Ahogy a világon mindenütt, Magyarországon is, valamikor a XIX. század elején unatkozó arisztokrata feleségek karitatív tevékenységeként kezdődött a ma szociális munkának hívott segítő szakma.

A korszak szervezeteit és szolgáltatásait feldolgozó forrásokból kiderül, hogy az első egyletek és egyesületek, a korabeli szenvedést és ínséget enyhítendő, az arisztokrácia, és a gazdag polgárság odafordulásaként jöttek létre.

Màra hivatásszerűen működő, állami ellátórendszerünk van, amit azonban, egyre inkább ùgy tűnik, az ínségben és szegénységben élők megregulázására, megfegyelmezésére használuk, és nem az elesettek helyzetének javítására.

A szociális munka az alsó középosztálytól lefelé élők segítőjéből, húsz évvel hazai újjászületése után, azok üldözőjévé vált. A barátságos látogató asszonyok utódai hűtőajtókat nyitogató, fazékfedőket emelgető, gyámügyi határozatok gyomorszorongató stílusában kommunikáló büntetésvégrehajtók lettek.

A címben a szójáték miatt használt asszonyok kitételt rögtön szeretném korrigálni azzal, hogy egyáltalán nem nemi sajátosságról van szó, a szociális szakmában dolgozó férfi kollégáink közül sokan ugyanolyan serényen járulnak hozzá ennek a jobb sorsa érdemes szakmának a megcsúfolásához, mint az egyébként többségben lévő nők.

Kezdetben még lehetett minderre gyerekbetegségként, egy éledező rendszer szinte természetes fejlődési fázisaként tekinteni.

Mára azonban a mindenkori hatalom által diktált főárammá vált a szegénységben élők segítés címszó alatti zaklatása és megalázása, amit a magam részéről egyre kevésbé tudok átmeneti, amolyan kinőhető jelenségnek tekinteni.

Én egy ellentétes pólusból, a hadseregből érkeztem a segítő szakmába a 90-es évek elején. Ha másra nem, ez a kontrasztszerű élmény arra tökéletesen elegendő volt, hogy pontosan tudjam, mit jelent a megalázottság és a megalázás.

Már kezdő – akkor még képzetlen - szociális munkásként is forgott a gyomrom az azóta is serényen gyakorolt „környezettanulmányok” során, ami semmi mást nem jelentett, mint, hogy valaki, akinek hatalma van egy másik ember felett, ránézésre fényűzőnek, vagy éppen nélkülözőnek ítéli meg annak otthonát, intim szféráját. Valami hasonlót a hadseregben körletszemlének hívtak, ott is a rendben tartott vagy éppen elhanyagolt környezetem alapján döntöttek jutalmazásomról vagy megfenyítésemről. Azonban ott nem kellett segítőnek tartani a századparancsnokot.

Az ilyen családlátogatások, családgondozások jellegzetes példáját a ma tulokkürtökkel szétbőgött „érpataki modell” gyermekvédelmi szolgálatában dolgozó munkatársa jelenti, aki a kétség legkisebb jele nélkül mondja kamerába, hogy azonnal elviteti a gyerekeket, ha úgy ítéli meg, nincs elegendő élelmiszer a hűtőben.

Hihetetlen szakadék van aközött, ami ma segítés címszó alatt a gyakorlatban folyik szociális munkaként, és aközött, amivel ez a szakma az elméletein, etikai alapvetésein keresztül azonosítja magát.

Az ellentmondás mára kiáltóvá vált, sorra kerülnek napvilágra és ezzel együtt rivaldafénybe azok a jelenségek, melyek rámutatnak a szféra viszonyainak tarthatatlanságára, s melyek mentén a szociális munka közmegítélése úgy tűnik visszafordíthatatlanul alakul.

Ahogy én látom, 20 év alatt fokozatosan jutottunk ide, tulajdonképpen úgy, hogy soha egy percre sem tudott ez a szakma azzá válni, amivé potenciálisan válhatna.

Amikor 20 évvel ezelőtt csatlakoztam, éppen akkor született újjá a szociális munka. Egy reményteljes közegben találtam magam, tele ötletekkel, fiatal energiával, és egy felszabadító jövőképpel. Ma már inkább romantikus emlékként élnek bennem az induló teamekkel átbeszélt éjszakák, az egymás szavába vágó tervezgetések, amikor a város első éjjeli menedékhelyét terveztük megnyitni.

Az első benyomásom az volt, hogy ez egy magára folyamatosan reflektáló, emberi kapcsolatok és viszonyok mentén gondolkodó társaság. Tetszett ez nagyon, hetente ültünk körbe, megbeszéltünk mindent, úgy éreztem magam, mintha a kerekasztal lovagjai közé tartoznék, akinek 20 évesen ugyanolyan szava van ennél az asztalnál, mint az 50 éveseknek. Olyan általam korábban sosem hallott szavakat tanultam meg ebben a körben, mint szupervízió, csoportdinamika, esetmegbeszélés. Havonta Budapestről járt hozzánk egy pszichoterapeuta, aki a szupervízorunk volt, és akinek érkezését alig vártam mindig.

Láttam, hogy ez a szakma habár csak most indult, egy hosszú évekre visszanyúló mozgalomként működött. A Családsegítő Központ, amit hamarosan Családsegítő Szolgálattá neveztek át (akkoriban még ez volt az irány) már 1986 óta működött és sokan pedagógusként, nevelési tanácsadók munkatársaként, vagy népművelőként annak ellenére csináltak valami hasonlót, hogy a szakma hivatalosan még nem létezett, szegénységről, hajléktalanságról, drogokról beszélni sem lehetett.

Az első pár év után úgy éreztem, nekem is tanulnom kéne ezt. Bejutottam a főiskolára, később felvettek az egyetemre is és felköltözve Budapestre ugyanennek a szakmának egy másik ága, iránya bontakozott ki előttem. Ezt a szálat magamban a társadalomtudományi szálnak hívom, ami nem annyira a pszichoterápia, az egyéni- és csoportos emberi kapcsolatok mentén, hanem a szociológia segítségével, a társadalom bonyolult szövetén át tekintett a különböző problémákra.

Egy teljesen új látásmódot adott nekem az egyetem. Amiket korábban egyéni kudarcoknak, családi gubancoknak láttam azt egy szélesebb összefüggésből nézve egy egész társadalom rendszerében el lehetett helyezni. Két évet dolgoztam hajléktalanokkal az iskoláim előtt, és habár sok mindent másként láttam, mint korábban, mégis az egyetemen vált szavakba önthetően is világossá számomra hogyan, miképpen rekesztődnek ki korábban akár sikeres emberek a társadalomból, mit tett a rendszerváltás tíz és százezrekkel, mennyire nem pusztán az egyén bűne, lustasága, tudatlansága, alkalmatlansága és mindezek okán érdemtelensége aktuális élethelyzete.

Alapvetően erre a két szálra, az emberi, családi viszonyokról való pszichoterápiás irányultságú gondolkodásra és a társadalmi viszonyok rendszerében gondolkodni képes szociológiai összefüggésekre épült fel szakmai identitásom.

Voltak azonban más szálak is, amiket én kizártam magamból. Ha el nem is tudtam kerülni őket, hisz minden kanyarban szembe jöttek, mégis igyekeztem úgy tekinteni rájuk, hogy ezek nem ide tartoznak, hogy legalábbis kinőjük őket egyszer. Van néhány olyan teher, amit a kezdetektől visel magán a hazai szociális munka, és amitől mára félek, megfulladni látszik.

Az egészségügy viszonyainak öröksége:

A szolgáltatási rendszer és ezzel egy egész szféra megszületésének fontos állomása volt, hogy a szociális ágazat kezelésébe kerültek a korábban az egészségügyhöz tartozó nagy létszámú bentlakásos intézmények. Időseket, fogyatékosokat, mentális problémával élő embereket ellátó intézmények százai kerültek át. A döntés szakmapolitikai jelentősége abban rejlett, hogy azonnal létrejött egy mintegy 70.000 főt alkalmazó szféra. Volt létjogosultsága önálló minisztériumot alkotni, saját szakmai szervezeteket, képzést, igazgatást működtetni. A döntés másik következménye viszont az lett, hogy az általam fent vázolt szakmai közeg és kultúra szinte születése pillanatában kisebbségbe került, és hiába telt el 20 év, abban is maradt.

