1991-ben kerültem a szociális munka közelébe. Mondhatnám, hogy már akkor is nagyon szerettem segíteni és emberekkel foglalkozni, de ebből csak az utóbbi igaz, ugyanis korábban határőrnek készültem, akik szintén az emberekkel foglalkoznak, csak kicsit másképp.
Mindenesetre, a szociális munkás karrieremet alig több mint 19 évesen kezdtem Tatabányán, ahol nálam az esetek többségében 30-40 évvel idősebb embereknek adtam életvezetési tanácsokat. Hamar megszületett bennem a felismerés, hogy nem ártana tanulni is erről valamit.
Tatabányán a legtöbb időt a hajléktalan ellátásban töltöttem, ám Budapestre költözve mivel nem volt pénzem egy elmeosztályon kötöttem ki, a segédápolói oldalon, éjszakánként ügyeleteket vállalva. Az igazi impulzust azonban a Dr. Csom Évával való találkozás adta, aki miközben önismereti csoportjába jártam a képzés alatt, sokat mesélt egy álmáról, a Soteriáról, egy helyről, ami fiatal skizofréniásoknak nyújt majd menedéket.
1995-ben már azon kaptam magam, hogy az éppen csak életre kelt alapítvány rákoscsabai házában üldögélek egy fiatal skizofrén lánnyal, aki visszafelé lépett a társasjátékban minden dobásnál. A bolondságról már volt némi fogalmam, az alapítványosdiról nem. Nem telt el pár hónap, a csabai ház tönkrement, és én egy dossziéval a hónom alatt, amire az volt írva Soteria Alapítvány, telefonbeszélgetéseket folytattam pályázatokról a Budagyöngye alagsorának nyilvános fülkéjéből.
Azt hiszem így indult a pályám. 12 évig vezettem a Soteriát, idén éppen 10 éve, hogy már nem csak tanulok, hanem oktatok is az egyetemen, és fő területem azóta is a mentális problémával élő emberek segítése maradt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.