A Szimpla csoportot 2010 júniusában hoztuk létre. Mindannyian az ELTE Társadalomtudományi Karához kötődünk, itt végeztünk, ide járunk vagy éppen itt oktatunk.

Amikor a dán filmrendező Lars von Trier 1995-ben megalakította a Dogma-filmek mozgalmát azzal indokolták kezdeményezésüket, hogy szerintük veszélybe került, hanyatlásnak indult a filmművészet. Hazug, mesterkélt világról, technikai, formanyelvi ügyeskedésről beszélnek szakmájukkal kapcsolatban. 

Szinte ugyanezekkel a szavakkal tudjuk leírni azt, amit mi a Szimpla Csoport alapítói ma érzünk a magyarországi segítő szakmák kapcsán. 
 

A segítés helyét egyre inkább felváltja a kontroll. Képessé tevés, bátorítás és mozgósítás helyett inkább függésbe taszító és képtelenné tevő intézményeket tartunk fenn a látható eredmények egyre kevesebb jelével.

A hazai szociális munka és szociálpolitika, de általában a segítő szakmák is, válságban vannak. Hatalmas nyomás nehezedik a szakemberekre, a szakmai szervezetekre, szolgáltatásokra, hogy korábbi gyökereiket megtagadva az elesettek és nélkülözők támogatójából, segítőiből a szociális szakemberek azok üldözőivé váljanak.

Szerintünk a szociális szakmák ennek ellenére továbbra is a segítésről, képessé tevésről, bátorításról, erősítésről, emberi kapcsolatokról, alkotásról, összefogásról kellene, hogy szóljanak.

Hogy ez mit jelent konkrétabban? Reményeink szerint ez fog kiderülni ennek az oldalnak a hasábjain. Olyan embereket és kezdeményezéseket fogunk bemutatni akikre/amikre szerintünk érdemes odafigyelni, akiktől lehet esetleg tanulni, akiket érdemes követni. 

Reményt, sőt lelkesedést szeretnénk adni azoknak, akik ezt a szakmát (bármelyik segítő szakmát) választják és hallgatóként vagy kezdő szakemberként az útjukat keresik. Mi is azt tesszük.

Azokat kívánjuk megszólítani, akik szintén úgy élik meg, nagy szükség van szakmai alapelveink, értékeink és etikai viszonyulásunk megerősítésére, újbóli kinyilatkoztatására. A Szimpla csoport minden programjával és kezdeményezésével ezt a fenti célkitűzést szolgálja!

Mi, a Szimpla Csoport tagjai kizárólag a magunk nevében beszélünk! Fontosnak tartjuk, hogy tisztázzuk hol állunk, minek tekintjük magunkat, és mit gondolunk szakmánkról. Nem kívánunk senkit sem megváltoztatni, viszont nagyon szívesen látjuk magunk között azokat, akiket valamilyen módon megszólítanak gondolataink.

Három írással indítjuk blogunkat:

Elsőként a VIII. kerületben szociális munkásként dolgozó Bálint Sugárkával készült interjúnkat olvashatjátok.

Ezt követően a mára nemzetközi figyelmet is kapott, Beyond Budapest városnéző szociotúrájáról közlünk egy élménybeszámolót.

Egy hosszú lélegzetű ám annál érdekesebb interjúval zárjuk bemutatkozásunkat. Vajda Júliával a narratív interjú módszerének hazai szakértőjével beszélegettünk.

Beszélgetés Bálint Sugárkával, a Magdolna Negyed Program II, intenzív családmegtartó - és családtámogató szolgáltatásának szociális munkásával.

A józsefvárosi Magdolna Negyed Program, azon kevés komplex fejlesztési programok egyike, mely egyszerre nyúl egy meghatározott térség problémáihoz társadalmi, gazdasági és környezeti szempontok figyelembevételével. Az alábbiakban tárgyalt szolgáltatás a Magdolna Negyed - Társadalomfejlesztési alprogramján belül zajlik. Mivel önmagában is figyelemreméltónak tartjuk a Budapest VIII. kerületében folyó város-rehabilitációs program szociális részét, ezért biztosan fogunk még vele foglalkozni a Szimplacsoport blogján.

A Bálint Sugárkával készített interjún keresztül a program egyik fontos elemét, az intenzív családmegtartó – és családtámogató szolgáltatást szeretnénk bemutatni, - az abban részt vevő szociális munkás szemszögéből - de sok minden másról is kérdeztük. 

Kérdezők: Kiss-Molnár Enikő és Katona Anikó

Kiss-Molnár Enikő: A gyökerekre lennék kíváncsi, hogy mi volt az a motiváció, amiért te szociális munkás akartál lenni?

Bálint Sugárka: Ez egy nagyon jó kérdés, mert bennem nem volt soha ilyen elhatározás, hogy én most akkor szociális munkás szeretnék lenni. Elég idős is voltam, mikor elmentem a főiskolára, voltam vagy 28 éves. Igazából anyukám volt az, aki megkérdezte, hogy „kislányom, te annyi „hülyeséggel” foglalkozol, nem akarsz, erről mondjuk egy papírt? Mi lenne, ha elmennél szocmunkásnak?”. Nekem így nem jutott eszembe, de amióta az eszemet tudom, mindig valahogy tevékeny módon működtem, mindig közbeavatkoztam - ha kértek, ha nem kértek.

Ha olyat tapasztaltam, amiről úgy gondoltam, hogy nem helyénvaló, akkor elkezdtem megoldásokat keresni. Legyen ez például durván elhanyagoltan élő idős néni sok kutyával… beavatkoztam és megpróbáltam az ügyet olyan irányba terelni, hogy annak a néninek a sorsa ilyen vagy olyan módon pozitívan alakuljon... Azt gondolom, ha korábban lettem volna szocmunkás, nem lettem volna jó. Most sem biztos, hogy jó szocmunkás vagyok - nem igazán felelek meg a kritériumoknak…

K.M.E.: Ezt hogy érted?

B.S.: Vannak panelek, úgy gondolom. Le van írva, - többnyire a külföldi szakirodalomra hivatkozva - hogy mit csinál a szociális munkás, kit nevezünk szociális munkásnak, miről szól a szociális munka. Ezeket a kis paneleket súlykolják az emberekbe és ebből vizsgákat tesznek, osztályozzák ezeket a paneleket. Ugyanakkor kint a terepen, amikor konkrét munka van, akkor a szorgalmas és nagyon jól tanuló, végzett szociális munkás, ugyanezeket a paneleket próbálja minden nap betartani, betartatni. És az élet azért nem ilyen, mint ahogy a szolgáltatást igénybevevő sem olyan, mint ahogy az általában leírják. Emiatt rengeteg konfliktus van az igénybevevő és a szocmunkás között, a szocmunkás és a rendszer között így az egész csak egy nagy bonyodalom... Azt gondolom, én egy nem „helyénvaló”, „panelen kívüli” szocmunkás vagyok...

Katona Anikó: Miért nem lettél volna jó szocmunkás, ha korábban kezded el?

B.S.: Mert az egy nagyon nagy előny, ha az ember egy kicsikét átlátja a világot, az életet, és tapasztal. Olyan típusú ember vagyok, aki bizonyos helyzetekben túlreagálok dolgokat, és kellett ennyi év, hogy lehiggadjak, hogy megtapasztaljam... Ez – szerintem - egészségesebb út volt. Hogy nem mások kárára tapasztaltam meg, mint kéne, és hogy kéne, hanem a saját káromra, az ilyen-olyan munkáim kapcsán. Szerintem ezért jobb, hogy nem lettem korábban szociális munkás...