Számomra elég sokára derült ki, hogy nem mindenhol úgy zajlik a szociális munka, ahogyan abba én belecsöppentem első munkahelyemen. Valahol soha nem volt szupervízió, körbeülés helyett még mindig főnővérek reggeli eligazításain vesznek részt a dolgozók, szavaik pedig a beteg, gondozás, ápolás, ügyelet, ellátás kifejezések körül keringenek. Ez a szemléletmód már az egészségügyben is meghaladottnak számít, szociális intézményeink az 50-es, 60-as évek feudális egészségügyi viszonyait örökítették át, ami véleményem szerint végül jóval nagyobb hatást gyakorolt a magyar szociális munka gyakorlatára, mint az általam példaként említett pszichoterápiás szemlélet, vagy társadalomtudományos gondolkodásmód.

A feudális viszonyok elsősorban a mélyen hierarchikus rendszerben, a hitbizományba kapott pozíciókban, erős kontraszelekcióban nyílvánulnak meg. Ennek következtében a hatékonyság, eredményesség vagy akár az etikai szempontok helyett mindig valami rendszerint informális és a külső szemlélő számára láthatatlan szempontoknak való megfelelés jellemzi a munkát. Ahhoz, hogy egy intézményvezető a helyén maradjon ebben a rendszerben, nem mérhető eredményeket kell hozni és a legkevésbé sem kell olyan viszonyokat teremteni, amelyekbe özönlenek az igénybevevők a szolgáltatásba, vagy amitől látványosan javulnak a helyi lakosságot érintő statisztikák. Kimondani is kínos, de alpolgármesterek, bizottsági elnökök, megyei potentátok nevenapi köszöntői, mára pedig megrendeléseik gondolkodás nélküli végrehajtása jelentik az érvényesülés és pozícióban maradás biztosítékait. Szinte teljesen irreleváns milyen eredményesseggel vagy eredménytelenéggel folyik a szakmai munka.

Nem mondom, hogy nagylétszámú intézményeinkkel azonos a szféránk, de az eltelt 20 évben nem az történt, hogy ezek az intézmények és azok gyakorlata alakult át lassan egy korszerű szociális munkává. A jellemzően nagy létszámú bentlakásos intézményrendszer és annak „ambuláns” verziói a létszámviszonyokat tekintve úgy váltak a hazai szociális munka főáramává, hogy oda a szociális munka tulajdonképpen soha sem volt képes betörni.

A hatás fordított irányú volt, ez a minden esetben az egyéni deficitekre koncentráló gondozási szemlélet hagyott nyomott a hazai szociális munka gyakorlatán. Családgondozó, gondozási napló, gondozási terv, ellátási szerződés, ilyen szavakat használunk azokon a területeken is, ahol a munka tartalma az egyértelműen fentről lefelé irányuló gondozáshoz képest elvileg egy horizontális együttműködésen alapul. Nem alapul azon, a hazai szociális munka egyéni esetkezelésnek nevezett gyakorlata sokkal inkább viseli magán ennek az individuumra és sokszor annak biológiai létezésére szorítkozó ápoló-gondozói szemléletnek, vagy a szegénygondozás klasszikus módszereinek nyomait, mint akár a pszichoterápiás gondolkodás kapcsolati dinamikákon alapuló, vagy a szociológia társadalmi léptékű megközelítéseit.

A bürokratizálódás és menedzserizmus:

Mindkettő világjelenség és nem is feltétlenül negatív. A magyar viszonyok között sem kellett volna azzá válnia, különösen annak tudatában nem, hogy ellátórendszerünk hagyományosan gyenge lábakon áll, amikor az eredményesség, hatékonyság, hatásosság bármiféle mérhetősége kerül szóba. Ez sajnos még a szakmára eleinte nagy befolyással lévő pszichoterápiás kultúrára is igaz. A 90-es évek közepén, az akkor még létező Pesthidegkúti Pszichoterápiás Osztályon, egy szakmai rendezvényen Buda Béla azt a kérdést tárgyalta a jelenlévő jellemzően pszichoanalitikus kollégáival, vajon bármilyen módon mérhető-e a mély feltáró terápiák eredményessége.

A szakma egyik nagy adóssága saját létjogosultságának, társadalmi hasznosságának bizonyítása. Az nem elég, hogy legyen szociális munka itt is, mert máshol is van. Nagyon kevés olyan területe van ma a szociális ellátórendszernek, ahol egy tudatos tevékenység eredményeképpen, előre lefektetett szempontok szerint, mérésre kerülnek az eredmények, értékelés történik, aminek következményeként aztán programok emelődnek ki, vagy éppen kerülnek megszüntetésre, módosításra és mindez úgy, hogy az egész folyamat a tervezéstől az értékelésig tökéletesen átlátható, ne adj Isten, a nyilvánosság előtt zajlik.

A szakmapolitikai tervezés egésze tudatosan rejtett dimenziók mentén, sokszor informális szempontok alapján történik. Nem véletlen, hogy olyan kevés a szociális szférában a számítás, a hatástanulmány, a széles körű elégedettség vagy eredményesség vizsgálat. Egy ilyen döntéshozatali mechanizmusban a számok csak zavaróak, a mérés meg drága, főleg ha az eredményekre nincs is szüksége senkinek.

A szféra kritikán aluli teljesítményének tartom a 2004 óta különböző önkormányzati szinteken kötelező ún. szolgáltatás tervezési koncepciókat.

Az elburjánzó bürokratizmus tehát nem úgy jelent meg a szociális munkában, hogy az a mérhetetlenség és kalkulálhatatlanság valóban áldatlan állapotán igyekezett változtatni.

Ahogy én látom, az utóbbi 6-7 évben a fullasztóvá duzzadt adminisztráció, és a különböző hatósági ellenőrzések cunamija inkább szolgálta a szolgáltatások ellehetetlenítését, mintsem minőségi fejlesztését, hatékonyságának növelését. MÁK, FSZH, jegyzői irodák, Szociális és Gyámügyi Hivatal egymással szinte versenyezve szállták meg a szolgáltatásokat, büntetve, határozatokat hozva, emberkedve szajkózva a nettó ostobaságokat, amiket az igazgatás gyönyörű nyelvén csak el lehet képzelni.

Hogy tevékenységük mennyire nem a szakma megtisztítását és rendbetételét célozta, arra számomra élő bizonyíték, hogy a ma már kamerába is bátran bőgött, súlyos szakmai és etikai normákat sértő gyakorlatokra fülük botját sem mozdítják ugyanazok a hatóságok, melyek korábban egy kitöltetlen adatlapért azonnal szankcionáltak.

Amikor PhD dolgozatomhoz valamikori minisztériumi tisztviselőkkel készítettem interjúkat elég gyakran találkoztam azzal a nagypolitika által előszeretettel hangoztatott érveléssel, miszerint a 90'-es évek expanziója után rá kellett döbbennünk, hogy túlméretezett a jóléti ellátórendszerünk, a további növekedésnek gátat kellett szabni. Ennek volt eszköze a sok hatósági ellenőrzés.

És valóban, a területen szerintem a 2000-es évek közepe óta érdemi fejlesztés, újítás nem történt. A ’90- es évek elején, közepén még érzékelhető civil pezsgésnek, innovációs hullámnak nyoma sincsen. A szféra mozgásai kezdetben a finanszírozás szabályainak változásait követték, napjainkban ez kigészülni látszik a hatalom ideológiai útmutatásainak követésével. Pedig frissítő, újító változásokra nem csak azért lett volna szükség, mert a törvényi minimumokhoz képest ellátórendszerünk a kezdetektől fogva foghíjas, hanem azért is, mert örökölt rendszereinket csak ezekkel az energiákkal lehetett volna átalakítani. Ez azonban nem történt meg.

