálunk nincsenek kerületi polgármesterek, hanem egy nagy polgármester volt, a Teddy Kollek. Ő nagyon híres polgármester volt Jeruzsálemben. Nem volt nagyon kedve hozzánk egyébként, de beszélt velünk. Együtt mentünk oda, az arabok, meg mi. Az önkormányzat szociális osztályának a vezetője elnevezte ezt a déli családsegítőt Kremlnek, merthogy mi "bajkeverő kommunisták" vagyunk, és forradalmat akarunk csinálni. Erre nagyon büszke voltam. Végülis leváltották a kelet-jeruzsálemi igazgatót, egy arab szociális munkás került a helyére.

Zsolt: Ez az a bátorság, amiről beszéltél.

Katz Kati: Nem is bátorság, hanem felelősségvállalás, mondjuk úgy. Hogy nem lehet elmenni valami mellett, mintha nem is láttam volna. Én nem tudom, hogy bátorság-e, mert nem vagyok bátor, sőt. Én nagyon gyáva vagyok, tudok nagyon félni. De a félelem az nem kifogás. A felelősség attól még ott van. De akkor nem féltem, mert mi történhet? Kirúgnak. Na és? Már egyszer kirúgtak. Még nem volt családom, nem az volt a mindennapi kenyerem, de én azt hiszem, hogy úgy sem féltem volna, attól hogy kirúgnak. Akkor majd nem szociális munkás leszek, hanem pincér. Ettől nem tudok annyira félni. De vannak dolgok, amitől félek, és akkor is fel kell vállalni.

Na, ez történt ott délen, és utána megszültem az első fiamat, és utána mentem az előbb említett gyerekintézménybe dolgozni. Aztán megszületett a második fiam, és utána ott is elbúcsúztam, és akkor lettem a „drogos”. Ez a drogos ügy úgy kezdődött, ezt kezdtem az előbb mondani, hogy volt egy rendelet, miszerint aki drogot használ, akiről tudjuk ezt, az nem léphet be a családsegítőbe, mert az nagyon veszélyes. Ha mégis megtenné, akkor hívjuk a rendőrséget.

És így csak a nők jöttek, az anyukák a gyerekekkel. A férfiakat senki nem látta. Szerintem rettegtünk a férfiaktól, ha drogos volt esetleg, akkor pláne. De ha nem volt drogos, akkor is. Szóval inkább maradjon otthon, mert balhézni fog, ránk borítja az asztalt. A nők is néha borították az asztalt, de a férfiak félelmetesebbek. Így inkább kitalálták, ha drogos az illető, akkor kijön a rendőrség. Én ehhez képest azt kezdeményeztem, hogy idefigyeljetek, ez a drog ügy a mi dolgunk, a szociális munkások dolga. Indítsunk egy programot, segítsünk nekik, velük is dolgozzunk. Mindenki mondta, hogy jó, nagyon jó, szép gondolat, de nem itt, hanem ott, és miért nem kezdem annál a szervezetnél inkább. Végül mégis rákényszerültek az egyik szolgáltatásnál, hogy elkezdjük. Akkor az igazgatónő végigvitt a szociális munkások szobáin bemutatni engem, hogy itt ez a Katz Kati, és ő a „drogos”.

Szóval érdekes volt az egész benyomulás a családsegítőbe, de nagyon jó gondolat volt, hogy nem egy elkülönült drogklinika lett, hanem ott szerveztük meg. Rengeteg pénz lett erre, akkor az volt a divat, Most érdekes más a divat, most a gyerek a divat. A drogos most meghalhat, most a gyerek a minden. Akkoriban meg a gyerekekre nem figyeltek. Szóval rengeteg pénz jött, mert teljesen bediliztek a félelemtől, hogy jaj, mi lesz velünk, itt a drog, és tönkremegy az ország. Mert kiderült, hogy mostmár nem csak a szegény negyedekben, hanem a gazdagoknál is volt egy-két drogos gyerek, és jaj, mint egy járvány, úgy terjed az egész. És ezért lett pénz rá, úgyhogy akkoriban jól lehetett dolgozni. Kaptunk egy orvost, három-négy szociális munkást egy meghatározott területre, és nagyon jókat tudtunk csinálni.