K.A: Átalakult a szociális munkáról alkotott képed fősikola előtt, közben, után?

B.S.: Sok szempontból szerencsém van, mert akkor, amikor elkezdtem a főiskolát, volt egyfajta kép a fejemben a világról, egyfajta stabil vélemény, egy elképzelésem, hogy szerintem mi a helyes vagy a nem helyes, mi az, amit be tudok vállalni, mi az, amit nem. Vagy mi az, amit hajlandó vagyok képviselni és mi az, amit nem. Eléggé önfejű is vagyok, hogy ezekhez a dolgaimhoz ragaszkodjak... Így, ilyen értelemben nem sokat változott a szociális munkáról alkotott képem a főiskolát járva – ugyanakkor nagyon is megváltozott az arról való gondolkodásom. És nem a főiskolán tanultak miatt.

K.A: Miért pont a gyermekvédelmet választottad?

B.S: Azt, hogy a gyermekvédelembe „keveredek”, talán soha nem gondoltam volna. De valahogy sorsszerű volt, mert nagyon meg is ragadtam ebben a témában. Talán nem is én választottam, hanem „ő” választott…:) (A gyermekvédelmet én úgy értelmezem, hogy vannak a gyerekek, de ott vannak a felnőttek, a szülők – csak ebben az egységben tudok gondolkodni. Nem szeretem leválogatni a gyermekvédelmet pusztán a gyemrek védelmére. Csak családban szeretek gondolkodni. ) Még a főiskola alatt elkezdtem dolgozni a csepeli Burattino Iskolában – hátrányos helyzetű gyermekek iskolája – és ott Vidó Ildikó kolléganőmtől nagyon sok jó dolgot tanultam a gyermekvédelemről, főként az iskolai szociális munkáról, annak jelentőségéről. Ott láttam leginkább igazoltnak a családban való gondolkodást – remek kis intézmény…

K.A: …hogy lett ebből intenzív családgondozás?

B.S: Volt egy elég nehéz időszak az életemben, mert nagyon beteg lettem - akkor kicsit kiestem a munkából... Még nem voltam túl jól, de a szociális levelező listán láttam egy hirdetést, hogy a Magdolna Negyed Programba keresnek szociális munkásokat – a „téhárompernégybe…”:) Ez volt az „Intenzív Családmegtartó- és Családtámogató Szolgáltatás”.

Fogalmam sem volt, hogy pontosan mi is ez, mit szeretnének, de nagyon érdekelt, így azonnal nekiálltam és kreáltam egy motivációs levelet és egy önéletrajzot és be is küldtem. És úgy alakult, hogy tavaly július elsején munkába is álltam. Aztán jött a nagy döbbenet, mert menet közben kezdtem el megérteni, hogy itt mi a tét, hogy mi is az igazi téma. Mert az ember sokmindent elolvas, és okos lesz tőle, és ez mind nagyon szép meg jó, de még mindig messze lesz tőle. Mert ez jó technika, de ezt hogy csinálod meg a Józsefvárosban? A Magdolna Negyedben? Hogy mész be a Dankó utcába, vagy a Doboziba, vagy a Magdolna utcába? Kicsit „pánikos” volt nekem az elején a történet, mert egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy itt valami más kell, mert az eddig jól bevált technikák nem valószínű, hogy működni fognak, hiszen teljesen más jellegű ez a munka...

K.M.E: Mi nem „stimmelt”?

B.S.: Általában soha semmi nem stimmel... Ezt a szolgáltatást tekintve például végigolvasod, hogy x országban a (mondjuk) Johnsons család esetében ezt meg ezt csinálták, és akkor ezt is hozzárendelték, meg azt is. Azt gondolod, tényleg, de jó, hogy sikerült! De itt egészen másfajta családokról van szó, ezen felül itt semmit nem tudsz hozzárendelni az esetekhez úgy, mint x országban. Nincs olyan szolgáltatás, amit érdemben hozzá tudsz rendelni. Nem azért, mert a szolgáltatások adott esetben - egy-egy család esetében - nem lennének képesek közbeavatkozni, vagy ténylegesen azt adni a családnak, amire szüksége van, hanem azért, mert mindenki csak egy apró pontként hever a „szociális palccon”... Mindenki tanácstalan - és mindenki elhárít. És senki sem érzi magát kompetensnek az ügyben, vagy épp mindenki annak érzi magát... És emiatt ott állsz, hogy most elvben te vagy a családgondozó, de akkor most mi is a dolgod? Hát egy csomó minden a dolgod. Mert hirtelen elkezdesz koordinátor lenni, kapcsolatépítő, jelzőrendszer kiépítő szakmunkás, intézményi kapcsolati- hálószövő mester, közben meg ott vagy egy családdal, és közben még ott vannak a problémák is... Gyakorlatilag egy multifunkcionális robotnak érzed magad, ahogy belekerülsz egy ilyen szituációba. Persze, az ember megoldja, mert muszáj megoldani. Az ember elkezd ötletelni... meg ki kell próbálni... de az az egy dolog biztos, hogy ez a munka még csak nem is hasonlít arra a munkára, amit addig családgondozóként végeztél.

K.A.: Ha a saját szavaiddal kellene elmondanod, mi is ez a szolgáltatás, akkor hogyan fogalmaznád meg?

B.S.: Hogy mi ez a szolgáltatás? Teljes körű nagy generálozás? :) … de igazából még nem tudom megfogalmazni, mert annyi mindent gondolok és érzek róla…

KME: Ha nem definíciós szempontból közelítjük meg: aki nem ismeri ezt a szolgáltatást, könnyebben megértheti a konkrét tevékenységen keresztül?

B.S.: Szerintem igen. Könnyebben érthető a szolgáltatás lényege, ha ismerjük az alap folyamatot – de minden család esetében máshogyan kell alkalmazni a szolgáltatást.

KME: Hogy „kezdődik” egy ilyen jellegű gondozási folyamat?