A fejlesztések és a szükséges modernizálódás elmaradása helyett, a növekvő bürokratikus teher és a körülötte tobzódó igazgatási szemlélet egy sajátos szakértőtípust termelt ki a szociális szakmában. A jogszabály fetisisztát. Ez a megközelítés egész jól illeszkedik a később részleteiben tárgyalt állami megrendelésekhez, ahol a társadalmi viszonyok sikeres alakítása helyett a jogszabályok, rendelkezések következetes végrehajtása a valódi feladat. Egy virtuális erőtér jön létre, aminek koordinátarendszerét nem a valóság, hanem az igazgatás által jogszabályok és egyéb rendelkezések formájában megteremtett meta-tér jelenti. Ez a fajta működésmód ráadásul a szakmaiság látszatát kelti.

A műfaj csúcsszakértői azok, akiknek már a legfrissebb rendeletmódosítás 22. melléklete is megvan, sőt alkalmazzák, és akik néha talán maguk is elhiszik, hogy a szabályozásnak a szociális szférában 1993 óta létrejött erdeje egy koherens, felépített rendszert takar, amit csak következetesen be kell tartani és garantált a siker. Egyáltalán nincs így és erős kognitív disszonancia kíséri azt, aki még komolyan tudja venni a szféra szabálydzsungelét.

Valójában a valóságtól való távolításnak az egyik legsikeresebb eszköze ez az igazgatási szemlélet. Ha kicsit közelebbről megnézzük ezt a működésmódot, hamar láthatóvá válik, hogy az igazgatási szemlélet meta-tereiben minden szem a központra, a szabályozás helyi és országos szintereire irányul.

Mivel itt születnek a működést a legapróbb részleteiben szabályozó rendelkezések, és itt születik döntés a létfontosságú finanszírozásról, a működési engedélyek beszerzéséről és megtartásáról, tökéletesen elegendő kizárólag ezeknek megfelelni. Így jutottunk oda, hogy szolgáltatások csak azért léteznek, mert benne vannak a törvényben, a korábban említett szolgáltatás tervezési(fejlesztési) koncepciók taxatív felsorolását adják a törvényben előírt és már létrehozott, és a még létrehozandó szolgáltatásoknak. Beszámolók, ellenőrzési jegyzőkönyvek végződnek azzal, hogy a szolgáltatás mindenben megfelelt a jogszabályi követelményeknek.

Nagyon keresni kell ebben a szférában azt az érvelési rendszert, ami arról számol be, hogy a térségben 20%-kal csökkentettük a szegénységben élők vagy díjhátralékkal küzdők arányát, vagy ennél kifinomultabb, kvalitatív módszerek alkalmazásával számolnánk be tevékenységünk hatására növekvő életminőségről vagy legalább megelőzött lecsúszásról.

Kívül esik mindez a szféra igazodási pontjain, ilyen típusú teljesítményt senkinek, sehol nem kell felmutatnia. Én az adminisztrációt, az igazgatási szemléletet, a jogszabályok mentén való szabályozott működést nem tartanám ördögtől valónak, ha az a valóság egyfajta árnyéka, absztrahált leképeződése lenne. Azonban ez a mi szféránkban egy olyan árnyékká vált, amihez árnyékot vető test már nem kapcsolódik, vagy arra legalábbis senki nem figyel.

Az általam menedzserizmusnak nevezett jelenség a 2004 óta elérhető Európai Uniós pályázatok hazai lebonyolításának módjával kezdődött. A későbbi visszafizetési kötelezettség lehetőségének félelme miatt végletes bizalmatlanságba fagyott pályázati lebonyolítási rendszer korábban sosem látott arroganciával támadt a pályázók tömegeire. Miközben van hely a világon, ahol a GANTT diagramok, excel táblák, projekt végrehajtási kézikönyvek és a köréjük kapcsolódó gondolkodásmód a Holdra juttatott embereket, addig nálunk az NFÜ és az ESZA, VÁTI, stílusosan közreműködő szervezeteknek nevezett szörnyetegei sikerrel kergettek elkeseredésbe, majd szó szerint csődbe, korábban prosperáló szolgáltatásokat és fenntartóikat.

Igazán kár, hogy a projektszemlélet ezen a módon debütált szakmánkban. Attól tartok, nagyon komoly munkát kell majd végeznie annak, aki mégiscsak szeretné a tudatos tervezés hatékonyságra épülő kultúráját meghonosítani a szociális munkában az első EUs pályázatok rombolásai után.

A szakma végletes nyitottsága:

Részben a kezdeti évek kapacitásproblémái, részben a fent említett nem-szociális identitás mindenkori túlsúlya miatt, a szakma végtelenül nyitottá vált és 20 éve folyamatosan az is maradt. Túlzás nélkül lehet állítani, hogy egy szociális munkás állás betöltéséhez felsőfokú szakképesítés szükséges, ennek hiányában valójában 8 általános sem. Hisz minden kiváltható párhetes gyorstalpalókkal. Alapvizsgával, szakvizsgával. Egy diploma persze még nem jelent garanciát semmire és sok képzettség nélküli ember kiváló érzékkel boldogul el a segítő szakmában, azonban a lassan formálódó hazai szociális munkáról elmondható, hogy az soha sem volt képes kialakítani, majd levédeni saját határait.

A 90-es évek elején még talán lehetett egy rendszer gyermekbetegségének tartani, hogy egy hajléktalanszálló vezetését a kollégák - egyébként képzésekbe történő - távozása után annak korábbi takarítónője vette át. Ez a tendencia, ha nem is ilyen brutális formában, gyakorlatilag napjainkig folytatódott. Lelkészek, teológusok, kántorok, diakónusok, pedagógusok, gyógypedagógusok, pszichológusok, orvosok úgy váltak automatikusan és jogszabályban rögzítetten alkalmassá a szociális munkára, hogy azt nekik soha egy percig sem kellett tanulniuk, és természetesen a reciprocitás, a viszont-alkalmasság egy pillanatra sem merült fel. A szakma és főként annak igazgatásáért felelős minisztériuma a valamikor általa gründolt felsőfokú szociális képzéseket nevetségessé téve, pár hetes gyorstalpalók (alapvizsga, szakvizsga) bevezetésével évtizedekre gondoskodott a hazai szociális munka kikezdhetetlen kontraszelekciójának fenntartásáról.

A politikai megrendelés félresiklásai:

A szociális munka a társadalompolitika egyik leginkább aktív, közvetlen módja. Egy olyan társadalomképre épül, melyben a társadalmi viszonyok nem eleve elrendeltetettek és azokat nem is valami ösztönszerű dinamizmus hajtja, hanem tudatosan alakíthatók, lehet tanulni történemi hibákból, katasztrófákból, vagy éppen át lehet venni sikeres gyakorlatokat. Ez egy olyan elemző, kritikusan reflektálni és cselekedni képes szereplő meglétét igényli, amelyik aktívan alakítja az egyéni és társadalmi viszonyokat.

A 90- es évek elejére megvolt erre az intellektuális kapacitás az országban. A 70-es évektől nyilvánosan megszerveződő hazai szociológia és annak a szegénység tényét egyre bátrabban vállaló TBZ kutatásai, vagy az oktatás illetve az egészségügy keretei között, elsősorban a nevelési tanácsadók és pszichoterápiás osztályok falai között ébredező és virágzó segítő kultúra alkalmas lett volna az erős hazai szociális munka bázisának megteremtésére.

Hogy ez végül nem következett be – sőt mára ettől hihetetlen távolságba került - annak a fentieken kívül az is oka, hogy a rendszerváltás utáni hazai politika soha egy percig sem gondolta komolyan, hogy bármiféle kritikai szemléletű, és e szemléletet a gyakorlatban is érvényesíteni képes szakma jöjjön létre Magyarországon. Az kiváltképp elképzelhetetlen volt, hogy ezt a szereplőt aztán állami forrásból tartsák fenn.

