Két az ELTE Társadalomtudományi karán végzett fiatal, Domján Manó és Baglyas Gyuri 2007-ben alapította a Beyond Budapest vállalkozást, melynek keretében szociokulturális városnéző túrákat szerveznek a VIII. kerületben. A kezdeményezés 2008-ban elnyerte az év legígéretesebb vállalkozása díjat, 2009-ben az Európai Bizottság „Jó gyakorlatként” ismerte el tevékenységüket, 2010-ben a helyi önkormányzat „Józsefváros díjjal” tüntette ki őket.

Bejelentkeztünk a túrára és eltöltöttünk egy délutánt Gyurival a nyóckerben. Anikó, Ági és Zsolt beszámolója következik:

Anikó: A VIII. kerület számomra sok mindent jelentett eddig is, hiszen itt születtem, itt éltek a nagyszüleim, jelenleg itt lakik édesanyám is. A „Nagy” Szabó Ervin Könyvtár, mint (nemcsak) a vizsgaidőszaki felkészülés kötelező bázisa, hanem mint társadalmi találkozások színhelye is nagy szerepet játszik az összes egyetemista életében, valamint a kerület történetét is ismertem nagy vonalakban. A túra elején azonban éreztem, most egy kicsit más perspektívából fogjuk látni Budapest eme szeletét, így belehelyezkedtem a valódi turista helyzetébe, mert szerettem volna megtapasztalni, hogy aki először látja ezeket a helyeket, annak milyen képet tud varázsolni ez a séta.

Ági: Turista voltam abban a városban, ahol már egy ideje élek. Elindultunk a Nemzeti Múzeumtól és előkerült egy zacskó felbontott negro cukorka. Csak néztem bambán hogy miért? Hogyan kapcsolódik ez ide? Aztán kiderült, hogy a VIII. kerületben volt az első Dreher Sörfőző gyár, amelynek alapítója belevágott a csokoládé- és édességiparba is. Így lett a különböző édességek készítése közben keletkezett feleslegből előállított különleges, fekete, mentolos cukorkánk, a negro, aminek receptje mai napig szigorúan titkos. Az ízét most valahogy olyan aha- élménnyel éltem meg, nem is gondolva, hogy nyóckeres kötődése van.

Zsolt: Rendesen edzeni kellett rá, hogy képes legyek turistaként sétálni a saját városomban, hiszen ezerszer jártam már a múzeum környékén, a Pollack Mihály téren volt jó 10 évvel ezelőtt a szociológiai intézet, ahol ingázva a Trefort-kert és a Pollack között koptattam az iskolapadot. Nem ment könnyen az átállás, pedig már a túra legelején mutatott Gyuri olyan dolgokat, ami mellett egy időben talán minden nap elmentem anélkül, hogy észrevettem volna. Ilyen a kovácsműhely a Bródy Sándor utca legelején, ahol arcul csapott a pince hűvös levegője, és ami szinte groteszk módon üt el a belváros hangulatától. Egy igazi kovácsműhely, üllővel, tűzhellyel és rengeteg vasszerszámmal. 

Ági: Sajnos olyan ritkán közlekedek tényleg nyitott szemmel az utcákon. Ha felnézek egy régi épületre látom ugyan a nagyobb angyalarcú gyerekek domborműveit, de mindeddig nem áldoztam erre akár húsz percet is, hogy jobban megfigyeljem, hogy az a gyümölcs mellette alma, barack vagy talán füge lehet. Ha pedig arra is van lehetőségünk, akkor pedig menjünk be egy-egy nyitott ajtajú, régi ház udvarára és lehet, hogy csodákat látunk. Mint ahogyan a túra alatt mi is, egy régi, körfolyosós épület plafonját díszítő, bármelyik templom megirigyelte, freskó képét. Ha szerencsénk van, akkor szóba is tudunk elegyedni a házlakóival és még valódibbá válik az elképzelt világunk.

Anikó: Van az a már közhelynek számító gondolat, hogy az ember úgy megy sietve nap, mint nap az utcán, hogy fel sem emeli tekintetét az épületekre. És valóban így van, vagy ha rá is tekintünk egy-egy pillanatra saját lelkiismeretünket megnyugtatva, hogy mi nem vagyunk olyanok, akkor sem jutunk olyan információkhoz, amelyeket ezen a városnézésen megkaphattunk. Másrészről egy többdimenziós kirándulás volt ez, mert az épületek önmagukban nem jelentenek annyit, mint azoknak a történetével összeszövődve, akik itt laktak és laknak. Azt hiszem ez az egyik leginkább markáns megnyilvánulása, hogy ezt a vállalkozást szociális munkásként végzett emberek szervezik és valósítják meg. A szemléletmód, ami a 3 és fél órán keresztül végig jelen volt nem más, mint hogy a fókuszban a különböző időszakokban itt élő emberek voltak, és az ő alkotásukként megjelenő házak, életutak és történetek, nem pedig fordítva.

Zsolt: Gyuri és Manó tudatosan gyűjtik ezeket a történeteket és nem felejtik el felhívni látogatóik figyelmét arra mit visznek tovább, honnan hová mennek ennek a mindig is hömpölygő változatos közösségnek a tagjai. Az egyik ilyen ikonszerű pillanat az első betelepülő németek utcájában a vietnámi varrónő kirakatában lógó magyaros gyerekmellény, amit a kerületi zenész cigányok vesznek meg gyerekeiknek, hogy már 3-4 évesen legyen miben fellépni.