B.S: Első lépés, hogy mint segítő kimegyek a családhoz, (akiket ajánlottak a szolgáltatásba) felajánlom a szolgáltatást, és ha elfogadják, akkor kötünk egy írásos megállapodást, aminek keretében megpróbáljuk lefeketetni az elsődleges problémákat, hogy egyátalán mi a cél, mondják el ők, hogy szerintük mi a probléma. Az nagyon fontos, hogy ők fogalmazzák meg! Nekem nem azt kell mondanom, hogy: „azt mondta a maguk családgondozója, hogy maguknak ez a problémája...” hanem meg kell, kérdezzem: „mi a probléma, miben segíthetek?” A következő lépés, hogy fel kell tudni mérni, mire képes, mennyire terhelhető ez a család, vagy az a szereplő, aki megköti a megállapodást. (Ez legyen, mondjuk egy anyuka, ami általában is jellemző.) És mivel én még nem ismerem a családot, megkérem szépen az igénybevevőt, hogy álljon neki és szedje össze az összes papírt, amit ő hivatalosnak gondol, ami érkezett a bárhonnan, a számlákat is beleértve. Rakja össze egy szatyorba és jöjjön be a Kesztyűgyárba. (Kesztyűgyár Közösségi Ház – Józsefváros, Mátyás tér. szerk.) Ez látszólag nem egy olyan nagy mutatvány, de itt a területen az, hogy valahová el kell menni, és oda el kell szállítmányozni valamit, az egy komoly feladat. Ha ezt meglépi, és ide talál, és pontosan megérkezik és még el is hozza, amit „összeguberált”, az már tök jó. Akkor a következő lépés, hogy azt mondom: „köszönöm szépen ezeket a papírokat, szeretném ezeket lefénymásolni, összerendszerezni és visszaadom másnap, mert úgyis megyek ki...” Itt is fel lehet mérni, hogy milyen típusú a szolgáltatást igénybevevő ember, mert van, aki azt mondja: „jó, vigye!...” De van, aki nem akarja ideadni, mert azért az mégiscsak az ő privát szférájához tartozó dokumentáció, és akkor az, hogy a végén mégis csak otthagyja, az már egy aprócska lépés a bizalmi helyzethez. Mert picit félve bár, de némileg megbízik benned. Ezt követően lefénymásolom, összerendezem a kis papírjait és lesz abból egy kép a fejemben. Ezt összevetem azzal az információhalmazzal, amit kaptam attól a szervezettől, akik delegálták a családot a programba és levonok egy elsődleges következtetést a családról, a problémákról. Másnap, pontban a megjelölt időpontban visszaviszem a kis papírokat és akkor aztán jöhet a „miújság?” :) Elkezdünk beszélgetni - nem munkáról feltétlenül - és szépen, menet közben, ki-kicsordogál az, ami még, vagy igazán nehézség vagy probléma. Nyilván az ember, ha egy adóssággal áll szemben, akkor azt megpróbálja úgy irányítani, hogy akkor arról „picit” beszéljünk. Akkor ahhoz, elkezdi az ember a stratégiákat felállítani: mire képesek, mit tudnak megoldani, mi az, amiben konkrétan segítségre van szükségük, hol kell ténylegesen képviselni őket, hova kell majd velük elmenni személyesen, mert nem fogják tudni elintézni. Ezek az első lépések – innen már nem nagyon lehet „forgatókönyvezni” a szolgáltatást. Előre soha nem lehet tudni, hogy milyen lesz a másnap…

KME: A szolgáltatás sajátossága, hogy alacsony esetszámmal dolgozik a szociális munkás…

B.S: Igen, egyszerre egy időben, csak két család gondozása volt lehetséges, ami azért lényeges, mert nagyon sok időt kell tölteni ezekkel a családokkal. Gyakori volt, hogy akár napi 12-13-15 órát....Ügyet intéztünk, a gyerekekkel foglalkoztunk, lakást takarítottunk, átrendeztünk, ruhákat szelektáltunk, karácsonyi ünnepségre mentünk, szabadidős programra, vagy hétvégén csak úgy elmentünk sétálni egyet a gyerekekkel…

K.A: Mi vagy egy ilyen szolgáltatásban? Érvényesül a szociális munkás szerep?

B.S: Minden vagy. De hogy éppen ki vagy és milyen szerepet látsz el, azt nem te határozod meg, hanem a család. Mindig az vagy éppen, amilyen szerepbeli hiányosság van a családban - azt megpróbálják rád ruházni, ami épp hiányzik. Az anyukák szempontjából elkezdesz egy picit barátnő is lenni, egy picit lánytestvér is lenni, de közben segítő is vagy... A gyerekeknél is egyfajta szerepet kezdesz betölteni, de az apuka is elkezd szerepet rád ruházni. Tehát ez képlékeny, és a mentén, hogy hogyan erősödnek, hogy tűnnek el az egyes problémák, és hogyan erősödnek az egyes képességek, készségek, a mentén változik minden egy adott esetben - de ugyanígy meg is szűnnek bizonyos szerepek... És ezt el kell fogadni. Ezek ellen, nem lehet harcolni. Ez szerep! Anyukának szüksége van arra, hogy valaki a barátnője legyen, és akkor én a barátnője leszek, pont addig, amíg arra szüksége van. Az, hogy a határokat hol kell meghúzni, az viszont az én felelősségem. Azt nekem kell tudni, hogy meddig mehet el az a „barátság”.

K.M.E.: Ez nagyon nehéz lehet - már úgy értem, akárhogy is csinálod, belemeritkezel. Hogy bírod?

B.S.: Ez egy legfeljebb 10 hétig tartó folyamat. És egyébként az a furcsa, hogy kevésbé megterhelő, mint a „normál” munkában. Pont azért, mert folyamatosan benne van az ember, folyamatosan kapcsolatban vagyunk, naponta több órát együtt szuszogunk. És ha valami nem sikerül, akkor nem viszi haza az ember, nem lesz dühös, nem kezd el frusztrálódni, hanem úgy van vele, mint az életében, hogy: de akkor holnap ezt fogjuk csinálni, mert most ez nem sikerült... Persze bosszankodunk, de sebaj, alszunk rá egyet és akkor majd holnap kijavítjuk... És érdekes, hogy pont az intenzitás önmagában, ami mégis sok. Annyiféle hangulatú lehet egy-egy nap, egy-egy szituáció... néha nagyon szép és felemelő... néha nagyon vicces, és tréfás vagy ironikus. Olykor nagyon szomorú, vagy bosszantó, néha meg nagyon ijesztő. De az egészben az a leges legjobb, hogy nem csak egy problémahalmazt lát az ember, hanem a problémákat látja a mentén, hogy hogyan működnek ezek az emberek. Ebből ered, hogy a problémát nem nekünk kell meghatározni, hanem nekik, és nekünk meg kell érteni azt a problémát, ami nélkülük nem megy.

K.A.: Egy ennyire belemerítkező munkánál más szupervízióra van szükség? Ha igen, miben más?

B.S.: Igen. Nekem heti egyszer volt szupervízió - egy órában, ami tulajdonképpen arról szólt, hogy az egy hétnyi eseményt összefoglaltuk. De ha úgy adódott, hogy éppen valami feldúlt vagy éppen beleütköztem valami szokásos bürokráciás történetbe, akkor fel lehetett hívni a szupervízort, - aki szintén a Bányai Emőke volt - és meg lehetett beszélni vele. Tehát volt egy folyamatos kontroll - érzés az emberen, mint ahogy a családnak is volt egy folyamatos kontrollérzete. Az, hogy 0-24-es rendelkezésre állásban voltunk, az ugyanúgy vonatkozott a szupervízorra is, mert kellett, és e nélkül nem lehetett volna. Azt is hozzá kell tennem, hogy egyébként egy ilyen munkát, - ha az ember tényleg becsülettel végigcsinálja - maximum egy évig lehet csinálni. Utána nagyon gyorsan másba kell kezdeni, mert ez rengeteg energiát és erőt vesz igénybe. És most itt arra gondolok, ha valaki főállásban csak ezt dolgozza.

K.M.E.: Tudom, hogy nem nagyon lehet mérni ezt a dolgot utólagosan, de mennyire marad meg az, amit te átadtál nekik?