Magyarországon komolyan vehető szociális ellátórendszer soha nem létezett (’90 után sem), a hazai szociális munka legfeljebb egy igen homályos szemüvegen keresztül hunyoroga nézve hasonlít azokhoz a példákhoz, amik ihletésére itthon is bevezetésre került, és ma ettől a gyenge hasonlóságtól is gyors sebességgel távolodik.

A demokrácia egy szintje talán annak felismerése, hogy a kritikai szemlélet (és gyakorlat) jelenléte végsősoron az egész közösség érdeke. Nem volt még ebben az országban olyan hatalmi tényező, ami bátorítólag hatott volna saját kritikusaira, egy ilyen gondolat magyarul egész bután hangzik, egész egyszerűen nem része kultúránknak. Ki az a hülye, aki bátorítaná, - ne adj Isten - finanszírozná saját kritikusait?

Pedig van az a tudatállapot, amiben az egyet nem értésnek is van kialakult kultúrája, ahol a kritikus, vagy éppen a vesztesek szószólója nem ellenségem, hanem egy általam fel nem ismert szempont megjelenítője, s mint ilyen tulajdonképpen a legjobb barátom, vagy legalábbis közösségünk legjobb barátja. Ez a tudatállapot azonban Magyarországon úgy tűnik, nincs jelen.

Meg is lehet nézni, milyen nálunk a mindenkori kormányok és ellenzékeik viszonya, miféle szakszervezetek, civil szervezetek, érdekegyeztetések és általában miféle konszenzuskereső terek vannak társadalmunkban.

Nincs ezen mit csodálkozni egy olyan országban, ahol a hatalomtól függetlenül sem nagyvállalkozói réteg, sem erős polgárosodott középosztály nem tudott létrejönni. Mitől gondolnánk, hogy egy korszerű, a leszakadó rétegeket aktivizálni képes szociális munkára bármiféle kereslet lenne?

Egy ilyen mezőben jelenik meg a hazai szociális munka, a hozzám hasonló (ál)naív szereplők által talán komolyan vett mandátummal, azonban erre a mandátumra érdemi kereslet, megrendelés soha nem érkezett.

Az az arrogancia, amivel annak idején a szocialista parlamenti frakció a hajlékalanellátásban dolgozók megrökönyödésére rákényszerítette a szférára az ún. bázis-szállások intézményét (hogy direkt ne Fidesz-es példával jöjjek) egészen pontosan leírja mit tart a politika a szociális munkáról és annak művelőiről, és magától hova pozícionálja ezt a szakmát.

A politika megrendelésállománya alapvetően két formában jelent meg a szférában. A kilencvenes évek elején a leereszkedő karitatív szemlélet adta a szociális munka létezésének politikusok számára is értelmezhető legitimitását. Ezt mára a rendészeti szemléletű megrendelés állomány egészítette ki.

A karitatív szemlélet a legrosszabb mikszáthi hagyományokkal ötvöződött.

Főiskolai éveim alatt életem egyik első gyakorlati helye egy vidéki város önkormányzatának szociális osztálya volt. Az a hely, ahol a "segélyeket osztották". Tereptanárom irodájának falára a közigazgatás hazai folklórjának megfelelően "ha nekem munkakedvem támad, elbújok egy sarokba, és addig nem jövök elő, míg el nem múlik" felirat volt kitéve. A segélyezés diszkrecionális feltételeit tartalmazó helyi rendeleteket azzal a megjegyzéssel tolta elém, hogy a segélykeret meghatározott része valójában nem ennek alapján dől el, hanem a képviselők fogadóóráin megjelenő könyörgők és követelőzők igényeire reagálva a képviselő urak és hölgyek letelefonálásai mentén. Ez "a nagyságos úr annyira jó ember, hiszen a választások előtt tortát is hozott" szemlélet még az évtized végén is jelen volt. Egy civil szervezet szolgáltatásait budapesti önkormányzatok számára kínálva jártam a kerületeket, ahol polgármesterekkel, alpolgármesterekkel tárgyalva hamar megtanultam, hogy a szociális szolgáltatások rendszere már így is nagyon sokba van nekik (így, ....személy szerint nekik) ezért sajnos a mi alapítványunkat már nem tudja támogatni. Én ugyan nem támogatásért mentem, hanem egy szolgáltatást, szakértelmet kívántam értékesíteni, de ebből a tárgyalási pozícióból szinte soha nem tudtam önkormányzati politikussal beszélgetni. A politika a szociális szférával egy lehetőségeihez mérten leereszkedően támogató, jótét lélek pozíciójából kommunikált, már tulajdonképpen a kezdetektől fogva.

Mégis mára oda jutottunk, hogy szinte progresszívnek tekinthető ez a leereszkedő, legrosszabb esetben is a szociális munkásokat idegesítő legyekként elhajtó viszonyulás. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a politika elkezdett érdemi megrendeléseket megfogalmazni a segítő szakmák, de különösen a szociális munka felé, annak sok köze már nem volt a segítéshez.

Egy, a szakma általam értelmezett valódi lehetőségeihez képest katasztrofális következményekkel járó gyümölcsöző találkozásnak lehetünk ma tanúi. A hatalom ma már kendőzetlenül aggresszív, rendészeti jellegű megrendeléseire arcpirítóan készségesen rezeg rá a szociális szakma az egyént és annak hibáit kimutatni, tetten érni, szankcionálni bármikor és bármilyen módon kész, ilyen feladatokra készséggel bevethető főárama.

Az a szemlélet és gondolkodásmód, ami mentén szociális szolgáltatásaink elindultak a rendszerváltás hajnalán, elszomorítóan hamar halvány, naív, megmosolyogtató romanticizmussá sorvadt. Számomra egyre inkább áthidalhatatlan a szakadék ennek a szakmának az oktatott és könyvtáraiban, tudástáraiban, reményt keltő valamikori gyakorlatában meglévő énképe és valós, jelenlegi tartalma között.

Hogy mégsem teljesen hiába való azt várni, hogy szociális munkává sarjad egyszer a fedőemelgetéssé csökevényesedett hazai gyakorlat, arra számomra egy kopogtató új generáció jelent garanciát. Majd minden teamben ült eddig is egy- egy csendesen hallgató, vagy sajátos destruktivizmussal lázadó ember, akik - számomra egyáltalán nem érthetetlen módon - éppen úgy illeszkedtek ki a Gizikék és Mancikák szociális ellóterendszernek nevezett komédiájából, ahogy hajléktalanok vagy drogosok tízezrei teszik hasonló hangulatú társadalmunkból.

Megjelent azonban az a réteg, akik már a hallgatással, a kevéske fizetésért való besimulással sem elégszenek meg, nem eszik meg azt a kefét, amit a hazai szociális ellátórendszer munkalehetőségként, munkahelyi közegként és szakmai közegként hoz létre. Ezek az emberek lenyűgöző intellektuális kapacitásaik és kiváló szakmai értékeik ellenére vagy munkanélküliek, vagy tudásukhoz mérten méltánytalan körülmények között filléreket keresve szüleik lakásán ünneplik 30. születésnapjukat, biciklivel járnak, mert buszra soha nem is volt pénzük. Úgy tűnik semmi nem terem ebben a szakmában számukra, arról hallani sem akarnak, hogy ismét kipróbáljanak egy önkormányzati intézményt, de közben csendben a kezeik közül, csírájukból nőnek ki olyan kezdeményezések, melyek engem nagyon emlékeztetnek a 90- es évek elejének lelkes indulására. Nem kapnak ezért normatívát, nem is igyekeznek érte, nem jegyzik be kezdeményezéseiket. Sajátos módon ugyanolyan marginalizáltak, mint azok, akikért a hangjukat hallatják, és paradox módon éppen ezzel az alapállással teremtenek a szociális szakmában 20 éve nem látott mozgásteret maguknak.