Anikó: A túra tematikája nem puffogtatott közhelyeket, nem volt az a feszengő érzése az embernek, mint a Váci utcában, ahol a töménytelen matrioshka baba és I love BP feliratú póló között kicsit szégyelli az ember, hogy Magyarország egy ilyen ajándéktárgyban kifejeződhet. Ehelyett Baglyas Gyuri, a túra vezetője interaktív módon bevonva a résztvevőket érdekes és hasznos információkat, történeteket mesélt a kerület tudósairól és művészeiről, szemléltetve Kármán Tódor propellerjét például egy matchbox helikopterrel vagy Irinyi biztonsági gyufájának korszakalkotó mivoltát a Mikszáth téren gyufákat meggyújtva. Számos eddig figyelmünket méltatlan módon elkerülő márványtábla, épület bordűr és loggia került a már nem szemmagasságban koncentrálódó nézőpontunkba. Erről tanúskodik a másnapi nyakfájás is.

Zsolt: Ikonszerű számomra maga a kezdeményezés is. A Beyond Budapest túra, ami három óra alatt bemutat egy történetében és jelenében is sokszínű, mindig is sajátos olvasztóközeget képező közösséget. Aznap nem is tudatosult bennem, csak másnap, amikor saját lakhelyem környékén a VI. kerületben sétáltam, hogy Gyurival életre keltek azok az arctalan utcák. A puccos német egyetemmé vált Pollack Mihály téri épület portásai, a Mikszáth tér törzsvendégei, a látogatásba beszervezett muzsikus roma család, vagy a Bródy Sándor téri kovács régi ismerősként üdvözölték Gyurit, aki egy vicces pillanatban újabb ismeretségre tett szert, azáltal, hogy megtanította a remegő kezű kezdő eladólányt hogyan kell a pitás gyrost összedobni.

Anikó: Azt hiszem a túra lényege számomra, ha össze kellene hasonlítani más Budapestet bemutató városvezetéssel, hogy itt nem az volt a cél, hogy a város „legkülföldi-barátabb és csalogatóbb” arculatát hangsúlyozza, hanem a város valódi életét, így a túra vezető nem jött zavarba, ha az utcán mellettünk köpött valaki, hiszen nem egy máz védelme volt a fontos számára, hanem hogy a hely- és az ott élők ismeretének felhasználásával pár órát kicsit beljebb tehessük a lábunkat ebbe a hangulatba. És ez a hangulat nem is azt jelenti, hogy az ember nyóckeres lakosnak érezheti pár órára magát, én elégedett lennék, ha egy ilyen tartalmas képpel gazdagodna a Magyarországra látogatóknak a Budapestről alkotott véleménye a passzív Bazilika látogatás mellett/helyett.

Ági: A Beyond Budapest rávilágított, hogy a VIII. kerületet ne a legzűrösebb, legveszélyesebb, sötétedés után ki ne lépj az utcára területként tartsuk számon, hanem magának a sokszínűségének, különböző nemzetiségűek békés együttélésének színtereként. Ez a túra tökéletes arra, mint akár az embereknél is, hogy olykor szükség van a dolgok mögöttes látására és nem az első leszakadt gomb vagy szemetes utca képe után mondjunk (elő) ítéletet. Nekem ilyen a szociális munka is és az emberek nagy többsége. Indulj el, áldozz rá időt, fedezd fel! Nem baj, ha idegenkedsz az elején tőle, de menj oda, tapintsd meg, szimatold körbe, és után mondjál bármit is.

Zsolt: Valamikor a 90-es évek elején, amikor elkezdtem szociális munkásként dolgozni első munkanapjaim előtt elképzeltem, milyen lehet ez a munka, és mi lehet vonzó benne számomra. Eléggé vizuális vagyok, és amikor becsuktam a szemem egy képet láttam. Nekem a világ ilyen képekben jön sokszor. Valami kikötőben lehettem, csípős hidegben, sísapkában melengettem a kezem guggolva egy falnál és emberek vettek körbe, akiket mind ismertem. Kikötői munkások, árusok, szállítók, munkára váró hajléktalanok. Olyan arcnak képzeltem magam, aki ezek között az emberek között dolgozik, nincs is irodája, viszont mindenki ismeri és lehet rá számítani. Azt hiszem Gyuri valósította meg ezt a képet, s a kirándulás alatt kicsit beszélgettünk arról, hogy ez a feeling, ez a fajta beépültség és közösségre épülés szinte elképzelhetetlen egy jelenlegi szociális szolgáltatás keretein belül. Sokszor úgy érzem segítő szolgáltatásaink bezárták magukat mesterséges meta-tereikbe, amikből a szakemberek ugyanúgy képtelenek kitörni, mint klienseik hasonlóképpen beszorított élethelyzetükből. Valahol mégis jó hír tehát, hogy Gyuri és Manó saját vállalkozásuk keretein belül, a saját lábukra állva valósították meg ötletüket. Amit ők csinálnak a felszínen turizmus, valójában azonban nagyon fontos szereplői lehetnek annak az újjászületésnek, ami láthatóan elkezdődött a nyolcadik kerületben. Nyilván sok más is kell ahhoz, hogy az ott élő emberek rátaláljanak saját identitásukra, olyan közösséggé formálódjanak, mely inkább hasonlít az alapítás korabeli sokszínű együttéléséhez, mint az eltelt évtizedek lecsúszó reménytelenségéhez. Mi más lenne a szociális munka igazi feladata, mint ez a beépülés, az aktív részvétel, a formálódó változásokhoz való hozzájárulás?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.