B.S.: Ez nehéz, mert nem tudod átalakítani, ilyen mély árkokat nem lehet. Ez egy maximum 10 hetes folyamat. Egy olyan folyamat, aminek nem volt eleje és nincs vége, ott vagy a közepén. Van egy gondozási idő, ami zajlott valahogy, és utána van egy nem létező gondozási idő, amiről nem tudjuk, hogy fog zajlani. A családok sok mindent képesek megtanulni és elsajátítani - elsődlegesen olyan dolgokat, amikről tudják, hogy nap, mint nap problémát fog okozni, azokban nagyon gyorsan és könnyen tanulnak... De nagyon fontos, hogy ott vagy (sokat) egy légtérben velük, van egyfajta kapcsolat köztetek és mondjuk, látsz egy szituációt. Akkor, ha te közbeavatkozol a megfelelő pillanatban, és megpróbálod elmagyarázni, hogy miért volt rossz, amit éppen tett a családtag, hogy miért nem érdemes így hozzáállni a dolgokhoz, akkor legközelebb lehet, hogy másképpen fog működni. Egy teljesen szabvány példa: kislány bepisil, anyuka ideges lesz, balhé van, ordítozás. És akkor anyukával ezt meg kell beszélni, hogy mi a helyzet, hogy miért is kiabál, mert sok oka van, hogy miért baj, hogy belepisilt a gyerek a nadrágjába... Lehet, épp nincs másik nadrág, vagy éppen ki van mosva, vagy az volt az egyetlen bugyi. Anyukának el kell magyarázni, hogy: egyrészt, ennyi idős a gyerek, tehát „bepisilős”, másrészt ez előfordul - biztos vele is előfordult kiskorában, és nyilván mással is előfordult. Tehát, anyuka, próbálja meg a helyzetet úgy „lekommunikálni” a gyerekkel, hogy ne ordítsa le, mert attól nem fog szegényke kevésbé bepisilni legközelebb…

K.A.: Ha egy klasszikus családgondozóról van szó, kisebb az esélye, hogy épp egy ilyen szituációban van ott…

B.S.: Igen, ha épp csak bemegyek a családhoz, mert épp aznap van „terep-nap”, akkor még sok mindent nem látok. Vagy épp azt látom, ami nem feltétlenül a valóság. Éppen fő a krumplipaprikás, meg szépen ki van takarítva, mert számítottak rá, hogy jönni fogok. És mindenki mosolyog, meg csokit eszik a gyerek, stb. Gyakorlatilag ezeket a napi szintű konfliktusokat nem látja a családgondozó, ezekre nem tud odafigyelni. Nem tud anyukának szólni - nyilván ez csak egy dolog, mert egy csomó másik esetben sok más is előfordulhat. De ezeket a dolgokat nem tudja megbeszélni anyukával, nem tud olyan útmutatásokat adni, hogy ő mint anyuka milyen más módszereket tud alkalmazni, hogy a gyerekkel megbeszélje, hogy: „Kislányom, szólni kell, ha pisilni kell, és ne pisilj bele a nadrágodba, mert egyébként egy darab van belőle és akkor mit adjak rád.” Ez nagyon fontos lenne, de sokszor csak így derül ki, milyen részproblémák vannak, hogy az ember nagyon-nagyon koncentráltan jelen van. A „klasszikus” gondozást végző kollégák nem tudnak ennyire jelen lenni. Túl vannak terhelve – különösen egy ilyen halmozottan problémás területen, mint Józsefváros.

K.M.E.: Mikor fordul át, hogy a család nem viselkedik máshogyan, csak mert ott van a segítő?

B.S.: Szerintem onnantól kezdve, hogy elfogadott. Onnantól kezdve, hogy eldönti, hogy ő együtt akar működni, de nem azért akar együttműködni, mert neki ez az érdeke, hanem mert ténylegesen változtatni akar. És akkor a segítő a család „részévé” válik egy időre. Valahol itt fordul át. A legfontosabb a hitelesség. És itt, egy ilyen folyamatban nagyon könnyen és gyorsan tetten érhető az ember, ha csak úgy hiteles, hogy eljátssza, hogy hiteles. Ha egy picit is „családgondozóból” kezd el viselkedni, az egész bedől...

K.A.: Egy korábbi családgondozói kapcsolat képes megszabni a határokat? Lehet fal egy gondozói magatartás vagy csak az ügyfelek túl bizalmatlanok?

B.S.: Sok esetben azt tapasztaltam, hogy a fő akadály a mi (család és én) együttműködésünkben, az: „Úristen már megint valami! Én nem akarok, már megint valamit csinálni, mert minek? Megint idejött valaki és megint nem történik úgysem semmi!”. Tehát a rossz tapasztalat eleve határt szab. De amikor elkezdik megérteni, hogy most miről van szó, illetve beszélgetünk arról, hogy mi is a lényege az együttműködésünknek, akkor hirtelen elfelejtik, hogy ez is csak egy szolgáltatás. És akkor jön egy időszak, amikor folyamatosan összeméregetik az embert. Hogy ő milyen ahhoz az x családgondozóhoz, vagy akárkihez képest. Ez is egy fontos munkafázis, mert ki kell gyomlálni az eltolódott dolgokat. A segítő próbálja egyensúlyba hozni a kollégát, megértetni a családdal, hogy ő is olyan, mint én. A bizalmat ki kell építeni a kolléga felé, hogy amikor véget ér a mi együttműködésünk, visszavezessük a normál szolgáltatásba... Csak attól félek, mi van, ha mi ezen dolgozunk, és szegény ügyfél elkezd nyitott szívvel járkálni az X szolgáltatóhoz az X gondozóhoz, csak a gondozó éppen nem változott meg...

K.A.: Az itteni szociális környezet mennyire támogató? Mennyire ismerik a szolgáltatást?

B.S.: A Családsegítővel volt egy megállapodásunk írásban, a Gyermekjólétivel meg egy szóbeli megállapodás... Mi kibővítettük még a kört a hatóság felé: a Gyermekvédelmi Irodát is megkerestük. (Józsefvárosi Önkormányzat Gyermekvédelmi Iroda) A történetben az a legszebb, hogy az esetek többségében a Gyermekvédelmi Iroda nagyon nyitott volt a programra, ami nagyon jó, mert ugye ők a HATÓSÁG, és ehhez képest ők hajlandóak voltak egy picit másképp gondolkodni. A Gyermekjóléti Szolgálattal kapcsolatban is abszolút pozitív a tapasztalatom. Nagyon sok külső szervezetet is megkerestünk, civilszerkezeteket, intézményeket, védőnőket, iskola, óvoda... szóval rengeteg helyre elvittük a szolgáltatást, kértük az együttműködést és furcsamód, meg is kaptuk. Ezen kívül, végre kiderült, hogy annak a konkrét esetnek amellyel épp dolgoztunk, ki a konkrét gazdája. Le lehetett szűkíteni a kört, hogy ez az övéké, és ehhez a helyzethez képest lehetett azt mondani az A vagy a B vagy a C intézménynek, hogy neked ebben az esetben ez feladatod, ezt el kell ellátni. De csak ennyit, nem többet, nem kevesebbet. És akkor mindenki megkönnyebbült, hogy tudta mi a dolga.

K.M.E.: Hogyha te indíthatnál egy szociális munkás képzést, akkor mi az, amit te alapvető fontosságúnak tartanál benne?