Egyetemi emberként egyszerre láttam ezeket az embereket kinőni az iskolapadból, szenvedni a nekik kínált állehetőségek között, és főnix madárként újjászületni elkeseredettségük és kreativitásuk nászából született ötleteikkel. Látom azt is, ahogy egymásra találnak. Ahogy a hajléktalanszállók éjszakai ügyeletein edződött aktivista megtalálja a mozgalom intellektuális és elméleti alapjait megfogalmazni képes szociológust és lassan ütő- és médiaképes cselekvővé növik ki magukat. Pusztán ezzel már előrébb jutottak a szakma főáramának húsz éves kommunikációs teljesítményénél és mi lesz, ha egyszer mèg finanszírozást is teremtenek? Megmondom mi lesz. Elindul a szociàlis munka Magyarorszàgon. 70.000-ren sosem lesznek, de annyi félreértés és hajtűkanyar után tartalom ülhet a szavak mögé.

Bugarszki Zsolt

A Moravcsik Alapítvány és a Budapest Art Brut Galéria nevében szeretettel meghívjuk Önt és barátait a 24 órás művészeti maratonra és a rendezvény megnyitójára, ahol lehetősége  lesz együtt és egymás mellett dolgozni hivatásos, outsider és art brut alkotókkal.

Rendezvény helyszíne: ExperiDance Rendezvényház (Budapest, XIV. ker. Ajtósi Dürer sor 19-21.)

Megnyitó időpontja: 2011. szeptember 30. 12 óra

A Moravcsik Alapítvány és a Budapest Art Brut Galéria alkotóközössége azért döntött a Magyarországon egyedülálló rendezvény lebonyolítása mellett, hogy a művészet kifejező erejét felhasználva hozzájáruljanak a mentális fogyatékkal és lelki betegséggel élők ellen irányuló előítéletek és diszkrimináció csökkentéséhez, a társadalom által, a pszichiátriai betegségek köré emelt falak lebontásához.

További információk a www.facebook.hu/psychart24 és a www.psychart24.hu
oldalakon.

Szimpla cikk egy korábbi ilyen eseményről:

http://szimplacsoport.blog.hu/2010/09/07/psychoart24

Síkvölgyön jártunk, hogy a derekegyházi eseményekhez hasonló pozitív példát láthassunk a nagy létszámú intézmények kitagolására. Nem volt se balhé, se majré, a sajtó sem cikkezett a helyről, így nem túlzás azt állítani, hogy a madarak csiripelték, hogy érdemes ide ellátogatnunk, mert van egy jól működő és emberi rendszer, több esetben albérlettel a végén.

Barabás Eszter, Eszik Orsolya, Katona Anikó és Seller Ági írása

Sokat gondolkodtunk, hogy milyen szempontrendszer mentén szeretnénk feldolgozni a tapasztalatainkat. Az írásunk rendezőelvének alapja az a gondolat lett, hogy milyen elvárásokkal fordulunk egy olyan intézmény felé, amely egyszerre adja terepét a lakóknak hosszú időre, hogy ott éljenek, emellett a rehabilitációt is biztosítja. Választott szempontjaink a következők:

• önállóság, individuum kibontakozásának lehetősége
• intimitásra való lehetőség
• lakókörnyezet felszereltsége
• szabadidő és szórakozási lehetőségek,
• a lakók között kialakult kapcsolatok természete
• külső kapcsolattartási lehetőségek
• házirend

A Síkvölgyi intézmény három lépcsőben valósítja meg rehabilitációs programját. A klasszikus nagy intézményből az udvaron lévő „kerti lakóotthonba” kerülhetnek a lakók, ahonnan egy 20 km-re lévő településen, Vértesszőlősön lévő jóval függetlenebb lakhatási lehetőségbe lehet kerülni. Többek számára még innen is, piaci alapon bérelt albérletekbe is van továbblépés valódi, immár az ellátórendszertől független integrációt megvalósítva.

Erre a lépcsőzetességre, az intézményből való kikerülés lehetőségeire voltunk kíváncsiak Síkvölgyön.

1, Nagy intézmény

A szociális intézményekről legtöbbször ilyen kép él bennünk: ódon épület, málló vakolat, helyenként törött pepitakő. Síkvölgy rendkívül ellene megy ennek a sztereotípiának, hiszen a 110 éves kastélyból kialakított otthon a vezetőség és a munkatársak sikeres pályázásának eredményeképpen mind esztétikailag, mind az akadálymentesítés szempontjából biztosítani tudja a harmonikus életteret az ott lakók számára. A Norvég Királyság által kiírt pályázaton az intézmény 173 milliós támogatást nyert el az összesen 318 milliós beruházáshoz. De nem csak a hely külleme adott ámulásra okot megérkezésünkkor. Egy igazi buliba csöppentünk, ahol Paul Kalkbrenner német techno zenész fogadott minket, a hangszórókból Sky and sand című számával süvítve. Társaság, lufi, zene, tánc, ápolt zöldterület. Sportnap az intézményben.

Belülről pedig: a lakószobák két részre oszlanak, így ugyan négy személy lakik egyben, de a felosztásnak köszönhetően ketten-ketten laknak egy kuckóban. A lakók számára biztosított, hogy a saját maguk által berendezett-kicsinosított helyükre elvonulhassanak, ha olyan hangulatuk van. Minden szobának egyedi az arculata aszerint, hogy lakói hogyan teszik otthonossá. A kétszemélyes felosztás lehetőséget biztosít, hogy a párkapcsolatban élők közösen, egy szobában lakjanak. Ezt az intézmény vezetősége preferálja, mivel ez a fajta kötődés nagymértékben segítheti a lakók kiegyensúlyozott lelkiállapotának fenntartását. Meg ugye az élet mindenképpen így és nem e nélkül élet.

A lakók számára lehetőség nyílik a testmozgásra a tornateremben, valamint egy kis kápolna is rendelkezésükre áll a vallásuk gyakorlásához. Az intézményben több, különböző tevékenységre berendezett foglalkoztató található, ahol a lakók szabadon választhatnak, hogy milyen tevékenységet szeretnének végezni. Ezek a helységek gazdagon felszereltek alapanyagokkal és eszközökkel az alkotáshoz. Ha megunnak egy-egy munkafolyamatot és kedvük is úgy tartja, egy másik munkába kezdhetnek. Fontos, hogy a lakók szociális foglalkoztatásban vehetnek részt, mind munka-rehabilitációs, mind pedig munkaerő-piacra fejlesztő-felkészítő foglalkoztatási formák elérhetőek számukra.

A nagy intézményen belüli kapcsolatoknak nem képzi alapját a közös tevékenység, a kapcsolatok általában ad hoc módon alakulnak ki és változnak időről-időre, így az igazgató, Szabó Attila általánosságban nem tudott csoportkohéziós elemet megnevezni.

Az ott dolgozók elmondása szerint a nagy intézményben élők egy része nem szándékozik sem a kertben lévő lakóotthonba, sem a Vértesszőlősi házba kiköltözni. Ennek okát abban látják, hogy megszokták az intézményi ellátást, amely kényelmet biztosít számukra (mosás, étkeztetés), ez ugyanakkor az önállóságuk csorbulását okozza. Önmagukat tehetetlennek érzik, és nem tudják elképzelni magukat ebben a szituációban. Az igazgató véleménye szerint ez a belső gátlás sok esetben feloldható az önbizalom erősítésével, több pozitív példa is van erre, amikor is egy nagy intézményi lakó az előzetes félelmein túllépve a kerti otthonba kerülve az első naptól kezdve hatékonyan el is kezdte szervezni az életét.

Egy gondozópárhoz vagy egy mentálhigiénés szakemberhez 2-3 szoba tartozik, így dolgoznak „családmodellben”. Ez a nagy intézmény 60 lakójának és a velük dolgozóknak is átláthatóbb, következetesebb közös munkát eredményez.

