Két olyan programot szeretnénk összehasonlítani, melyek a szegénység, munkanélküliség és az ehhez kapcsolódó bűnözés által érintett területeken, a tarthatatlan állapotok felszámolására tesznek kísérletet. A két megközelítés, mint látni fogjuk ég és föld. Nem csak egy óceán választja el őket egymástól, hanem olyan gondolkodásmódbeli különbség, ami valószínűleg sokat megmagyaráz alapvetői viszonyaink különbségeiből is.

Ez a két kezdeményezés a New York-i Harlem Children's Zone program és a Magyarországon „Érpataki modell”-ként ismertté vált program.

Az összehasonlítást az egyértelmű kulturális, politikai és gazdasági különbségek ellenére a következők miatt tartjuk lehetségesnek:

- Mindkét program egy régóta feszültségforrást jelentő kisebbségi csoport körüli problémára született válaszként.

- A problémák természete sok tekintetben megegyezik. Reménytelennek tűnő szegénység és munkanélküliség, magas kriminalitás, súlyos konfliktusok a többségi társadalommal.

- A külső szemlélő számára mindkét program viszonylag jól dokumentált, meglehetősen nagy nyilvánosságot kapott, így alapviszonyaik ellenőrizhetően összevethetőek.

- Mindkét program napjainkban zajlik.

Az összehasonlítás a vizsgált programok kommunikációs termékein keresztül történt, ami nagyban segítette a gyors munkát, tartalmi szempontból azonban ez a bejegyzés nyilván nem tekinthető egy átfogó, mély vizsgálatnak. A bejegyzésben található összes adatot és idézetet a programok honlapjain találtuk, azonban ha más forrásból merítettünk, azt megjelöltük. Mi alapvetően azzal dolgoztunk, amit a vizsgált programok magukról közvetítenek a világnak.

Honlapjaik: 

www.hcz.org

www.erpatak.hu 

Hogy tetten érjük a két megközelítés sajátosságait különböző szempontok alapján vetettük össze őket: 

A kezdeményezők 

Mindkét kezdeményezés jól köthető egy-egy karizmatikus személyhez, akik létrehozói és máig meghatározó szereplői, mozgatórugói az adott programnak. 

Geoffrey Canada

Mr. Canada tulajdonképpen maga is azok közé tartozik, akiket programja megcélzott. Igaz nem Harlemben, hanem Bronxban nőtt fel, ami hasonlóan szegény és veszélyes környéke New Yorknak. Ennek ellenére sikeresen kiemelkedett a szegénysorból és tanár diplomát szerzett. Közvetlenül diplomájának megszerzése után úgy döntött visszatér, és olyan gyerekek útját fogja egyengetni, akik mint ő maga is, egy reménytelen, súlyos konfliktusokkal terhelt környéken nőttek fel. 

Orosz Mihály Zoltán 

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Érpatak polgármestere. Független jelöltként került megválasztásra, azonban számos alkalommal tűnik fel szélsőjobboldali szervezetek rendezvényein. Nem sokkal megválasztása után, 2007-ben a településen felvonult a Magyar Gárda és a Nemzeti Őrsereg, melynek során a polgármester Árpád sávos szalaggal a karján vonult a felvonuló szélsőjobboldali aktivisták mellett. 

A programok helyzetértékelése 

Alapvetően mindkét program hasonlóképpen értékeli az általuk megcélzott közösség állapotát. Mindkét helyen, a helyzet tarthatatlanságáról beszélnek a szereplők, és a külső szemlélők is, melyekre mintegy válaszként születtek meg a most tárgyalt programok.

Harlem a 90-es évekre igazi pokollá vált. Nyílt utcán árulják a drogokat, bandák háborúznak, magas munkanélküliség, reménytelenség, széthullott családok, elveszített otthonok, fenyegető erőszak. 1993-ban egy óvodáskorú gyermeket lőnek arcon. 

A mainstream sajtó egy egész generációt minősít reménytelennek, „szuper predátoroknak” nevezik a bandázó fiatalokat, brutálisan erőszakos, erkölcsi érzék nélküli bűnözőkről beszélnek, akik alapjában veszélyeztetik a társadalmat. 

A Harlemben élők több mint fele a szövetségi szegénységi küszöb alatt él. 18,5%-os a munkanélküliség, a felnőtt korú lakosság kevesebb, mint a negyede rendelkezik legalább középfokú végzettséggel, több mint 40%-uk már a középiskola elérése előtt kiesik a képzésből. 

Az érpataki helyzetértékelésben hasonlóképpen tarthatatlan állapotok kerültek leírásra. A cigányság alulképzett, „sokan csak x-szel tudják leírni a nevüket”. A településen élő cigányok 99%-a munkanélküli (a wikipédián 2004-es adatokra hivatkozva a település felnőtt korú összlakosságára vetítve a Harlemihez hasonló mértékű 20%-os munkanélküliségről olvashatunk). A község honlapján található videókban a mintegy 1800 fős település lakosságának 20%-át tartja cigánynak az Érpatak viszonyait bemutató hölgy. A KSH népszámlálási adatai szerint saját magát 2001-ben mindössze a lakosság 4,9% vallotta cigánynak. 

A településen elviselhetetlen mértéket öltött a bűnözés, elsősorban a vagyon elleni bűncselekmények. Naponta 3-4 bejelentés érkezett a rendőrségre betörésekről, rablásokról. A falu egyik utcáját kis-chicagonak nevezték, mely a település bűnözés által leginkább veszélyeztetett része volt. Az elkövetett bűncselekmények mindössze 5%-át derítette fel a rendőrség, a településnek saját rendőrőrse nem volt. 

A programok mögött meghúzódó emberkép 

A lesújtó közállapotok és a kirekesztő külső megítélés ellenére a Harlem Children's Zone programjának munkatársai azt gondolták, hogy nem mondhatnak le egy egész generációról, nem lehet elintézni a kérdést annyival, hogy ezek elvadult, levadászandó predátorok. Ők ne pusztán a probléma, de a megoldás részei is legyenek. 

Jellemző a HCZ weboldalán található leírásokra, hogy rendre a közösség kríziséről beszélnek, nem egyéni kudarcokat, fekélyként kivágandó fertőző egyedeket látnak, hanem egy egész közösség problémájaként látják az évtizedek alatt kialakult és valóban tarthatatlanná vált helyzetet. Obama elnök, még választási kampánya során beszédében példaként említette a programot, s így foglalta össze a helyzetet: 

„If poverty is the disease that infects an entire community in a form of unemployment and violence, failing schools, and broken homes, we can’t just treat those symptomes in isolation. We have to heal the entire community.” 