B.S.: A Terep. Elsősorban, a terep! Szerintem ez az elsődleges. Én nem akarok senkit sem bántani, de 18 éveseket nem vennék fel szocmunkás szakra... Azt gondolom, ha valaki éppen csak leérettségizett csak rosszat teszek azzal, ha felveszem rögtön és végiggyúrom vele a képzést majd kap egy diplomát és elhelyezkedik. Szanaszét töröm a lelkét! Hát hova megy egy ilyen fiatal? Hova helyezkedik el? Mit fog tudni mondani egy ügyfélnek? Most teszem azt, egy 21 vagy 22 éves fiatal lány elmegy családgondozónak mondjuk egy kőbányai vagy egy csepeli szolgálathoz és bejön hozzá az 50 éves, analfabéta cigányasszony, aki az unokájáért harcol, és ott van a háttérben a kábszeres anyuka, az alkoholista, strici apukával... Mit fog tudni mondani annak az öregasszonynak? Mit? Mit fog tudni segíteni? Semmit! Nem azért, mert nem akar! Hanem mert egyrészt nincs élettapasztalata, nincs akkora emberismerete, gyakorlati tapasztalata sincs annyi, mert javarészt csak az elméletre gyúrunk a főiskolán... Az, hogy intézményeket látogatunk évente 3 hétben, az mire elég? Semmire. Sehol nem engedik ügyfél közelbe - hol bíznak az emberre egy esetet 3 hétre, amíg ott gyakorlatozik? Ez teljesen abszurd! „Menjél el a cssk-ba és vigyél végig egy esetet.” – Hogy? Felveszed, és aztán leadod? Kísérletezgetsz valakivel, akinek az életéről van szó? Ez egy borzasztó abszurd dolog... Azt mondanám, hogy vagy az legyen, hogy már van egyfajta végzettsége, vagy élt már egy kicsit, vagy olyan irányban dolgozott addig, hogy megalapozta azt az elhatározást, hogy „én szociális munkás leszek...”- vagy el tudom képzelni, hogy: „Na, igen, a szocmunkát, azt, megpróbálom” vagy mit tudom én...máshogy nem. Veszélybe sodrom egyébként őket. Hamar kiégnek, frusztráltak lesznek, az ügyfeleken meg nem fog senki sem segíteni semennyit sem. Csak halmozzuk a problémákat. Hihetetlen gyakorlatlanság van. A mi főiskolánkon nem mehettél el a munkahelyedre gyakorlatra!!! Hollandiában, ha te valahol dolgozol, támogatják azt, hogy ott töltsd a gyakorlati idődet. Ha ott dolgozol, valószínűleg odamész vissza dolgozni. Akkor tanuld azt a területet, erősítsd meg, legyél ott, és tudjál ott a terepen. (Holland kollégával beszélgettem erről...) És ez egy másik, tényleg ügyfél közpotúnak tűnő világ... Milyen képzés az olyan, ahol vitatkoznom kell? És nem mondhattam meg, hogy én a Burattinoban dolgozok, mert nem engedtek volna el gyakorlatra... szóval, hazudnom kellett, hogy konkrét gyakorlatot láthassak el, miközben konkrétan heti 60 órában nyűttük a nyomort... Másrészt, mikor van nekem arra időm, hogy heti 40 órában gyakorlatozzak valahol, miközben dolgozok? Meg egyébként is. Ez nagyon rossz dolog. A másik, amit bevezetnék, hogy minden egyes végzős, vigyen végig egy ilyen évet, vagy legalább két családot. Csináljon végig legalább két ilyen gondozási folyamatot, mert szerintem ennél nagyobb iskola nincs. Rengeteget tanultam és rengeteg dologra rácsodálkoztam úgy, hogy viszonylag nyitott embernek tartom magam és nem ilyen skatulyáról skatulyára ugrálónak. Hihetetlen sokat lehet tanulni az emberekről, a családról, mint egységről, működésről. A problémákról, a probléma megfogalmazásról, hogy lehet boncolgatni, hogy lehet eljutni az alapproblémáig… Na és a kommunikáció! Nem tanítanak kommunikációt, ami szerintem a gyökere a dolgoknak. A szociális munkások általában, (de nyilván nem mindegyik!) nem tudnak beszélni, nem tudnak megjelenni, nem tudják, hogy ha valaki szemben áll velük, azzal mit kell kezdeni, ha van egy helyzet, azzal mit lehet csinálni. Nem ismerik fel a helyzetet, nem tudnak reagálni, leblokkolnak... Semmi olyat nem kap meg a szociális munkás a képzése során, ami őt védi a munkája során, illetve amivel ő ténylegesen és hatékonyan tudna dolgozni, mint szociális munkás. Elméletet, azt, rengeteget. Tudom, hogy az kell, de nem az a legfontosabb, hogy séróból tudjuk, hogy melyik törvényt betű mint betű szinten hogy módosították, mi volt az előző és mi a következő. Ez is egy jó dolog, ha valaki ezzel szeret kvízelni, de nem ez a lényeg a szociális munkában.

K.A.: Idekapcsolódóan elmondhatnád azt a történetet, amelyik igen plasztikus, mikor a gyermekjólétis családgondozó jött, miközben Te is ott voltál a családdal...

B.S.: Az egy maradandó élmény volt nekem is (nagy-nagy nevetés). Az egyik családommal, - akikről az gondolom, hogy ők voltak a legsikeresebben gondozott családom ebben a történetben… - szóval eljutottunk addig, hogy: „ki kéne takarítani…”, „igen, ki kéne...” és akkor mindent megszerveztünk. Eljött a napja a takarításnak, felöltözök abszolút ilyen munkához, megyek a terepre és takarítunk… épp a konyhában négykézláb suvickoltam valamit, az anyuka a szobában, a másik irányban suvickolt, szép nagy felfordulás, rendetlenség, mert ugye lomolunk, takarítunk, és egyszer csak megjelent a GYEJÓ-s kolléganő, mert tudta, hogy aznap takarítunk, és akkor beszaladt, hogy megnézze, hogy mi újság. Vele jött egy másik kolléga (lehet, gyakornok volt, nem tudom). Szóval elkezdtünk beszélgetni a kolléganővel - én olyan játszóruhában: mackógatya, ahogy azt úgy illik, gondolom gyönyörűen néztem ki... - és beszélgetünk-beszélgetünk, én közben folyamatosan figyeltem a másik lány arcát, és egyszer csak nagyon furcsa lett a feje, és akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen azért, mert akkor döbbent rá, hogy én egy szociális munkás vagyok. Mert ő addig azt gondolta, hogy egy családtag vagyok - nyilván az anyuka. Az anyuka kis pici, kamaszos külsejű, szóval, hogy talán ő az én gyerekem… tehát, ő biztos azon gondolkodott, hogy milyen szorgalmas kis kamasz, az anyukájával takarít és aztán jött a „hú-ha!”. De azt a döbbenetet! Én komolyan nem tudnám elmondani, hogy mi volt az arcán! Egyébként a szomorú az egészben, hogy úgy hiszem, rémület. Ez egy nagyon szomorú dolog… Mert akkor talán ő az a típusú szociális munkás, aki azt gondolja, hogy: ilyent nem csinál egy szociális munkás!? Különben meg azért volt furcsa az elején az arckifejezése, mert a kolléganő nagyon lazán és bizalmasan beszélgetett velem, nevetgéltünk, és abból az aspektusból szép kis „bratyizásnak” tűnt az egész. Ez egy döbbenetes élmény volt. Amúgy ez a takarítás életem egyik legnagyobb bulija volt- iszonyat sokat röhögtünk. Nagyon sokat takarítottunk, nagyon sokat dolgoztunk és hihetetlen volt! Azt gondolom, hogy ez a két napos több órás szelektálás, lomolás, régi dolgoktól közösen való megszabadulás, és az új dolgok szintén közös bevitele, elrendezése és szervezése, ez 65 családterápiát felülmúlt. Érdekes, hogy azok a látszólag feloldhatatlan ellentétek, egész jól feloldódtak menet közben. A szülők beszélgettek egymással, sőt, még viccelődtek is. Ezek nagyon jó dolgok.

K.A.: A te általad gyakorolt módszer eléggé szembe megy az etikai kódex-szel, például hogy mennyire szabad közelkerülni a klienshez. Szerinted miért van, hogy ezt követeli meg az etikai kódex?

B.S.: Mert abból a magasságból hozzák létre az etikai kódexet, amilyen magasságból kezelik az egyes eseteket. És ez a magasság, ez szerintem maga a távolság.