Az intézmény kijelölt területén a lakóknak szabad mozgás biztosított a házirend és a napirend betartása mellett. Így például a nagy intézményben lakóknak tiszteletben kell tartaniuk, hogy az területen lévő lakóotthonokba nem látogathatnak el hívatlanul. A lakók közül csak azok vannak mozgásukban korlátozva, akiknél ez egészségügyileg indokolt vagy képtelenek tájékozódni.

Összességében a nagy intézményről elmondható, hogy természetéből fakadóan rendelkezik keret- és szabályrendszerrel, amelyet a lakóknak be kell tartaniuk, ugyanakkor az elsődleges várakozásainkhoz képest több lehetőség áll rendelkezésre a teljesebb élet megvalósításához még intézményi keretek között is.

318 millió forintból persze az is elgondolkodtató, hogy vajon hány családi ház jellegű ingatlant lehet vásárolni/felhúzni Tatabányán és környékén, mindenesetre a beruházás kétségtelenül jobb körülményeket teremtett az intézményben élőknek. Bennünket igazán az az út érdekelt, ami innen kifelé vezet. Az intézményből, az udvarra (kerti lakóotthonok), és onnan a mintegy 20 km-e lévő Vértesszőlősi lakóotthonba majd a való életbe vezető „rehabilitációs” út.

2, Kerti lakóotthonok

Az első lakóotthoni pályázatok kilenc évvel ezelőtt jelentek meg, és a vezetőség azon nyomban részt is vett a pályázaton, amelynek eredményeképpen fel is építették az első lakóotthont. Szabó Attila elmondása alapján kettős megítélése volt akkoriban ezen lakhatási formának a szakmán belül. Sokan úgy gondolták, hogy teljesen felesleges, hiszen a pszichiátriai betegek csak leamortizálják a frissen épült házakat, valamint csak az EU által megszabott követelményrendszer egyikének tekintették. Azonban több pozitív eredménye is ismeretes volt, mint például a költséghatékonysága a nagy intézményhez képest: a fenntartása 20 százalékkal olcsóbb, mint a nagy intézménynek. Az igazgató tapasztalatai alapján elmondható, hogy Magyarországon nincsen bevett működési forma a lakóotthonok tekintetében, hiszen nem egy olyan hely létezik, ahol a 10 fős lakóközösséget 8 fő gondozó veszi körbe. A Síkvölgyi intézményvezetés ezzel szemben azt az elvet vallja, hogy a lakóotthon lényege a magasabb fokú önállóság és autonómia, amivel a lakók élni is tudnak, ezért felesleges az ilyen magas gondozói létszám.

A kiköltözésnek nincsen standardizációja, tehát nincs kialakított kritériumrendszer, hogy kik próbálhatják meg a nagyobb önállóságot biztosító lakóotthoni életvitelt. A gondozók és a vezetőség közösen beszélik meg, hogy kit tartanak alkalmasnak, majd ezután a vezetőség hozza meg a döntést a kiköltözésről. Az első időkben, amikor a lakóotthonok felépültek, nem igazán tartották alkalmasnak a gondozottakat a kiköltözésre és több lakó is ódzkodott a nagy intézmény adta lehetőségektől való elszakadástól, amelyet már az idők folyamán megszoktak. Azonban a tapasztalatok azt mutatták, hogy a többség sikerrel adaptálódott az új szituációhoz, sokkal önállóban, kevesebb gyógyszerrel kezdte el élni mindennapjait. A kollektíva felől is megmutatkozott ez a kettősség. Voltak, akik üdvözölték ezt a lehetőséget és kihívásként fordultak egy ismeretlen munkamódszer kialakítása felé, voltak azonban, akik nem látták a potenciált a gondozottakban az önállóbb életvitel kialakításához. Az igazgató elmondta, hogy a lakóotthonnak van egy olyan funkciója is, hogy esetenként átmeneti rehabilitációs szándékból kihelyeznek kevésbé fiatal lakókat, akik tíz évig önállóbb életet élhetnek, azonban később visszakerülnek a nagy intézménybe koruknál és állapotuknál fogva, amikor már nem képesek gondoskodni önmagukról.

A MERI kertjében 3 lakóotthon van jelenleg, mindháromban pszichiátriai betegek élnek (a később bemutatásra kerülő vértesszőlősi lakóotthonban laknak az értelmi fogyatékosok). A nagy intézményben lakók nem jöhetnek be az ott lakók engedélye nélkül a házba, a lakóotthoniaknak saját kulcsuk van az épületükhöz. Egy lakóegység 5 szobából áll, egy szobában pedig két-két lakó él, tehát összesen tízen alkotnak egy lakóközösséget. A szobákat itt is maguk a lakók teszik otthonosabbá, mindenki nagyon büszkén mutatta be a szobáját és tárgyait, amelyek körül veszik őt. Ezek a helyiségek valódi életterek, semelyik momentumában nem emlékeztetnek arra, hogy egy intézmény részét képezik, az egész ház amolyan nagy családi nyaraló hangulatú, és nem csak az elrendezés és berendezés tekintetében.

A házak konyhával és fürdővel rendelkeznek, hatalmas nappali és terasz alkotja a lakóközösség közös tereit. A takarítást beosztják egymás között a lakók, azonban gondozójuk elmondta, hogy az első időkben ezzel szokott a legnagyobb baj lenni, hiszen a nagy intézményben ezt a feladatot a takarító személyzet látja el. Az egyik pszichiátriai betegek által lakott házban beszélgettünk a lakókkal a mindennapi életükről, és elmondták, hogy gyakran főznek amellett, hogy a nagy intézménybe járnak át étkezni, magukra mosnak. Az intézményben van büfé, ahonnan rendelni lehet alapanyagokat a főzéshez, amelyet a lakók megvásárolnak. A házban több pár is együtt lakik egy szobában, az egyik pár 9, a másik 14 éve él párkapcsolatban. A maga módján kialakult rendszere van itt az életnek: vannak, akik dolgozni járnak, őket azok ébresztik, akik éjszaka nem tudnak aludni és egész hajnalban ébren vannak, sajnos ők ezt az időszakot kávézással és cigarettázással töltik a többiek ébredéséig. A nem dohányzó lakók nyomatékosan és büszkén jelentették ki magukról, hogy ők nem élnek ezekkel az árucikkekkel, láthatóan ez nagyon fontos az öndefiniálásuk tekintetében.

A lakók eleinte nem akartak átköltözni, idegenkedtek a helyzettől, azonban idővel rájöttek, hogy sokkal jobb ez az élettér, mindegyikük erősen kihangsúlyozta legfőbb okként a nyugalmat, amely a lakóotthonban biztosított a nagy épülethez képest. Gondozójuk elmondása alapján nagyjából egy évbe telt, amíg a lakókkal ki tudta alakítani azt a bizalmat, hogy beszélgessenek, ne pedig a szobájukba ülve passzívan mindenki maga legyen. Azóta mindenki megtalálta a maga helyét és ritmusát. A gondozó szerint a legjobb terápia maga a beszélgetés, emiatt az így kialakult kapcsolat a lakókkal nagymértékben segíti a közös munkát, illetve magát a közösségi lét megvalósulását. A fluktuáció nem annyira jellemző egy közösségen belül: halálok vagy visszaköltözés miatt cserélődnek a lakók. Esetenként visszaköltözés a lakó akaratából történik, illetve amiatt, hogy nem képes az önállóbb élet megvalósítására, úgy látja, nehéz neki a lakóotthoni körülményeknek való megfelelés. „Kötelező út” nincsen az intézményen belül (tehát hogy a nagy intézménytől jutna el az ember az albérletig), így van, aki mikor bekerül, és állapotát úgy ítélik meg, és férőhely is van, akkor egyből a lakóotthonban kezdi meg lakhatását. Ebben a lakóotthonban két-három éve volt egy pár fős csere, azonban a többiek a kezdetektől fogva élnek itt. A gondozókkal a kapcsolat bensőséges, nem feltétlenül alá-fölé rendelt, de ugyanakkor a tekintélye a gondozónak megvan: egy-egy dorgálást a lakók, például a takarítással kapcsolatban, tudomásul vesznek és betartják az írott illetve íratlan házirendet, azaz egymásra is tekintettel vannak.