Magyarul: 

„Amennyiben a szegénység az a betegség, amelyik megfertőz egy egész közösséget a munkanélküliség és erőszak, a félbehagyott iskolák és tönkretett otthonok formájában, akkor nem kezelhetjük ezeket a tüneteket elkülönülten. Az egész közösséget kell meggyógyítanunk.” 

Világosan kiderülnek ebből az értelmezésből azok az oksági kapcsolatok, amelyeket a Harlem Children's Zone program alkotói és a jelek szerint az Egyesült Államok időközben megválasztott elnöke is gondol a kialakult helyzetről. A szegénységet tekintik valódi problémának, ami tönkreteszi egy közösség életét és olyan formákban ölt testet, mint a mindkét helyzetértékelésben említett bűnözés, erőszak, iskolai kudarcok, dezintegrálódott családok. 

A Harlem Children's Zone emberképe egyértelműen pozitív. A közösség számára értéket jelentő, jelenlegi viselkedésükkel nem egyenlő, tehát változásra képes embereknek tartja Harlem lakóit, akik amennyiben megszabadulhatnak az őket gátló tényezőktől képesek lehetnek arra, hogy ugyanolyan sikeres tagjai legyenek a társadalomnak, mint bárki más a középosztály tagjai közül. Maga a program arra épül, hogy ennek a beilleszkedésnek az elősegítéséért az égvilágon mindent hajlandóak megtenni. "Whatever it takes!”

Az érpataki modell emberképe már az első megszólalásokból, a helyzetelemzések során is világosan kiderül. Az olyan mondatok, mint 

„A cigányok 99%-a „úgymond” munkanélküli…”, 

„A gyerekeket nyakra-főre szülték, mert ugye ebből tudtak megélni..”, 

„A nagy semmittevés közepette a szülők nem gondozták se az udvarukat, hát eléggé ugye kint végezték el a dolgukat, nem volt külső illemhely, semmi, tehát borzasztó állapotok uralkodtak.” 

elvileg a valóban elkeserítő helyzet leírását szolgálják azonban a beszúrt megjegyzésekkel egyértelmű értékítélettel is ellátják azt, félreérthetetlenül megjelölve az érintettek kizárólagos felelősségét a kialakult helyzetben. 

Mindez jóval élesebben is megjelenik. Az érpataki modell kétféle embert ismer: 

„Két embert ismerünk. Van, aki építi a közösséget, van, aki rombolja.” 

Szó sincs tehát a Harlem Children's Zone pozitív emberképéről, az érpataki modell világosan különválasztja a közösség tagjait jókra és rosszakra, és habár megengedi a feltételezést, hogy nem minden cigány bűnöző, sőt vannak a nem-cigány származású emberek között is rossz emberek, a határ egyértelműen etnikai hovatartozás mentén kerül meghúzásra. 

Jó példája ennek az első videón megszólaló hölgy, aki egy „bácsiról” beszél, aki hirtelen felindulásból megölte a feleségét és mikor visszatért a börtönből már csak a csupasz falakat találta a háza helyén. Érdemes észrevenni a „bácsi” titulus érzelmi konnotációját, ami mellé azonnal jár a gyilkosság tettét enyhítő körülmény (hirtelen felindulás) megemlítése. A cigányok esetében ilyen megértő érzelmi viszonyulásnak a nyomait sem találjuk, pedig egy gyilkossághoz képest ők csak letarolták az erdőt. Később a polgármester fontosnak tartja kijavítani kolléganőjét, kiderült a hölgy rosszul emlékszik, a „bácsi” nem hirtelen felindulásból megölte, hanem sajnálatos közúti balesetben veszejtette el feleségét. 

A roma lakosság élethelyzetét, viszonyait és viselkedését illetően akkor sincs nyoma a környezeti tényezők felismerésének és elismerésének, amikor pedig a felszólalók maguk adnak erre példákat. 

Elhangzik például, hogy az „úgynevezett” munkanélküliek 15%-át azonnal bejelentették korábbi illegális alkalmazóik, hiszen a polgármester egyik intézkedésének eredményeképpen a falu munkanélküli lakosságát „ki lehet hívni munkára”, ami azt jelenti, hogy közmunkára kötelezhetők, máskülönben kizárják magukat a szociális ellátórendszerből. Az ily módon elveszített munkaerőt a vállalkozók inkább bejelentették tehát, mert szükségük volt az adott emberre egycsapással 15%-kal csökkentve a hivatalos munkanélküliek számát. 

Ez a példa sokkal inkább szól tehát a járulékfizetés és egyéb munkavállalói jogok biztosításának elkerülésével extra-profitra szert tevő, valószínűleg az érintetteknél jobb módú, helybéli réteg klasszikus kizsákmányoló gyakorlatáról, vagy a hazai foglalkoztatási rendszer ellenösztönző adminisztratív és adóterheiről, mint az ezek szerint mégsem olyan semmittevő emberek munkakerüléséről. 

Az érpataki modell Barack Obamához képest nem a szegénységet tartja a problémák gyökerének. Orosz Mihály Zoltánt láthatóan irritálja a mélyszegénység kifejezés, ő inkább mély igénytelenségről illetve mély felelőtlenségről szeret beszélni. Visszaszorítandónak ezeket az individuális tulajdonságokat tartják , melyek eszköze nem a támogatás, hanem a szankció. 

„Így sokszor úgy van, hogy szankciókkal alakítjuk ki az igényességnek és a felelősségnek egyfajta színvonalát, és utána azt látjuk, és az is tényleg megdöbbentő tapasztalat számomra, hogy utána ez már bizonyos önbecsülést jelent. Hogy ez beépül ez az igényesség, amit mi szankcióval alakítottunk ki, az beépül a mindennapi életnek a mindennapi gyakorlatába, és utána már ezzel azonosul, erre büszke. Ez a tartós eredmény” 

A kialakult helyzetre adott válasz 

A Harlem Children's Zone program egyértelműen az oktatást tartja annak a területnek, ahol a kiemelkedés lehetősége, és az egész közösség problémájának megoldása található. Véleményük szerint az Egyesült Államokban az egyik leginkább megbízható útja a szegénységből való kiemelkedésnek az oktatáson keresztül található. Ennek megfelelően a Harlem Children's Zone valójában egy alaposan kidolgozott oktatási program, mely az elveszettnek hitt jövő generációra koncentrál, az anyaméhtől az egyetemi felvételig kísérve a programba beválasztott harlemi lakókat. 