K.A.: Miért van ez a távolságtartás?

B.S.: Úgy vélem, nem akarják tartani, csak nem tudnak mást. Ez teljesen kézenfekvő egy ilyen helyzetben, tehát, ha ők ezt ismerik, akkor ehhez képest dolgoznak és ehhez képest működnek. Ha mást ismernének vagy mást is ismernének, akkor valószínűleg lenne választásuk, hogy esetleg máshogy legyen. Az már más kérdés, hogy kiben mennyi ösztönzés van arra, hogy mást akarjon, mint ami van. Hogy megelégszik azzal, ami van és megpróbálja a létező dolgot a maga szempontjából tudományossá tenni, vagy hasznosítani, vagy ahhoz hozzátenni. De azt gondolom, hogy nem kell soha semmit egy az egyben úgy elfogadni, ahogy az le van írva, mert nem biztos, hogy feltétlenül csak az az egy út van, vagy az a kettő, vagy az a három. Szerintem ugyanúgy, mint ahogy nincs két egyforma család, nincs két egyforma szociális munkás, nincs két egyforma technika, nincs két egyforma eszköz, nincsenek előregyártható panelek. Az etikai kódex kell, de ezen még nagyon sokat kellene dolgozni, hogy ez olyan legyen... de a szabadság is kellene. A szociális munkás egyéni szabadságérzete, és ezt mindenhol hangsúlyozom, hogy azt a fajta szabadságot, amit én kaptam ezzel a munkával, - pusztán azzal a ténnyel, hogy én nem voltam alárendeltje egy bürokratikus intézménynek és nem szabtak nekem határt - mennyivel hatékonyabb voltam! A mostani rendszerben a szociális munkás képtelen ellátni a feladatát: nem tud érdeket képviselni! Ahol ki van adva - nem rendelet szinten csak így utasításba, például: „Te lakásügyekbe nem szólhatsz bele, te nem képviselheted az ügyfeledet egy pályázaton, te nem adhatod hozzá a nevedet”, stb. Milyen dolog ez? És nem egy, és nem kettő ilyen van. És mit csinálnak a szocmunkások? Eltűrik - és ez az ő hibájuk! Értem én, hogy kell a munka, de miért nem állnak fel a szociális munkások és szegülnek szembe mondjuk a bürokráciával, vagy azzal, aki bármilyen szinten is korlátozni próbálja a munkájukban?

K.A.: És miért nem állnak fel? Mi az, ami hiányzik belőlük, hogy felálljanak?

B.S.: Szerintem ez elhivatottság. Én nem tudnék beletörődni, hogy nem tudom képviselni a család érdekeit. Milyen szociális munkás vagyok én, ha havi x forintért lenyelem a békát? Ilyen a világon nincs! Tűzön-vízen - mert azért vagyok ott. És ha egyszer azt mondom, hogy ez fekete, akkor az én szavamat ne kezdjék el megkérdőjelezni olyanok, akik nem tudják, hogy az a fekete az mitől fekete és miért nem lehet kiszürkíteni! Nincsenek megbecsülve a szocmunkások, nincs becsülete a szakmának, nincsen olyan, hogy: igen, hiteles vagyok! És ha azt mondom, hogy baj van, akkor baj van, és ne kezdjék el megkérdezni, hogy: de biztos?

K.A.: Ha lenne egy utópia, ahol olyan lenne az egyetem és a főiskola, amilyennek kellene lenni, és így teljesen kompatibilis szociális munkásokat tudna kibocsájtani, - akik kreatívak, elhivatottak, flexibilisek, stb., velük mi történne? Ha a többi rész egyébként nem változna?

B.S.: Azt gondolom, hogyha egy megfelelően „tökös és flexibilis” csapat jönne ki, akkor az a kis csapat lehet, hogy hosszútávon - nem feltétlenül a saját részére - képes lenne arra, hogy ezeket a dolgokat megváltoztassa. Szóval, ha egyszer lenne megfelelő érdekképviselet, és tényleg arról szólna az érdekképviselet, amiről szólni kell, akkor sokat tudna ezen változtatni.

K.A.: Ehhez itt, ebben a munkában egy jó és támogató környezetet kaptál.

B.S.: Abszolút! A program szakmai vezetője Bányai Emőke volt – minden támogatást és a maximális bizalmat meg kaptam tőle. Ez is nagyon fontos volt, és az is, hogy a cégnél senki nem akarta megmondani, hogy, hogy kéne, vagy mint kéne. Azt gondolták, hogy én szocmunkás vagyok, ők nem - akkor tegyem a dolgomat. De ha bármi problémám volt, vagy elakadásom, akkor tudtam segítséget kérni és nem volt ciki segítséget kérni. Meg is kaptam maximálisan minden támogatást. Ha éppen az önkormányzattal szemben volt bármi elakadás, akkor támogattak, hogy az átcsússzon, hogy igenis érvényesüljön a család érdeke. És nem mondták azt, hogy: „ne konfrontálódjál már!” .

K.A.: Mert hasonló szemléletű emberek dolgoznak itt?

B.S.: Azt gondolom, hogy ez azért van, mert mindenki, aki itt dolgozik vagy dolgozott, az a maga területén ugyanolyan elhivatott, ugyanolyan komolyan veszi azt, amit csinál. Azt gondolja, hogy nem azért jön a 8. kerületbe egy szociális városrehabilitációs programban dolgozni, hogy itt majd jól felépíti a karrierjét. Ez nem az a munkahely vagy munkakör, ahol nagyot lehet szakítani. Aki idejön, annak be kell kalkulálni, hogy ki kell menni mindennap a trutyiba, és derékig bele kell mászni. Hogy beszélni kell az emberekkel, kommunikálni kell, konfliktust kezelni. Irodában ülve várost rehabilitálni nem lehet.

Két az ELTE Társadalomtudományi karán végzett fiatal, Domján Manó és Baglyas Gyuri 2007-ben alapította a Beyond Budapest vállalkozást, melynek keretében szociokulturális városnéző túrákat szerveznek a VIII. kerületben. A kezdeményezés 2008-ban elnyerte az év legígéretesebb vállalkozása díjat, 2009-ben az Európai Bizottság „Jó gyakorlatként” ismerte el tevékenységüket, 2010-ben a helyi önkormányzat „Józsefváros díjjal” tüntette ki őket.

Bejelentkeztünk a túrára és eltöltöttünk egy délutánt Gyurival a nyóckerben. Anikó, Ági és Zsolt beszámolója következik:

Anikó: A VIII. kerület számomra sok mindent jelentett eddig is, hiszen itt születtem, itt éltek a nagyszüleim, jelenleg itt lakik édesanyám is. A „Nagy” Szabó Ervin Könyvtár, mint (nemcsak) a vizsgaidőszaki felkészülés kötelező bázisa, hanem mint társadalmi találkozások színhelye is nagy szerepet játszik az összes egyetemista életében, valamint a kerület történetét is ismertem nagy vonalakban. A túra elején azonban éreztem, most egy kicsit más perspektívából fogjuk látni Budapest eme szeletét, így belehelyezkedtem a valódi turista helyzetébe, mert szerettem volna megtapasztalni, hogy aki először látja ezeket a helyeket, annak milyen képet tud varázsolni ez a séta.