Érezhetően hierarchia lehet a nagy intézményben és a lakóotthonban lakók között, valamint elég erős közösséget alkothatnak az egy házban élők. Erre abból lehet következtetni, hogy két lakóotthonban élő asszony is elmesélte, hogy a nagy intézmény felújítása alatt, amikor plusz tíz embert helyeztek el náluk, felborult az addigi ritmus, nehezen éltek együtt „azokkal”, „azok” nem tartották tiszteletben a személyes tárgyaikat, kávéjukat is megitták.

A lakóotthonban élők sokkal többen és intenzívebben tartják a kapcsolatot családjukkal. Általánosságban pedig az jellemző az igazgató elmondása szerint, hogy a teljes intézményt tekintve a fogyatékossággal élő gondozottakkal sokkal inkább tartják a családtagok a kapcsolatot, szemben a pszichiátriai betegekkel, akiknél csak 10 százalék ez az arány. Ez főképpen annak tudható be, hogy a pszichiátriai betegek sokkal nagyobb számban érkeznek állami gondozásból.

A lakóotthonokban biztosított a lehetőség, hogy a családtagok engedéllyel bent aludjanak a lakónál. Egy asszony, akiről elmondta gondozója, hogy túl van egy alkohol elvonó kúrán és azelőtt fél órákra találkozhatott akkor még állami gondozott gyerekeivel, mostanra stabilnak nevezhető kapcsolatot ápol gyermekeivel, akik nevelőszülőknél élnek jelenleg. Az asszony hosszabb időt tölthet el fiaival a nevelőszülőknél, sőt engedélyezett, hogy ő is kint aludhasson nála. Legutóbb a fia érettségi ünnepségén vett részt.

Az itt lakók általában intézményen belüli munkákat végeznek, - kert gondozása, mosogatás, sepregetés – amelyért fizetséget is kapnak. Sajnos a külső munkalehetőségek korlátozottak, erről Szabó Attila mesélt. A munkába állító programok általában, - miután rengeteg pénzt, időt és energiát befektetnek a szervezetek, - a kezdeti erős indulást követően a finanszírozás sajátosságai miatt abbamaradnak. Pedig nagyon színvonalas és a nyílt munkaerőpiacon szervezett munkalehetőségről van szó, azaz igazi integrációról. A másik nagy veszteség ebben a szituációban, hogy nagyon sok emberben a felébresztett motivációt és bizakodást egy tollvonással megsemmisítik, amikor a projektszerű programoknak vége szakad.

A lakhatásnak ez a formája összességében sokkal több lehetőséget nyújt az önállóbb működési formáknak, a párkapcsolat itt is támogatott a fent említett okok miatt. Ugyanakkor a három lakóépület közül kettőben történtek eddig sikeres rehabilitációk, vagyis a korábban ott lakók kiköltöztek a vértesszőlősi külső lakóotthonba vagy saját albérletbe. Valószínűleg az igazgató által említett nyílt piaci munkahelyek lehetőséget biztosíthatnának egyrészről az intézményen kívüli élet megtapasztalásához és stratégiák kidolgozásához a későbbi kiköltözéshez, valamint anyagi szempontból az önálló élet megalapozásához, egy későbbi albérlethez, pénz megtakarításához. Akadályt jelent még, hogy Síkvölgy eléggé messze van a munkalehetőségeket jelentő Tatabánya centrumától.

Finanszírozási szempontból a több éves működtetés után bebizonyosodott, hogy a lakóotthon fenntartása költséghatékonyabb a nagy intézménynél. Nem mellesleg a lakók mindegyike, akivel beszélgettünk, elmondta, sokkal jobban szeret itt lakni, mint a nagy intézményben, szereti a nyugalmat, a közösség biztonságát, valamint a magáról való gondoskodást, amely énképükben kihallhatóan erőteljesen pozitívan jelenik meg és abszolút nem teherként élik meg ezeket a tevékenységeket.

3, Vértesszőlősi lakóotthon

Az integráltan elhelyezkedő lakóotthonba - amely a nagy intézményhez hasonlóan egy jól felszerelt, minden igényt kielégítő, felújított régi parasztház – az ott élők távolétében érkeztünk. A műanyag nyílászárós, narancssárgára festett falú házhoz egy nagy kert tartozott, ahol az egyik lakó kutyájának a feladata a nyugalom és az idegenek távoltartásának biztosítása. Az épület és környezete minden szempontból élhető, bár csak pár órát töltöttünk ott, mégsem fogott el idegen érzés. Olyan volt, mintha az egyik barátunk látott volna vendégül minket és mesélt az utolsó találkozásunk óta eltelt időről. A ház mindennapi életéről egy lakó hazaérkezése után kaptunk betekintését.

Az itt élő emberek a nagy intézményi függőséget hátrahagyva, boszorkányos ügyességgel szervezik a saját életüket. A napi rutinjuk semmiben nem különbözik a sajátunktól. Reggel vekker ébreszti őket és munkába indulnak. Van, aki Esztergomba jár dolgozni és van, aki még visszajár Síkvölgyre a szociális foglalkoztatóba, de a napjaik részévé vált a munka. Munkavégeztével pedig a lakóotthoni teendőket végzik el. A házban és az akörüli tevékenységeket beosztják egymást közt és a másik iránti tisztelet és az egymásnak állított kontroll hatására, néhány otthonunk háztartása is megirigyelhetné, hogy milyen rendezettség és tisztaság fogadott bennünket. Egymástól függetlenül, de mégis egymás függőségében élnek, a szó jó értelmében, ugyanis a férfiak végzik a fizikai erőnlétet megkívánó munkákat, a lányok, pedig ha főznek, abból minden alaklommal megkínálják a másikat. A közösségi kohézió erős és az évek alatt tartósnak bizonyult. A szobákban ketten élnek, a hazaérkező lakó a barátjával, és a saját maguk igényeihez formálták, díszítették, alakították ki életterüket, amelyekért felelősséggel és tisztántartással tartoznak. A sajátjuknak érzik és ez így van jól, hiszen itt élnek, itt hajtják álomra a fejüket, itt van rosszkedvük és ebben az élettérben fogy el a cukor, amit pótolniuk kell. A ház, a kert mindenki számára nyújtani tud egy személyes zugot, ahol, ha akar, el tud vonulni. A környezetükben élőkkel is jó viszonyt alakítottak ki. Ők elfogadták a lakókat, a lakók pedig ahol tudnak, segítenek. A szomszédban lakó idős néninek például rendben tartják a kertjét, a fiatalabb lakók pedig halkabban hallgatják a zenét, hogy ne zavarják szomszédjaikat. Ezzel eleinte az igazgató úr szerint akadtak problémát, de a falunapok állandó résztvevőivé is váltak.

Saját tapasztalatunk is az, hogy társainkkal csak úgy lehet és érdemes egy fedél alatt élni, ha a kommunikáció működik, a másikhoz toleranciával tudunk fordulni. A ház közössége között kitűnő kapcsolat alakult ki, amely még stabilabbá, könnyebbé teszi az együttélést. Az igazgató elmondásából tudtuk meg, hogy nem régibben kapott újabb lehetőséget egy férfi lakó, hogy kiköltözhessen a vértesszőlősi házba, aki már egyszer alkoholproblémái miatt visszakerült a nagy intézménybe. A társai óvó szemmel és még nagyobb odafigyeléssel viseltetnek iránta. Mint mindenki, szeretik, ha nem szólnak bele az életükben, de tudják, hogy olykor a másik segítséget nyújtó keze nélkül nehezebb boldogulni. A közösség dinamikája az egyik, ami működteti és könnyebbé teszi számukra az ittlétet, amely által képessé válnak az akadályok leküzdéséhez.