A kezdeményezés a fentebb említett pozitív emberképre építve következetesen igyekszik minden és tényleg minden akadályt elhárítani a gyermekek sikeres fejlődése útjából. Az utcákon szólítják meg a várandós kismamákat, akiknek Baby college néven kilenc hetes programot tartanak a gyermekvállalás nehézségeinek megoldásáról. Olyan témákat járnak körül, mint az idegrendszeri fejlődés, a korai anya-gyerek kapcsolat jelentősége, a nevelési elvek, a fegyelmezési eszközök kérdése, az egészség és a biztonság kérdése, a szülők stresszhelyzetének kérdése. 

A Harlem Children's Zone folyamatosan jelen van a programhoz csatlakozók életében. Csatornáról (pipeline) beszélnek, amin minden felmerülő akadály egyenkénti legyőzésével végigkísérik a gyerekeket és szüleiket. Ha biztonsági őrrel kell a gyerekeket óvodába, iskolába kísérni, akkor fegyveres őrök kísérik őket, de ha arról van szó (és volt arról szó), hogy a helyben elérhető állami iskolában (public school) nem biztosíthatóak a szükséges különórák vagy a megfelelő tanári hozzáállás, akkor a program szervezői akár új, saját iskola megszervezésébe is belevágtak. Ebben az iskolában aztán akár az USA-ban egyébként igen erős pedagógus szakszervezetek tiltakozása ellenére is olyan rendszert vezettek be, amelyik az itt élő gyermekek szükségleteinek feleltek meg és nem középosztálybéli oktatóik érdekeit szolgálták. Magyar szemmel nézve végtelenül célratörő, minden erőforrás megmozgatására képes és hajlandó a program. A speciálisan felkészített oktatóktól, a szociális és egészségügyi szolgáltatásokon keresztül, a biztonsági intézkedésekig az élet kivétel nélkül minden területére választ adnak a program keretében. A szó szoros értelmében az történik, hogy ahol akadályba, problémába ütköznek, ott azonnal létrehoznak erre egy segítségnyújtási módot, ha az nem létezett korábban a térségben, vagy nem megfelelően működött. 

Obama elnök, aki mára 20 amerikai nagyvárosban tervezi a programot bevezetni, felhívja a figyelmet a kezdeményezés hatalmas költségeire. Megjegyzi azonban, hogy ezek az emberek jelenleg is rengeteg pénzbe kerülnek, amit most börtönök fenntartására, biztonsági intézkedések bevezetésére fordítanak. 2008-as beszédében úgy fogalmaz, hogy a Harlem Children's Zone gyermekek egy egész generációját menti meg évi 46 millió dollárért. Egy akkora összegért, amit az amerikai hadsereg négy óra alatt költ el Irakban.

Az érpataki polgármester nem az oktatásban, hanem a rendteremtésben látja a megoldást. „Modellje” alapvetően nem segítő, hanem rendvédelmi jellegű, aminek minden más alrendszert alárendel. 

„A modellnek ez a lényege, hogy rend a lelke mindennek.” 

Míg Canada programja a jövő generációt, a térségben élő gyermekeket célozza meg, Orosz Mihály Zoltán a cigányság általa „kőkemény bűnözői magnak” nevezett rétegével száll szembe, az ő „levadászásukkal” üzen a többieknek is. Hogy ezt milyen módszerekkel teszi, azt ő maga mondja el a honlapra feltöltött videókon: 

„Ha meg se változik és el se akar költözni, akkor mi ezt nem szoktuk eltűrni – ezt szoktam mondani -. Addig, amíg börtönbe nem tesszük, addig harcolunk. És utána, amikor bekerült a börtönbe, akkor megszűnik a harc.”

„Elő kell venni, meg kell nézni a portáját, a szemetelést, a gyermeknevelést, a különböző szabálysértési lehetőségeket, garázdálkodását, a dajdajozást, a kocsinak a műszaki állapotát, így szépen sorban mindent. Megnézni, hogy a gyerek hétfőn hogy megy iskolába, éhes, nem éhes. Tehát szépen úgymond rá kell fókuszálni a polgármesteri hivatalon keresztül a különböző hatóságoknak, a gyermekvédelemnek stb.-nek, rendőrségnek és akkor utána folyamatosan szembesíteni kell a hatályos törvényekkel. És ami nem megfelelő azt állandóan folyamatosan szankcionálni kell, tehát megbüntetni, feljelenteni, úgymond idézőjelben „meghurcolni”. 

Ennek a „meghurcolásnak” a szerves részét képezi a helyi gyermekvédelmi ellátás is, ami öndefinícióját tekintve pedig inkább segítő, mint rendvédelmi szervezet, de a szolgáltatást helyben működtető hölgy beszámolójából a szféra és a segítő szakma hazai viszonyainak összes kiáltó ellentmondása napvilágra kerül. 

A segítő szakember emberképe, szemlélete itt is hamar átjön: 

„A törvény egyértelműen meghatározza a gyermekek jogait, de a kötelességeit is. Én ezt kinagyítottam egy A3-as lapra, és szépen ki van rakva az irodám várójában, hogy addig is, amíg szülők ott ülnek, ne unatkozzanak, hanem el tudják olvasni, hogy mi a gyermeknek a joga, mi a gyermeknek a kötelessége, illetve a szülőknek a kötelessége, mert erről ugye ők el szoktak felejtkezni.” 

Segítő beavatkozásai is ehhez az emberképhez igazodnak, jól illeszkedve a polgármester fentebb részletezett rendteremtésen alapuló beavatkozási modelljéhez: 

„Családok veszekedtek. Ha nem tudnak megegyezni, akkor ide is, oda is kimegyünk a rendőrséggel, elvisszük a gyerekeket.” 

„..én bizony ki szoktam menni hónap elején, hónap közepén, és ha kell végén, és megnézem a hűtőszekrényt, a kamrát, a szekrényt, hogy van-e benne tényleg elég élelem.” 

„Ha ezeket a szabályokat, amit mi felállítunk, nem tartja be, akkor el fogjuk vinni, átmeneti nevelésbe, vagy intézetbe is kerülhet a fiatal. Félnek, egyre inkább félnek.” 

Az érpataki modellben tehát a segítő szolgáltatások is a fegyelmezés, a megfélemlítés és elrettentés eszközeként kerülnek felhasználásra. De találunk példát „prevenciós” beavatkozásra is: 

„Védőnővel tanácsokat is adunk. Polgármester Úr támogat bennünket, abban, hogy az anyukákat felvilágosítjuk, hogy nincs értelme annak, hogy egyre több gyermeket szüljenek. A családi pótlék kevés ahhoz, hogy abból megéljenek. A hurkot fel szoktuk tetetni. Vállalják a hurokfeltételt, Polgármester Úr viszont átmeneti segélyként nem az anyukának, hanem megírjuk az átmeneti segély kérelmet, az anyuka aláírja, és a védőnő váltja ki a hurkot és így tetetjük fel.” 