Ági: Turista voltam abban a városban, ahol már egy ideje élek. Elindultunk a Nemzeti Múzeumtól és előkerült egy zacskó felbontott negro cukorka. Csak néztem bambán hogy miért? Hogyan kapcsolódik ez ide? Aztán kiderült, hogy a VIII. kerületben volt az első Dreher Sörfőző gyár, amelynek alapítója belevágott a csokoládé- és édességiparba is. Így lett a különböző édességek készítése közben keletkezett feleslegből előállított különleges, fekete, mentolos cukorkánk, a negro, aminek receptje mai napig szigorúan titkos. Az ízét most valahogy olyan aha- élménnyel éltem meg, nem is gondolva, hogy nyóckeres kötődése van.

Zsolt: Rendesen edzeni kellett rá, hogy képes legyek turistaként sétálni a saját városomban, hiszen ezerszer jártam már a múzeum környékén, a Pollack Mihály téren volt jó 10 évvel ezelőtt a szociológiai intézet, ahol ingázva a Trefort-kert és a Pollack között koptattam az iskolapadot. Nem ment könnyen az átállás, pedig már a túra legelején mutatott Gyuri olyan dolgokat, ami mellett egy időben talán minden nap elmentem anélkül, hogy észrevettem volna. Ilyen a kovácsműhely a Bródy Sándor utca legelején, ahol arcul csapott a pince hűvös levegője, és ami szinte groteszk módon üt el a belváros hangulatától. Egy igazi kovácsműhely, üllővel, tűzhellyel és rengeteg vasszerszámmal. 

Ági: Sajnos olyan ritkán közlekedek tényleg nyitott szemmel az utcákon. Ha felnézek egy régi épületre látom ugyan a nagyobb angyalarcú gyerekek domborműveit, de mindeddig nem áldoztam erre akár húsz percet is, hogy jobban megfigyeljem, hogy az a gyümölcs mellette alma, barack vagy talán füge lehet. Ha pedig arra is van lehetőségünk, akkor pedig menjünk be egy-egy nyitott ajtajú, régi ház udvarára és lehet, hogy csodákat látunk. Mint ahogyan a túra alatt mi is, egy régi, körfolyosós épület plafonját díszítő, bármelyik templom megirigyelte, freskó képét. Ha szerencsénk van, akkor szóba is tudunk elegyedni a házlakóival és még valódibbá válik az elképzelt világunk.

Anikó: Van az a már közhelynek számító gondolat, hogy az ember úgy megy sietve nap, mint nap az utcán, hogy fel sem emeli tekintetét az épületekre. És valóban így van, vagy ha rá is tekintünk egy-egy pillanatra saját lelkiismeretünket megnyugtatva, hogy mi nem vagyunk olyanok, akkor sem jutunk olyan információkhoz, amelyeket ezen a városnézésen megkaphattunk. Másrészről egy többdimenziós kirándulás volt ez, mert az épületek önmagukban nem jelentenek annyit, mint azoknak a történetével összeszövődve, akik itt laktak és laknak. Azt hiszem ez az egyik leginkább markáns megnyilvánulása, hogy ezt a vállalkozást szociális munkásként végzett emberek szervezik és valósítják meg. A szemléletmód, ami a 3 és fél órán keresztül végig jelen volt nem más, mint hogy a fókuszban a különböző időszakokban itt élő emberek voltak, és az ő alkotásukként megjelenő házak, életutak és történetek, nem pedig fordítva.

Zsolt: Gyuri és Manó tudatosan gyűjtik ezeket a történeteket és nem felejtik el felhívni látogatóik figyelmét arra mit visznek tovább, honnan hová mennek ennek a mindig is hömpölygő változatos közösségnek a tagjai. Az egyik ilyen ikonszerű pillanat az első betelepülő németek utcájában a vietnámi varrónő kirakatában lógó magyaros gyerekmellény, amit a kerületi zenész cigányok vesznek meg gyerekeiknek, hogy már 3-4 évesen legyen miben fellépni.

Anikó: A túra tematikája nem puffogtatott közhelyeket, nem volt az a feszengő érzése az embernek, mint a Váci utcában, ahol a töménytelen matrioshka baba és I love BP feliratú póló között kicsit szégyelli az ember, hogy Magyarország egy ilyen ajándéktárgyban kifejeződhet. Ehelyett Baglyas Gyuri, a túra vezetője interaktív módon bevonva a résztvevőket érdekes és hasznos információkat, történeteket mesélt a kerület tudósairól és művészeiről, szemléltetve Kármán Tódor propellerjét például egy matchbox helikopterrel vagy Irinyi biztonsági gyufájának korszakalkotó mivoltát a Mikszáth téren gyufákat meggyújtva. Számos eddig figyelmünket méltatlan módon elkerülő márványtábla, épület bordűr és loggia került a már nem szemmagasságban koncentrálódó nézőpontunkba. Erről tanúskodik a másnapi nyakfájás is.

Zsolt: Ikonszerű számomra maga a kezdeményezés is. A Beyond Budapest túra, ami három óra alatt bemutat egy történetében és jelenében is sokszínű, mindig is sajátos olvasztóközeget képező közösséget. Aznap nem is tudatosult bennem, csak másnap, amikor saját lakhelyem környékén a VI. kerületben sétáltam, hogy Gyurival életre keltek azok az arctalan utcák. A puccos német egyetemmé vált Pollack Mihály téri épület portásai, a Mikszáth tér törzsvendégei, a látogatásba beszervezett muzsikus roma család, vagy a Bródy Sándor téri kovács régi ismerősként üdvözölték Gyurit, aki egy vicces pillanatban újabb ismeretségre tett szert, azáltal, hogy megtanította a remegő kezű kezdő eladólányt hogyan kell a pitás gyrost összedobni.

Anikó: Azt hiszem a túra lényege számomra, ha össze kellene hasonlítani más Budapestet bemutató városvezetéssel, hogy itt nem az volt a cél, hogy a város „legkülföldi-barátabb és csalogatóbb” arculatát hangsúlyozza, hanem a város valódi életét, így a túra vezető nem jött zavarba, ha az utcán mellettünk köpött valaki, hiszen nem egy máz védelme volt a fontos számára, hanem hogy a hely- és az ott élők ismeretének felhasználásával pár órát kicsit beljebb tehessük a lábunkat ebbe a hangulatba. És ez a hangulat nem is azt jelenti, hogy az ember nyóckeres lakosnak érezheti pár órára magát, én elégedett lennék, ha egy ilyen tartalmas képpel gazdagodna a Magyarországra látogatóknak a Budapestről alkotott véleménye a passzív Bazilika látogatás mellett/helyett.

Ági: A Beyond Budapest rávilágított, hogy a VIII. kerületet ne a legzűrösebb, legveszélyesebb, sötétedés után ki ne lépj az utcára területként tartsuk számon, hanem magának a sokszínűségének, különböző nemzetiségűek békés együttélésének színtereként. Ez a túra tökéletes arra, mint akár az embereknél is, hogy olykor szükség van a dolgok mögöttes látására és nem az első leszakadt gomb vagy szemetes utca képe után mondjunk (elő) ítéletet. Nekem ilyen a szociális munka is és az emberek nagy többsége. Indulj el, áldozz rá időt, fedezd fel! Nem baj, ha idegenkedsz az elején tőle, de menj oda, tapintsd meg, szimatold körbe, és után mondjál bármit is.