Enikő: A módszertant azt ti találtátok ki?

Katz Kati: Hát igen, nem volt nagyon honnan tanulni, mert ugyan az amerikaiaktól tudtunk olvasni, tanulni, de nem igazán lehetett ezt a mi viszonyaink között alkalmazni. Teljesen más kultúra az is. Így lassanként magunk találtuk ki a módszertant. Akkor már többen lettünk, miután volt sok pénz rá, és a meglévő helyi tapasztalatok alapján tudtuk a programot felépíteni. Ezen a területen meglepően jó emberek jöttek össze aztán, olyanok, akik nem nagyon féltek, nem pánikoltak, lehetett gondolkodni és még veszekedni is.

a folytatás hamarosan következik...

A Város Mindenkié csoport 2009-ben alakult. Hajléktalanságban érintettek és nem hajléktalan aktivisták közösen dolgoznak a szegénységben élő emberek jogaiért és emberi méltóságáért. Elmentünk az AVM első születésnapi bulijára a Dózsa György úti BMSZKI hajléktalanszálló pincéjébe.

Szerzők: Kiss-Molnár Enikő, Seller Ági, Vasas Luca

Hajléktalannak lenni...

’A beszámoló megírása közben azon gondolkoztam, hogy én bírnám-e a fedélnélküli életet. Azt, hogy este nincs hová haza mennem, hogy nincs egy kényelmesnek mondott fekhelyem, hogy nincs a könyveimnek egy polc, nem biztosított a néha feneketlen étvágyamnak a megfelelő mennyiségű élelmiszer. Néha egy semminek mondható mozijegytől vagy egy műanyag villától nehezen válok meg, ha arra ránézve szép emlékek jelennek meg a szemem előtt. Nemhogy a mindennapi életben maradáshoz szükséges és elengedhetetlen tartozékoktól. Azt hiszem, én gyenge lennék egy nagy csíkos szatyorba sűrített, vállamon pokróc élethez. Egy elhúzódó hajnali mulatozás után az a harminc perc fagyoskodás az éjszakai buszok megállójában is végeláthatatlannak és kibírhatatlannak tűnik sokszor. És sokan mégis ezeket, a legnagyobb túlélőket, a hajléktalanokat, becsmérlik, lenézik és tartják a társadalom nem kívánatos tagjainak. Őket, akik ezt mind elviselve próbálnak élni és megélni.’ (S. Á.)

Bemutat(koz)ás

A Város Mindenkié Csoportot 2009 augusztusában hozták létre hajléktalan, hajléktalanságban érintett emberek, és önkéntes aktivisták. A szervezet a new York-i Picture the Homeless példájára jött létre Budapesten. A fent említett amerikai nagytestvért szintén hajléktalanok alapították és vezetik mind a mai napig, immár több, mint 10 éve. Céljuk alapvetően a hajléktalanság felszámolása, amely alapvető, rendszerszintű változásokat igényel. Ennek érdekében látták szükségét az érintettek, hogy a hajléktalanok egy olyan csoportba rendeződjenek, amely hatásosan képviseli érdekeiket, befolyásolja a politikát, és azokat a rendszereket, amelyek hatással vannak az ő életükre. A Picture the Homeless városszerte jelen van, kapcsolatban áll mindazokkal az emberekkel, akik szállókon élnek éppúgy, mint azokkal, akik az utcán hajtják álomra a fejüket.

Hitvallásuk szerint a hajléktalanság átszel minden határt, fajra, etnicitásra, kultúrára, nemre, családi állapotra, életkorra, szexuális orientációra, nyelvre való tekintet nélkül. Mégis van valami, ami közös a hajléktalanokban: a szélsőséges szegénység, és a szociális stigmatizálás. Ezek az állítások Magyarországon éppen úgy igazak, mint a világ bármely táján, és talán ez ad létjogosultságot egy olyan szervezetnek, mint az A Város Mindenkié Csoport.