Talán ebben az utóbbi idézetben látható legvilágosabban a Harlem Children's Zone program és az érpataki modell szemlélete közötti különbség. 

A HCZ értékként tekint a születendő gyermekekre, a felnövekvő fiatal generációra. Ember gyerekeket lát mindenhol, felesleges élet nincs, a gyermekek érkezésének örülni lehet. A segélykeretet nem arra használják, hogy újabb születéseket akadályozzanak meg, azok között, akiknek jelenléte nem kívánatos számukra, hanem éppen ellenkezőleg, programjaikkal mindent megtesznek, hogy a születendő gyermekeket olyan közeg várja, ahol egy élhetőbb, szebb élet vár rájuk. 

Az érpataki modell ezzel szemben láthatóan nem minden életet fogad szívesen. Számukra létezik felesleges élet, amelynek nincs értelme megszületni. Saját magával szemben már nem ennyire szigorú a gyermekvédelmis hölgy, elmondása szerint ugyanis 5 gyermeke van, pedig a szociális munkás fizetésből őket ugyanúgy nem lehet könnyű eltartani, mint a cigányasszonyoknak a családi pótlékból sajátjaikat. Esetében mégsem merült fel, hogy hurkot írasson fel neki valaki, mondjuk a második gyermeke után, megtámogatva azt a polgármester ajánlásával, anyagi támogatásával, és a védőnő hathatós közbenjárásával. Igazi, irigylésre méltó szociális hálózat működik Érpatakon, kár, hogy a középosztály nem részesülhet az „áldásaiból”. Talán nagyobb sikerrel éreznék át, mit is művelnek valójában.

És pont itt van a lényeg. A Harlem Children's Zone program gyakorlatilag egy „középosztály képző”. Egy olyan modell, ami az elképesztő körülmények ellenére oda-tartózónak, bevonhatónak és bevonandónak tartja Harlem lakóit ebbe a középosztályba. Ehhez képest az érpataki modell minden megszólalásban világossá teszi azt az éles különbségtételt, amit maguk között és a cigány lakosság között húznak. 

A két program között nem pusztán egy óceán és 46 millió dollár a különbség. A Harlem Children's Zone nem a belepumpált mostanra tényleg hatalmas összeg miatt működőképes. Hanem a befogadásra épülő szemlélete miatt. A programra való jelentkezés magyar szemmel bizarr lottósorsolásra emlékeztető hisztérikus hangulatban zajlik, ami leginkább azt mutatja, hogy a középosztályhoz tartozás létező, reális, vágyott jövőkép a szülők részéről. Az sem igaz, hogy a HCZ programjában ne lenne, számonkérés, szankció esetleg akár összeütközés is. A biztonsági őröket éppen azért alkalmazzák, hogy erőnek erejével vessenek véget az elviselhetetlen erőszaknak elszakítva a környék gyerekeit attól a közegtől, amiben minden valószínűség szerint a bandák utánpótlását képeznék. Szüleiknek komoly együttműködést kell tanúsítaniuk, ahogy a gyermekek is egészen más közösségi szabályok között tanulnak meg élni. 

Hogy mindez mégis vonzó, sőt vágyott út a környék lakói számára az azért lehetséges, mert évtizedek alatt a középosztálybéli lét elérhető lehetőség, milliók álma lett az Egyesült Államokban élő amerikai-afrikai lakosság körében. Nagy utat tett meg az USA a ku-klux-klan korától az első színes bőrű elnökig. 

Mi ennek az útnak az elején vagyunk. Közelebb a ku-klux-klan által képviselt szemlélethez, amelynek egyik - most már a helyi közigazgatás által is megtámogatott - modellje az érpataki. 

A Harlem Children's Zone programról és annak magyarországi bevezethetőségéről hamarosan külön írással jelentkezünk.

A: Hogy van József, jól érzi magát?

B: Kaktusz vagyok te gyökér, nincsenek szükségleteim, nem kell kérdezősködni.

A: Tudom József, ezért is igényeljük egymás társaságát. Ön kaktusz, és én vagyok a gyökere.

B: Oké főnök, pontot szerzett, tehát hol is kezdjem, lehetne nagyobb a buli, hangosabb a zene, több a vadmacska…

(Részlet Barabás Eszter Humor a szociális munkában című  szakdolgozatából)

Barabás Esztert kutatási témájáról Katona Anikó kérdezte.

Katona Anikó: Humor és szociális munka. Első hallásra szokatlan párosításnak tűnhet. Szakdolgozatodat mégis erről írtad és a PhD-s kutatási témáddá is ez vált. Honnan az érdeklődés, honnan az ötlet?

Barabás Eszter: A téma évek óta a fejemben motoszkált, de csak motoszkált, mert hazai szakirodalmak hiányában nem mertem belevágni. Egy szakdolgozat leadásáról szóló késedelmi csekkbefizetés (de szép kifejezés), egy tudatosult 15 napos sürgető leadási határidő és egy hazafelé villamosozás kellett ahhoz, hogy az első gondolatokat, a dolgozat sémáját papírra vessem. Az érdeklődést és az ötletet, ahogyan az lenni szokott, a hiányérzet szülte. Azt gondoltam, lehetne a birtokunkban egy olyan eszköz (a többi menő eszköz mellett), amely munkánkat, minket és klienseinket is segíteni lenne képes, amely a lelkiállapot javításában, a stresszel való megküzdésben, önmagunk mások általi elfogadásában, vagy a társas hangulat élénkítésében életminőségünket javíthatja és amelyre még méltatlanul kevés figyelmet fordítottunk.

K.A.: Mikor és hol találkoztál először a humorral a szociális munka aspektusában? Előtte hogyan vélekedtél a szocmunkáról, milyen kép élt benned?

B.E.: Nyilván nem úgy csapódott ám le bennem, hogy hopp humorra leltem, ezt rögvest tudatosítom, meg jól be is vésem az emlékzetembe. Ám ha említenem kell valamit, akkor azt mondom, hogy egy pszichiátriai nappali klubban végzett terepgyakorlatom során, Kis-Kopárdi Csaba közelében vált ténnyé számomra, hogy helyzeteket humorral kezelni a legkevésbé sem szakma-idegen. Ő olyan egyszerűen és nagyszerűen lavírozott ki csoportot, szociális munkást, ill. klienst fenyegető helyzetekből a humor erejére építve, a szituációk negatív előjelét észrevétlenül pozitívra váltva, hogy arra nem tudtam nem felfigyelni.