A szabadidejük hasznos eltöltésével szintén saját maguk rendelkeznek. Szívesen ping-pongoznak, kártyáznák vagy fociznak. A házban megismert férfinak kétszer kellett fordulnia, hogy minden - főként arany - érmet kihozzon, amit az intézet által szervezett vagy benevezett sportversenyekről hozott el. Ott jártunkkor is éppen a nagy intézmény sportnapjáról tért vissza. Az életében fontossá vált a sport, amelyből kitartást meríthet a problémái megoldásához. A nagy intézmény, kikerülés után is egy támogató hátországot biztosít számukra. Ha segítségre, támogatásra van szükségük, akkor tudják, hogy kihez kell fordulni, azonban mégsem mennének már vissza. A legnagyobb előnyként a nyugalmat, a csendet az egyedüllét biztosítását említette a beszélgetőpartnerünk. Szemmel láthatóan szeretnek itt és így élni. Önállóan és a saját szabályaik által. A nagy intézményben tanult tehetetlenségről, a passzivitásról már csak rossz emlékképeik vannak és önmagukat odatéve, motiváltan tesznek a sorsukért, az életükért, a mindennapjaikért, a hétfő reggelükért. Még ha az elején riasztotta is őket a gondolat, a felelősség szó hallatán, ma már természetesen élnek így, külön a nagy intézménytől, az általuk felállított keretek között. És tudat alatt biztosan hálát éreznek, hogy a nagy intézmény dolgozói anno fantáziát láttak bennük és lehetőséget kaptak a kiköltözésre.

4, Albérlet

Az integráció legmagasabb fokát sajnos csak elmondásból ismerhettük meg. Évente többen kerülnek ki albérletbe az intézményből, és mint említettük, nem szükséges az intézmény összes lépcsőfokát megjárni ehhez. A vezetőség döntése a mérvadó a kiköltözést illetően itt is. Egyértelmű, hogy az önállóság legmagasabb fokát ez a lakhatás biztosítja, itt a gondozottak (vagy volt gondozottak) már teljesen magukra utalva élik mindennapi életüket. Jellemzője a hazai segítő szakmák viszonyainak, hogy egy-egy lakó rehabilitációja olyan sikeres, hogy önállóvá válásuk, munkaerőpiaci elhelyezkedésük után jóval többet keresnek korábbi segítőiknél.

Visszatérő dilemmája a közösségi integrációnak, hogy vajon fel kell-e készíteni a befogadó közösséget, a szomszédságot fogyatékos emberek odaköltözése előtt vagy sem. A téma és az érintettek érzékenysége, a magyar társadalom ismert elutasító attitűdje, az előítéletek szinte borítékolják a kezdeti konfliktusokat. Ezeknek sokak szerint érdemes elébe menni, a szomszédságot értesíteni, megpróbálni velük kapcsolatot kiépíteni akár a költözés előtt.

Mások ezt kifejezetten károsnak tartják az ilyen tevékenységet, hiszen szinte azonnal másodrendű polgárrá avanzsálja a fogyatékos embereket. Magyarországon ugyanis minden állampolgár szabadon választja meg lakhelyét, lehetőségeihez és kívánalmainak megfelelően. A szomszédságban lakók valamikor szintén beköltözők voltak, az ő letelepedésükhöz senkitől nem kellett engedélyt kérniük, szabadon gyakorolhatták jogaikat. Hasonlóképpen járhatnak el fogyatékossággal élő emberek is.

Síkvölgyön az igazgató úgy döntött, hogy a leendő albérletesek főbérlőivel, de csak a főbérlőkkel megosztja a költözőkről az információkat. Tapasztalatai szerint ilyenkor többeknek „könny csordul a szemébe, de azt mondják, menjünk arrébb”. De van olyan, akit nem érdekel, csak balhé ne legyen és időben fizessék be a költségeket. Eleinte voltak könnyen orvosolható bajok, mint hangos zenehallgatás vagy az egyikőjük nem tudta beosztani a pénzét, elköltötte a fizetését három nap alatt, majd a hónap fennmaradó 27 napján úgy gondolta, hogy a lakótársai élelmiszerén él. De alapjába véve ezeket Szabó Attila megbeszélhető és kiküszöbölhető problémáknak nevezte.

Hazai viszonyok között az önálló albérletbe költözés jelenti a társadalmi integráció egyik legmagasabb fokát fogyatékos emberek számára. Ez már egy olyan életforma, ami százezrek sajátja ebben az országban. Az albérletben élő fogyatékos ember ellátottból önálló polgárrá válik, az itt élők maguk fizetik költségeiket, ha segítségre szorulnak annak viszonyai nem különböznek attól, mint amikor bármelyikünk segítségét fordul.

Ez annál is inkább így van, mert az utógondozásra plusz finanszírozást nem kap az intézmény. Az albérletesek az addigi gondozójukat az intézményben felkereshetik, beszélgetnek, így tudják megoldani az utógondozást.

Zárszavas gondolatok

Szabó Attila az interjú alatt az ellátó rendszer valamint a politikai akarat hiányosságait és hibáit taglalta. Legfőképpen a kontinuitás hiányában látja ennek a területnek a nem hatékony megszervezését és megvalósítását. Külföldi, méghozzá hazánkhoz hasonló posztszocialista országok példáit hozta fel, ahol meg tudták oldani, hogy több tízéves stratégiákat vigyenek végig olyan körülmények között is, amikor is politikai erők súlya változik. Ezekben az országokban az összes politikai oldal belátta ezeknek a változásoknak a szükségességét, szakmai alapon elfogadták az irányvonalakat és aláírásukkal közösen fel is vállalták azokat. Magyarországon a harminc éves terveknek az első három évének finanszírozását és megvalósítását tervezik meg, majd a következő 27 évre nem biztosítják a megoldottságát, valamint maga a kitűzött cél is időről-időre változik, így a kidolgozott tervek nem végrehajthatóak. Ezenfelül a szomszédos országokban az egy gondozottra számolt normatíva többszöröse a hazai normatívának, így a magyar pszichiátriai betegek és értelmi fogyatékkal élők, valamint az értük dolgozók joggal érzik úgy, hogy a szomszédos államok nagyobb felelősséget éreznek a célcsoporttal kapcsolatban.

Sajnos nem a síkvölgyi példa az általános ma Magyarországon. Összehasonlítva a szentgotthárdi intézménnyel, ahol jelenleg 735 fő lakik 2-10 ágyas szobákban kórházi körülmények között Budapesttől 250 kilométerre. Ebből az intézményből évente 2-4 ember távozik haza.

Ugyanakkor az is tény, hogy jelenleg egyre kevesebb gyermek születik, a születés előtti szűrések pedig egyre fejlettebbek, így egyre kevesebb fogyatékos gyermek születik. A napjainkban otthonba kerülő emberek nagy része idősebb illetve több problémával rendelkezik, így a rehabilitáció megvalósítása is nehezebb, ha kemény indikátornak a kikerülők számát vesszük.

A síkvölgyön megvalósított többlépcsős lakóotthoni lakhatás meglátásunk szerint több funkciót is ellát. Egyrészről amolyan próbaterep lehet az önállóság kibontakozásához és fenntartásához, közvetlenebb támogató közösségben való fejlesztéshez, mint a trambulinon sétálónak a biztonsági kötél. Másodsorban lehet végcél is, hiszen vannak akik az önállóság ezen szintjét tudják megvalósítani és sokkal teljesebb életet élni, mint egy hospitalizáló nagy intézményben, de a teljesen önálló élet sajnos nem elérhető számukra. És nem előnyös, ám egyelőre valóságos a büntető-jutalmazó funkció is, hiszen érezhető, hogy a lakóotthonban lakók kiváltságként élik meg lakhatási módjukat a nagy intézményben élőkhöz képest.

A Szimpla Csoport is csatlakozott az alábbi kezdeményezéshez!