Az önsegítés mibenléte

Számos közmondás világít rá arra az igazságra, hogy összefogással, közös céllal, önbizalommal csodákat lehet véghezvinni. Ilyen a ’sok lúd disznót győz’, ’segíts magadon, Isten is megsegít’, ’egységben az erő’, és még sorolhatnánk. Ez evidens. Mégis, oly kevés esetben találkozhatunk alulról jövő kezdeményezséssel. Az AVM-nek márpedig pontosan ebben van az ereje. Abban, hogy nem egy felülről szervezett egyesület hoz döntéseket vagy szeretne tenni a mindig aktuálissá váló fedélnélküliek lakhatási problémái megszüntetésében, a kedvezőbb társadalmi megítélésben vagy a kirekesztettségük ellen. A csoport hajléktalan tagjai, alulról szerveződve alaposan kiveszik részüket az emberi méltóságért vívott küzdelemből. Ezzel a kooperációval igyekeznek megvalósítani többek között a hajléktalan emberek jogainak védelmét és érdekeik érvényesítését. Emellett azt is fontosnak tartják, hogy ne csak a hajléktalan embereket sújtó megbélyegzés ellen küzdjenek, de más kirekesztett csoportokkal is összefogjanak.

Az AVM-nek három munkacsoportja van, melyek különböző területeken tevékenykednek. A Lakhatási munkacsoport küzd a kilakoltatások ellen, és a lakhatási jog törvénybe foglalásáért. Emellett a hajléktalan-probléma egyfajta megoldását azokban az üresen álló budapesti ingatlanokban látják, melyek kihasználásával állandó lakóhelyet lehetne teremteni a most hajlék nélkül köztereken, szívességi lakáshasználóként, vagy hajléktalanszállókon élő embereknek. Természetesen ehhez megfelelő jogi háttér lenne szükséges.

A Hajléktalan-ellátási munkacsoport célja elsődlegesen az érdekvédelem megerősítése és fejlesztése. Ezt különösképpen az ellátó szervezeteken keresztül kívánják megvalósítani, így elérve a használóikat, hogy ők is aktívan részt vehessenek a rájuk vonatkozó döntések meghozatalában. Hogy a háló teljes legyen, igyekeznek elérni a köztereken élő hajléktalanokat is – a Köztér munkacsoport segítségével -, akiknek személyes jogi tanácsadással szolgálnak. Ezt elősegítendő, köztéri jogi kisokost készítettek, amely egyszerűsített nyelvezetével könnyen érthetővé teszi az olvasó számára azokat a jogszabályokat, amelyek egy utcán élő számára nélkülözhetetlenek. Amellett, hogy az esetleges büntetéssel járó cselekményekre hívja fel a figyelmet, tájékoztat azokról a jogokról, amelyek a hajléktalan embert, mint állampolgárt megilletik.

Apropó...

És az apropó, amiért ez az írás születik, hogy a fenti szervezet egy éves lett, és ennek örömére a BMSZKI Dózsa György úti épületében születésnapi bulit szerveztek a csoport tagjai. A rendezvény szeptember 26.-án, 6 órakor kezdődött. Mi kicsivel korábban érkeztünk, leültünk egy sarokba nézni a sürgölődő szervezőket. Nem tudtunk sokáig láthatatlanok maradni, mert egy páran külön-külön odajöttek hozzánk megkérdezni, kik vagyunk, honnan jöttünk. Már az első percekben érezhető volt a buli személyessége, az igazi szülinapi hangulat, a vendégekre való odafigyelés. Az rendezvény idejére pártfogásába vette Balogh Gyula, az AVM egyik alapító tagja a Szimpla csoportot is. Mondhatni egy percig nem maradt egy helyben, hol az újonnan érkezőket fogadta, vagy az este zavartalanságára ügyelt, a lányokat forgatta a tánctéren vagy velünk beszélgetett, rólunk érdeklődött, szórólapjaikkal népszerűsítette, mutatta be a csoportját. Eközben a kivetítőn fotók pörögtek az elmúlt egy év eseményeiről, míg a vendégsereg szégyenlősebbik része az asztaloknál beszélgetett, a bátrabbik része pedig a táncparketten ropta az Illés számokra. Azon gondolkoztunk, miért kell, hogy ez az hangulat szokatlan legyen egy hajléktalanszállón. Hozzá kell tenni, ez egy olyan rendezvény volt, aminek az esetleges képzelgésekkel szemben nem volt kannás bor és szomorúság szaga.