Milyen kép élt bennem? Előtte is tisztában voltam és ma is tisztában vagyok azzal, hogy hivatásunk kemény dió. Az élet kevésbé napos oldalán állunk, ott, ahol a Magasranőtt Stresszfaktorfák élnek, a Rettenetessorsok Patakok csorgadoznak, amikbe Nagykihívás Kavicsokat dobálunk az Életvaskosproblémái Felhők alatt. Mindezek ellenére tehetjük fel joggal (legalábbis remélem, hogy joggal) a kérdést: Ha nincs látszólagos ok a nevetésre, akkor valóban nincs ok a humorra sem?

K.A.: Említetted, hogy mikor első körben témádról meséltél ismerősöknek, akkor az a „na mondj egy viccet” kérést vonta maga után. Szerinted mi a humor? Mitől más, mint a „vicc”, mint kategória?

B.E.: Igen és egy épkézláb vicc sem jutott eszembe, leszámítva a nyuszika találkozik a sassal, meg a kismadárral címűt. A vicc, azaz a mulattató hatással létrehozott, meglepő-találó gondolati kapcsolat (hogy okoskodó lehessek) egy „előregyártott”, kész csomagként használható típust testesít meg. Ezzel szemben a humor személyre szabott, konkrét megszólítottja, kontextusa van, érzékeny mindezekre és azt gondolom, hogy átütő ereje is ebben rejlhet.

K.A.: A humor, a mosolygás egyben figyelmesség a másik ember felé?

B.E.: Abszolút az. A mosoly egy békéltető gesztusból ered, ami magyarázatot adhat egyrészt arra, hogy domináns státuszban levő egyének (főnökök, poltikusok) jellemzőbb arckifejezése miért inkább morcos, mint barátkozó, másrészt arra, hogy miért mosolyognak többet a nők a férfiaknál. Nem akárkivel pacsizunk le, nem tereltünk mindenkivel együtt vadlibát. A humor, akár passzív, akár aktív részesei vagyunk, a legtöbb esetben gesztus a másik felé (egy csoport felé), amely azt az információt közvetíti, hogy tudom, hogy itt vagy, tudom, hogy ki vagy és jól érzem magam veled.

K.A.: Milyen típusai vannak a humornak?

B.E.: Lingvisztikai megfigyelések szerint a humort leggyakrabban a „jó” szóval írják le, mégsem annyira habos-babos a helyzetünk, ha a humor erdejébe tévedünk. Kétféle humorstílust célszerű megkülönböztetni: az ún. jóindulatút és a destruktívat. Míg az előbbi az önkép megerősítésére szolgál és a társas kapcsolatokra való készséget képes fokozni, addig az utóbbi hatalmi játszma, mely agresszív, a másikat legyőző hatásokat mutat. Így például az irónia, a szarkazmus és a cinizmus ebbe a körbe sorolandó. Az irónia tudatos agresszív gondolatokkal foglalkozik és ellentmondást kelt. Sértő funkciója akkor lép életbe, ha az üzenet vevője nem érti azt. A szarkazmus, a humor aktívan agresszív formája, szándékában különbözik az iróniától: akkor sért ugyanis, ha megértik. A cinizmus szerzett személyiségtulajdonság. A cinikust az emberek általában kiégettnek tartják, aki a humoros emberrel ellentétben az életben csak a nehézségeket látja és nem tanácsos vele kapcsolatba kerülni. A köznyelv és a mi humorfelfogásunk is a fent említett „jóindulati humorstílus” körébe tartozó.

K.A.:  A „humor” gyűjtőfogalom. Megítélését nehezíheti, hogy igen széles skálán mozog, hogy ki és mit tekint annak. A szociális munkában mit nevezhetünk humornak?

B.E.: A szociális munkában egyrészt jelentheti azt, hogy nem vesszük véresen komolyan magunkat, nem tetszelgünk a kliensek előtt mindentudó, hibákat nem vétő szakemberként, kellően magabiztosak és bátrak vagyunk saját tökéletlenségeink beismeréséhez és a hozzánk fordulóknak erősebb pozíció adásához; másrészről pedig, hogy segítő munkánk során cizelláltan és szeretettel tudunk a humorral is helyzetekhez nyúlni saját és klienseink közös érdekét szem előtt tartva.

K.A.: A humor alkalmazása tehát újraírhatja a határokat, szerepeket a munkában?

B.E.: Nem célunk megváltoztatni semmit, ami szép a szakmánkban. De egy, a bürokratikus működésmódtól való valós eltávolodás üdvözítő lenne. Hogy egy szociális intézménybe tévedő kliens tehessen különbséget az intézmény és pl. egy önkormányzati hivatal ügyfélszolgálata között. Szakmánk erősen épít a partnerségre, ami az esetek nagyrészében a segítő és a kliens közti szerződésekben írottakon is megmutatkozik oly módon, hogy a felelősség, mint közös konszenzuson nyugvó vállalás jelenik meg (azaz mindkét fél vállal feladatokat). Az imént említettem, hogy nem pacsizunk le bárkivel és hogy a mosoly hiánya a mosollyal nem élő személy hatalmának egyik jeleként is értelmezhető. Az alá-fölérendeltségi viszony lebontását fontosnak tartó szociális munkában különösen fontos ezért a mosoly, a megnevettetés, megnevettetődés, az együtt nevetés. Őszintén nevetni tudni a kliensekkel, ez jelentené tehát számomra az igazi partnerséget.

K.A.: Mit és hogyan tud változtatni a humor egy krízisben lévő ügyfél gondolkodásán?

B.E.: Itt említeném meg, mennyire közel áll hozzám a Video home tréning látásmódja. Egy optimista, derűs, erőforrásokra koncentráló magatartás képes azt sugározni a kliens felé, hogy a problémájának létezik megoldása, nem annyira reménytelen a helyzet. Ehhez nyilván hinni kell a képességeiben és ilyenkor a humor azt közvetítheti felé, hogy ő is megbízhat saját erejében. A tranzakcionális  stresszelmélet azt mondja, ha a stressz elér minket, és úgy érezzük, hogy a vele való szembenézés próbára teszi képességeinket, akkor két dolgot tehetünk: vagy a kialakult helyzeten, vagy az ahhoz való viszonyunkon próbálhatunk változtatni. Az utóbbi, érzelemközpontú megküzdési folyamatok akkor válnak meghatározó fontosságúvá, mikor a külső akadályok túl erősek ahhoz, hogy a helyzeten érdemben változtatni legyünk képesek. Ekkor a klasszikus elhárító mechanizmusok mellett a helyzet újszerű értelmezése (pl. jelentőségének megváltoztatása a humor eszközével) hatékony védelmet nyújthat a negatív érzések elhatalmasodásával szemben, a lelki egyensúly helyreállítása érdekében. A humort tehát stresszhelyzetben speciálisan alkalmazható perspektívaváltási lehetőségnek tekinthetjük, ami által nemcsak a szorongásból, dühből válhat vidámság, hanem nyomában a szituáció is kezelhetőbbé válik. Gondoljunk például arra, hogy sok idős esetében az időskorral gyakran együtt járó testi leépülésekhez, fogyatékosságokhoz kapcsolt negatív gondolatok jelentik magát a problémát, ezek a teljes élet élésének legfőbb gátjai. Egy, a humor eszközével megtalált személyiségdefiníció alkalmazásával pedig igen, könnyíthető az élet.

K.A.: Szerinted minden esetben feloldhatóak a tragikus szituációk a humorral vagy vannak esetek mikor a humorral, mint módszerrel nem megközelíthető egy helyzet?

B.E.: Nem minden esetben oldhatók fel, azaz nem minden kliensnél és nem is minden szituációban alkalmazhatók. Egyrészt a különösen tragikus szituációk például speciális territóriumát képzik a humor használatának. Erős gyászban, depresszióban levő embernél, vagy akut krízishelyzetben levőnél, így szexuális visszaélés, kínzás, erőszak átélőjével szemben alkalmazott humoros vonásokkal bíró beavatkozás zavaró, bántó hatást és össze nem illő érzéseket, bizonytalanságot kelthet amellett, hogy nem is fogja tudni a klienst masszív problémájától eltávolítani. Másrészt az igazi humor kölcsönösséget, egyenrangúságot és reciprocitást feltételez. Ha a humor egyoldalú, az gyanús, hogy megalázó lesz. A humorral történő munkának kulcsmomentumai lehetnek a hitelesség, figyelem, a kontextus helyes felmérése. És nyilván vannak általános szabályok, így pl. azt semmiképp sem gondolhatja a hozzánk forduló, hogy problémáját elbagatelizálnánk, illetve hogy akkor lehet együtt nevetni az amúgy súlyos problémaként megélt tényen, helyzeten, jelenségen, fogyatékosságon, ha az azzal járó feszültség feloldását a megteremtett légkörnek hála az érintett kezdeményezi. És veszélyek is vannak, persze. Hálistennek szociális munkások vagyunk, akiknek minden érzékszerve a „másikra” lett kihegyezve, figyelmesek, megértők, empatikusak, toleránsak lehetünk, ezért is gondolom, hogy a humor használatával járó felelősség nekünk adható.

K.A.: A szociális munkás oldaláról mit jelent a módszer?

B.E.: Senki sem vitatja, hogy a szociális munka komplex tevékenység. Szerteágazók területei és szerteágazó azon készségek, kompetenciák birtoklásának szükségessége is, melyekkel valódi segítővé válhatunk. Ezért célszerű minél nagyobb módszertani választékkal rendelkeznünk ahhoz, hogy beavatkozásainkat az adott eset természetéhez szabhassuk és minél többféle klienssel tudjunk hatékonyan dolgozni. A sorba beleillene a humor is. A humor szociális munkásra gyakorolt pozitív hatása érzésem szerint éppen abban lehet, hogy tudatos alkalmazása révén másképp értelmezhetjük saját munkánkat is. Olyan felfogást adhat, melyben a szociális munka „munka” szava kevésbé uralja a munka hivatás részét.

K.A.: A szakdolgozatodban beszámolsz róla, hogy mikro-kutatást végeztél a humorral kapcsolatban a végzős hallgatók körében. Milyen célt szolgált ez?

B.E.: Vissza szerettem volna nyúlni elképzelésem gyökeréhez. Mert az űrt, amit szakdolgozatom írásával be szerettem volna tölteni, azt végeredményben a tankönyvekkel való találkozásom szűlte hiányérzet okozta. Ti., hogy a szem előtt tartandó értékek, a megszerzendő tudás, és az alkalmazandó készségek, a szakmai személyiség, ezen belül pedig az önvédelem dimenziói közül gyakorlatilag kimaradt a humor. (A szavak, fejezetcímek, amelyekbe szívesen futottam volna bele a könyvek lapozgatása során a teljesség igénye nélkül a következők: humor, derű; humor mint kommunikációs készség; humorról szóló ismeretek; derűs, optimista, kreatív személyiség; humor mint megküzdési forma; humor mint stresszoldási eszköz; humor a kiégés ellen) A mikrokutatást elvégeztem, mert látni szerettem volna azt, hogy ezzel szemben hogy érzik ezt hallgatótársaim, hogyan gondolkoznak a humor jelenségéről, és szakmán belüli fontosságáról, ill. közvetve érdekelt, hogy ha rajtuk múlna, kapna-e  helyet mindez a képzésben. Megnyugtató eredményre is jutottam, talán remélhetem, hogy idővel a humorhoz kapcsolható fogalmak valamilyen formában bekerülhetnek a szociális munkás kompetenciák elismert dimenziói közé.

K.A.: Szociális munkás képzésed egy félévét Németországban töltötted. A humor, mint érték és technika ott be tudott épülni a szociális munkások oktatásába és a mindennapi munkájukba?

B.E.: Szerves beépülést nem mernék mondani, ám ők már a humor felé nyitás kérdésfeltevős-tapogatózós  szakaszába kerültek. A németek eddig több, a témában írott cikkel és könyvvel rendelkeznek. Dr. Herbert Effinger „humorszemináriumokat” tart a drezdai szociális munkás hallgatóknak, dr. Peter Hain pedig ehhez hasonlót a bázelieknek. Az órákon a hallgatók megismerkedhetnek saját személyiségük humorhoz való viszonyulásával és fejleszthetik is azt. A darmstadti főiskola szociális munkás szakán végzett szemeszterem tapasztalatai pedig azt mondatják velem, hogy a humor eszközét alkalmazó oktatás bevett gyakorlat náluk. A humornak a szociális szakmán belüli kérdéseivel már egy négy éve megrendezésre került, két napos konferencia (Humor in der Sozialen Arbeit, 2006, Drezda) is foglalkozott, és valószínűsíthető, hogy témájában műhelyek is léteznek. „Clown Pello”, a svájci bohóc német szociális munkásoknak is nagy érdeklődésre szert tevő szemináriumokat szervez, ahol a „humorral átitatott beavatkozások” módszertanát osztja meg velük.

K.A.: A humort, mint olyant, lehet  elsajátítható kommunikációs technikának tekinteni?