Ellenkezőleg, ez egy olyan szituáció volt, ahol igazi születésnap hangulat uralkodott, épphogy csak a torta hiányzott. De volt helyette süti, volt zsíroskenyér szalvétán, és üdítő műanyag pohárban. Volt tea és kávé is, és nagy sor a büféasztalnál. Tehát volt konyha, de nem népkonyha! De mindez csak kellék volt, mert ami a legfontosabb: igazi hangulat volt. Kedves, beszélgetős, vidáman cseverészős és viccelődős, komolyan félrevonulós, suttogós. Másik oldalon önfeledten bulizós, táncolós, zenétől függően összebújós, lassúzós.

Egyáltalán nem a megkeseredett, önmagukat feladó, “jólviselkedően” sorba álló, műanyag tányérjukat megadóan szorongató emberek voltak, hanem polgárok. Igazi bátor emberek, akikből sugárzik valami leírhatatlan erő. Valójában egy nagyon kis szeletét láthattuk annak, ami ebben az összefogásban zajlik, mégis átjött valami a szellemiségéből, és a hatásból, amit az emberekre gyakorol. Ezek az emberek nem adták fel. A csoport egy célt jelent, s ezen belül egyben eszköz is a kitörésre, és az egész hajléktalan közösség életkörülményeinek javítására. Ezért is volt nagyon jó élmény, hogy észrevett észrevétlenségünkben megtaláltak minket, és gazdagabbak lehettünk egy kalandos, mégis sajnos a hajléktalanok körében tipikusnak mondható élettörténettel, amely atipikusan egyre sikeresebben folytatódik, az illető kikerült az ellátórendszerből, új életet kezd, tovább tanul, közben pedig aktív tagja marad a csoportnak. Mert ilyen történetek is vannak.

Több szempontból is lehetőség volt ez az este. Kikapcsolódásra, önfeledt szórakozásra, táncra, a mindennapi gondok egy kis időre elfelejtődhettek. Mindenki máshonnan jött, más élettörténettel, más harcokkal, más sérelmekkel. Egyéniségek voltak, akik itt egy csoportot alkottak. Nehéz ezt megfogalmazni, mert ez a csoportfogalom többrétű. Csoport, mert mindannyian hajléktalanok, mégis mindenki más, és ez a csoporttagság különbözteti meg őket a többi hajléktalantól.

Eközben ritkán tapasztalható közel egyenrangúságot figyelhettünk meg a segítő szakemberek és az “ellátottak” között. Együtt ültek, közösen, és nem az asztal szemközti oldalain. Ezért volt lehetőség nekünk, hogy ilyet láthattunk, segítő és segített, mellérendelt viszonyban, mert ugyan az a céljuk, amiért ki is állnak, aktívan és tettre készen. Ezzel pedig nem csak a közösségen próbálnak segíteni, hanem szubjektív szinten is egy küldetéssel élnek.

Mindent összevetve a rendezvény folyamatos jó hangulatát megőrizve hívta fel a hajléktalanok kirekesztésére a figyelmet. Az érdeklődőknek betekintést nyújtott a csoport tevékenységi körébe, működési szintjeire, közeli és távlati céljaiba. De a számunkra fontos üzenete talán mégis abban volt, hogy együtt éljük ezt a várost, ugyanazon utcákat tapossuk, sétálunk el ugyan amellett a kirakat előtt, lélegezzük a pékségből kiszálló kenyérillatot, és halljuk a templomok harangozását, és pont ezért ne fordítsuk el a fejünket, ha elmegyünk egymás mellett!

A Város Mindenkié csoportról többet: avarosmindenkie.blog.hu

Picture the Homeless: www.picturethehomeless.org