B.E.: Dr. Herbert Effinger, dr. Peter Hain, „Clown Pello” mindannyian így tesznek, amikor azt „kommunikációs technikaként” aposztrofálják; sőt, oktatják is. Amikor szociális munkás egyetemistaként a Mediáció, a Gordon, a Konfliktuskezelés című óráinkon adott kommunikációs technikákat feladatlapok, kitalált helyzetek segítségével gyakoroltunk, akkor amennyire csak lehet belső rutinná tettük őket, hogy később elővehessük azokat. Ezek nem sablonosan, rugalmatlanul, becsomagolt formában bármikor elővehető és bárkinek átnyújtható technikák, hanem sokkal inkább olyan messzemenően flexibilis, kreatív és spontán gondolkodási módok, amelyek lehetővé teszik, hogy agytekervényeinket új pályákra állíthassuk, és hogy hogy alkalmazójuk a másik félnek, az adott kontextusnak, saját személyiségének, elképzeléseinek ismeretében élni tudjon velük. A humor is szépen megragadható ilyen módon, ennél fogva tanulható kommunikációs technika lehet.

K.A.: Képzést indítottatok a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvánnyal együttműködésben. Kik ők? Hogy kerültél velük kapcsolatba? Hogyan született meg a képzés ötlete és mi a célja? És kiket vártok?

B.E.: A hazai Piros Orr Alapítványt 1996-ban alapította az osztrák Rote Nasen szervezet. Az alapítvány működését arra a hitre alapozza, hogy a derű nagymértékben képes hozzájárulni a betegek gyógyulásához és fájdalmaik csillapításához. A bohócdoktorok napjainkban több ezer beteg gyermeket látogatnak meg a kórházak gyermekgyógyászati osztályain, több hazai idősotthonban is megtalálhatók már, bohócdoktori rendeléseik számát pedig folyamatosan bővítik országszerte. Szakdolgozatírásom egyik lázas, információéhes reggelén tudatosult bennem, hogy ha nem csak belső intuíciómra szeretnék hallgatni és valóban kommunikációs technikaként óhajtok a humorra tekinteni, akkor Greifenstein Jánossal kell kapcsolatba lépnem. Ennek oka egyszerű: a netes böngészéskor a szálak egész egyszerűen hozzá vezettek. János amellett, hogy az alapítvány művészeti vezetője, elismert kommunikációs tréner is, aki tudja a dolgát. Ma Magyarországon több szakma képviselője él a humortréningek által nyújtott szolgáltatásokkal és azt gondoltam, hogy ebbből a szociális munkások is részesülhetnének. Mert megérdemelnék. A képzés ötlete részemről első beszélgetésünk kb. ötödik percében született meg, azóta Bugarszki Zsolttal személyiségfejlesztő továbbképzésként akkreditáltattuk és a tréning júniusban indul. A szociális munka minden területéről várunk szeretettel résztvevőket, célunk pedig, hogy komfortzónánkból a feladatok mentén rendezett körülmények között, ám ténylegesen kizökkenjünk, hogy a saját magunkról, a többiekről, problémáinkról és a szakmánkról kialakult képünket árnyaljuk, pozitív én-erőinket beizzítsuk, hogy kommunikációs technikaként közelebb kerülhessünk a humorhoz, hogy még derűsebb, optimistább és kreatívabb személyiségekké váljunk és hogy megtudjuk, miért van rendben (de legalábbis kábé rendben) a világ. Ez szép csomagnak és elég nagy vállalásnak tűnhet, nagy reményeket is fűzünk hozzá.

Hosszú hatásszünet után végre visszavesszük saját blogunkat a Hilscher Egyesülettől. Méltó alkalom ehhez a Soteria Alapítvány szervezésében útjára indult Palackposta Műhely bemutatása.

Katona Anikó, Vasas Luca és Bugarszki Zsolt írása

B.Zs.: Nem egyszerű a Soteriáról írnom, hiszen 12 évig dolgoztam ott. Igaz több, mint 3 éve már, hogy eljöttem, mégis volt bennem egy visszás érzés, hogyan fogok írni a saját szervezetemről, ahol annyi évig dolgoztam. Végül tulajdonképpen nem a Soteriáról kell írnom, és nem azért mert az előre leegyeztetett program megváltozott, hanem maga a Soteria változott meg, méghozzá előnyére.

A Soteria Alapítvány 1995 nyarán jött létre, hivatalos papírokban, pályázati formanyomtatványokban mindig úgy írtuk, civil és szakmai összefogás eredményeképpen, azzal a céllal, hogy a nemzetközi Soteria hálózathoz kapcsolódva fiatal, pszichotikus állapotban lévő embereknek nyújtson segítséget egy olyan ház keretei között, ahol a hagyományos gyógyszeres kezelést egy speciális megközelítés váltja fel. Akik közelebbről is kíváncsiak a Soteria mozgalomra, angolul a www.moshersoteria.com oldalon németül a www.soteria.ch oldalon tudhat meg többet.

A magyar Soteria törekvése hasonló terápiás lakóközösség létrehozására egy pár hónap alatt elvetélt kísérletet leszámítva már gyakorlatilag 1996-ra kudarcot vallott, és azóta hasonló jellegű helyet ebben az országban tudomásom szerint senkinek nem sikerült létrehoznia. 15 évvel ezelőtt a Soteria a kevés hazai reformszervezet egyikévé vált, apró lépésekkel próbálva alakítani mindazt, amit pszichiátriai ellátásnak hívnak/hívtak az országban. S habár sikerei tagadhatatlanok, bennem mindig volt egy elégedetlenség érzés, a szervezetet mindig úgy láttam magam előtt, mint egy félig kész és talán soha el nem készülő házat. Ezt csak tetézte az a csalódásom, hogy az utóbbi években kétségeim támadtak azzal az úttal kapcsolatban, amin többedmagammal elindítottuk a szervezetet.

Az én fejemben a 90-es évek közepén egy olyan jövőkép volt, amiben fokról-fokra alakítani lehet az ellátórendszert. Nappali intézmények, közösségi ellátás, mobil krízis szolgálatok, foglalkoztatási programok, átmeneti intézmények, lakóotthonok jönnek létre a közösség keretei között, s ezek elterjedésével valami egészen más életet, más társadalmi státuszt, más elfogadottságot és befogadottságot tudunk biztosítani a mentális problémával élő embereknek. Mára azonban leginkább azzal kell szembesülnöm, hogy ezek az „új” szolgáltatások is (már amennyi létrejött belőlük) a „krónikus pszichiátriai beteg” gyár részévé, termelőjévé váltak. Ez a szociológiai értelemben vett „státusz” ugyanis megítélésem szerint nem egy objektíve létező kategória, hanem a mi segítés szándékával létrehozott intézményrendszerünk terméke.

Nincsenek született krónikus pszichiátriai betegek, de még csak az sem magától értetődő, hogy egy sajnálatos „megbetegedést” követően makacs módon jelen marad a „probléma” és ez hozza létre a krónikus pszichiátriai beteg státuszát. Valójában ez a kifejezés attól kell életre, ahogyan az alapprobléma megjelenik, amilyen reakciót adunk rá, olvasatot adunk számára, amilyen szavakkal illetjük, ahogyan viszonyulunk hozzá, ennek mentén, ahogyan aztán az aki körül mindez történik, gondolkodik saját magáról. A krónikus pszichiátriai beteg egy olyan narratíva, ami a mi modern társadalmainkban sok jót nem ígér azoknak az embereknek, akikre ezt a kifejezést elkezdjük használni.

A Palackposta Műhely, azt hiszem, ebből a keretből próbál kilépni, láthatóan tudatosan.

K.A.: Sokat gondolkodtam, hogyan is lehetne írni a Palackpostásokról, az előadásukról az RS9-ben, a velük töltött délutánról. Leginkább egy élmény bátortalanított el az írással kapcsolatban: egy távoli ismerősömnek elmeséltem a klubházban töltött délutánomat (hogy miért meséltem el egy évek óta nem látott embernek? – fontosnak éreztem, valamint már túl voltunk a diplomatikus „hol dolgozol-suli- család” témakörök hármasán és még 5 megálló volt hátra a metrón közösen). A reakciója a teljes értetlenség volt azzal kapcsolatban, hogy milyen klub az, ahol a különféle korú és nemű emberek együtt vannak, kutatják a módozatokat, ahogy magukat ki akarják és tudják fejezni. A kérdései leginkább arra irányultak, hogy ez vajon valamilyen elit művészklub-e.

Az elbátortalanodásom oka voltaképpen az, hogy vajon, amikor a Palackpostásokról és az alkotásaikról esik szó, akkor vajon hozzá kell-e tenni, hogyan is ismerték meg az alkotók egymást, mi a csoportképző szál. A művészet megértéséhez fontos a kontextus, melyik korban készült a mű, milyen társadalmi életkép jellemzi az alkotó korát, ilyesmik. Tehát az ismerősöm kérdései jogosak voltak, mégis nehezebb a válaszadás, ha az ember előre tudja, hogy amit mondani fog válaszképpen az egy erős stigmatizációt von maga után. Tehát számomra még mindig kérdéses, hogy mondani kell-e vagy sem, hogy mi az a Kilátó Klubház és a Soteria, mert félek épp ez a megbélyegzés az, amely ha a versek olvasása és előadás megtekintése előtt történik túl nagy úttorlaszokat tol a megértés (nem a szolidarisztikus, hanem a művészi) elé.

V.L.: A Palackposta Estbe szinte a semmiből estem bele, egy rohanós hétfő este. Januárban megkaptam a meghívót, de elkeveredett a többi futó folyamat között, és így szerencsére nem gondolkodtam sokat előre. Az ember hajlamos dobozokat csinálni. Aztán azoknak a tartalma a pszichiátriai betegek ezévé vagy azává válik az ember fejében. És hogy ez melyik dobozra hasonlít jobban, a gyógyszeres dobozra, vagy arra, amelyikben Van Gogh fésűjét, vagy József Attila cipőjét őrzik a múzeumokban? Esetleg egyikre sem, vagy mindkettőre egyszerre?

Az RS pincében már a folyosón is alig fértünk el, és eltelt egy jó idő, amire bejutottunk a terembe. A hihetetlenül szuggesszív előadás abszolút megérte a várakozást. A színházban én ritkán szoktam azonosulni, és verseket is alig olvasok, egyedül a Pilinszky kötetet szoktam levenni, ha felébredek éjszaka. A terem adottságai miatt mindenki egész közel ült a színpadhoz, úgy éreztem, hogy szereplő vagyok, átjártak a nagyobb hullámok, és a szimbolikus nüanszok is. Másztam magamban a fokokon, és ugyanúgy hunyorogtam a reflektorfénytől. (Tényleg hősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ugyanarra a létrára másodszor is felmásszon.)

K.A.: Az RS9 színházi előadást megelőzően elolvastam a Palackposta második kiadványát. Kíváncsi voltam, hogy a különböző hangulatú verseket hogyan lehet egy szálon végigvezetni, egyáltalán milyen lesz az egész szituáció a színpadon, mikor ezek a versek elhangzanak. Nem a saját verseiket mondták el, hanem egymáséit. Senki nem önmagáért izgult, senki nem önmaga szerepléséért mondta a verset. Egymást bíztatva, erősítve a fantasztikus és bátor kis közösség közös buborékja nőtt és csak nőtt, szivárványos felülete hol sötétebbé, hol színesebbé vált. A palackok az útjukra lettek engedve egy meglehetősen népes, a versmondók által meginvitált és maguk közé fogadott közönség számára.

Nemrég egy blogon láttam egy képet, amely azt ábrázolja, hogy mi jut eszébe az embereknek a pszichiátriai betegekről. Apró, szűk pupillák, szúrós tekintet, halovány ráncos bőr, ősz, gyér kócos haj egy kietlen épület kertjében, cselekedetmentesen, magába fordulva. A kép, amely magába sűríti az iszonyodást, a félelmet, az elutasítást, a hollywood-i filmek misztikus, perverz borzongatni vágyását. Tehát eszerint erősen elkülöníthető, hogy van az egyik oldal, a társadalom, aki normális, és van az a másik oldal, amely eltér a normálistól, ezért meg kell húzni azt a nagyon erős határvonalat. Ki okolható ezért a képért? Valószínűleg itt is elmondható a már megszokott válasz: a média. Ezt a választ már copy-paste-tel lehet beírni, mint sok-sok kérdésre, ahol a felelősségmentes választ akarjuk megadni.

De vajon többek vagyunk-e attól, mint amit a média az agyunkba sugároz, agytekervényeinkre barlangrajzként bevésődik és ez ad eligazodást az illuzórikus világban? Minden fekete és fehér jól elkülöníthetően? A fekete nem válhat fehérré vagy tengerkékké? Ha meg is esszük az információt rágás és emésztés nélkül, vajon akkor felül tudjuk-e írni ezeket a hamis, nem árnyalt képet? Ez csakis az egyén döntési köre, a világ megismerésére való törekvése és a skatulyázás félretolása.

Azt sem állítom, hogy ez a művelet könnyű, mert sok beidegződés és előfeltevés. A palack mégis ott úszik az óceánon egy üzenettel, és aki meg tudja látni az üvegcsét és ki tudja horgászni, talál egy értékes üzenetet, egy alkotást, egy gondolkodó ember világlátásának lenyomatát.