Zsolt: Valamikor a 90-es évek elején, amikor elkezdtem szociális munkásként dolgozni első munkanapjaim előtt elképzeltem, milyen lehet ez a munka, és mi lehet vonzó benne számomra. Eléggé vizuális vagyok, és amikor becsuktam a szemem egy képet láttam. Nekem a világ ilyen képekben jön sokszor. Valami kikötőben lehettem, csípős hidegben, sísapkában melengettem a kezem guggolva egy falnál és emberek vettek körbe, akiket mind ismertem. Kikötői munkások, árusok, szállítók, munkára váró hajléktalanok. Olyan arcnak képzeltem magam, aki ezek között az emberek között dolgozik, nincs is irodája, viszont mindenki ismeri és lehet rá számítani. Azt hiszem Gyuri valósította meg ezt a képet, s a kirándulás alatt kicsit beszélgettünk arról, hogy ez a feeling, ez a fajta beépültség és közösségre épülés szinte elképzelhetetlen egy jelenlegi szociális szolgáltatás keretein belül. Sokszor úgy érzem segítő szolgáltatásaink bezárták magukat mesterséges meta-tereikbe, amikből a szakemberek ugyanúgy képtelenek kitörni, mint klienseik hasonlóképpen beszorított élethelyzetükből. Valahol mégis jó hír tehát, hogy Gyuri és Manó saját vállalkozásuk keretein belül, a saját lábukra állva valósították meg ötletüket. Amit ők csinálnak a felszínen turizmus, valójában azonban nagyon fontos szereplői lehetnek annak az újjászületésnek, ami láthatóan elkezdődött a nyolcadik kerületben. Nyilván sok más is kell ahhoz, hogy az ott élő emberek rátaláljanak saját identitásukra, olyan közösséggé formálódjanak, mely inkább hasonlít az alapítás korabeli sokszínű együttéléséhez, mint az eltelt évtizedek lecsúszó reménytelenségéhez. Mi más lenne a szociális munka igazi feladata, mint ez a beépülés, az aktív részvétel, a formálódó változásokhoz való hozzájárulás?

„És onnantól kezdve meghallgatom, és nem szelektálok… Rábíztam, át kell adni az irányítást. Nem én tudom, hogy mi a fontos, ő tudja, az ő élete”

Vajda Júlia egyetemi docens, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója. A narratív interjús technika hazai szakértőjének számít, korábban főként holokauszt túlélők leszármazottainak történeteit dolgozta fel ezzel a módszerrel, jelenleg magukról a túlélőkről ír. Mellette pszichoterápiát is folytat, s olyan érdekes kísérletekben is részt vesz, amikor a narratív megközelítést a szociális munka gyakorlatában próbálják meg alkalmazni.

A magunk részéről azért tartottuk fontosnak megjeleníteni a megközelítést a SzimplaCsoport blogján, mert meggyőződésünk, hogy a módszer sok gyakorló szociális szakember, vagy szociális képzésben hallgató érdeklődését felkeltheti.

kérdezők: Katona Anikó és Bugarszki Zsolt

K.A.: Igazából nagyon zavarban vagyok….

Nem baj én is nagyon zavarban vagyok, majd megoldjuk…

B. Zs.: Kicsit a saját szavaiddal leírnád, hogy miről szól a narratív megközelítés?

Szóval a módszert én Rosenthaltól[1] tanultam, neki van egy könyve erről. Én őt nagyon szeretem személyesen is, meg nagyon jól is csinálja, de szerintem lehet a dologhoz kevésbé a „száraz tudományosság” felől is közelíteni.

B. Zs.: Akkor a Tiedet fogjuk leírni…

Szóval a módszer, vagy inkább szemlélet egyik lényege az, hogy a narratív interjú során egy élettörténetet meséltetünk. És azért meséltetünk élettörténetet, mert számunkra mindenképp az a kontextus, amiben valakit meg lehet érteni, az az élettörténet. Hogy a fenébe értek én meg valakit, hogyha nem tudom úgy igazán és mélyen az ő történetét? Szóval szerintem anélkül nem megy. Az ő történetét tudnom kell, meg persze tudnom kell az ő társadalomtörténeti kontextusát. Tehát a narratív interjúnak az a lényege, hogy „Hagyjuk a másikat beszélni!” De ezt persze egy kicsit cizelláltabban csináljuk, ezt a „hagyjuk beszélni”-t.

A számunkra még viszonylag érthető világon belül is elég nehéz, alapjában lehetetlen az individuumot az élettörténete nélkül megértenünk. Ezért van egyrészt ez a keret, hogy élettörténet. A másik alapvető dolog, amiért élettörténetet meséltetünk, mert az egy biztos fogódzó annak, akit meséltetek. Az a legismerősebb terep. Ennyire ismerős terep nincs még egy a földön, mint a saját sztorim. Azt tudom. Azzal nem hoznak zavarba, akkor tudom, hogy mit kell, mondjak. Ez az alap, hogy ezt elmeséltetem. És úgy állok hozzá, hogy én annyiban vagyok része tulajdonképpen az interjú készítésének, hogy elindítom ezt a folyamatot, és aztán ott vagyok és figyelek és ezáltal facilitálom, hogy ez a mesélés jól menjen.

Minden interjú a két ember közös terméke, de a narratív interjúban mindenképpen olyan terméket akarunk előállítani, amelyben a másiké az alapvető szerep. Nem lehet a falnak mesélni. Egy figyelő hallgatóságnak, annak lehet mesélni. Tehát ha interjúzom, akkor ezt a figyelő hallgatóságot nyújtom, de ezen kívül nem avatkozom bele a dologba. És azért nem avatkozom bele, merthogy egy olyan szöveget szeretnék kapni, amit tényleg a másik állít elő. Merthogy nem csak a szöveg manifeszt tartalma az, ami mond nekem valamit, hanem a szöveg megfogalmazási módjai is. A szövegstruktúra sem véletlen. Hogy mit mivel köt a beszélő össze, mit miután mesél el. És hogyha én, akkor, amikor a nagypapáról van szó, akkor megállítom és megkérdezem, hogy ez most melyik nagypapa, azzal kizökkentem a saját meséjéből, s akkor elkezdi elmesélni, hogy ennek a családja a felvidékről származik, s ekkor és ekkor került ide, stb., szóval elkezd valami egészen mást mesélni. És soha oda vissza nem találunk ahol voltunk. Vagy ha vissza is találunk, az akkor sem lesz már ugyanaz.

Azáltal, hogy kizökkentem, nem fogom látni azt, hogy a háttérben milyen folyamatok zajlottak le őbenne. Márpedig azt gondolom, hogy ahhoz hogy igazán megértsem a másikat, ahhoz erre szükségem van. Hogy én értelmezni tudjam azt a belső, mondjuk, hogy pszichés folyamatot, ami az interjú, tulajdonképpen az önéletrajzi elbeszélés során az illetőben zajlik.

Persze nem lehet csak élettörténet elmesélését kérni, mert ha neked azt mondom, hogy meséld el az élettörténeted, akkor fogsz nézni rám, hogy na jó, de hát mit is meséljél. Hisz valahogy ki kell választanod, hogy mit mesélj el. S ehhez Kell adnom egy vezérfonalat. És hát ez a vezérfonal a téma. Tehát én megmondom azt, hogy mi az én kutatási témám, és én azt mondom neked, hogy én egyetemi oktatók életútját kutatom, akkor egy másik sztorit fogsz nekem elmondani, mint hogy ha a mit tudom én, nem tudom, hány éves vagy?

B.ZS.: 38

Hogy a 38 éves pasik. Máshogy fogod összerakni a sztoridat nyilván. Ugyanaz lesz a sztori, de máshogy fogod összerakni. Nyílván, én is másképpen meséltem nektek a saját élettörténetemet, itt ebben a helyzetben, mint amikor zsidó nőként csináltak velem egy interjút. Mert más tartozik ide és más tartozik oda. Ez a kontextus tehát azért is kell, hogy akit megkérdezek, az tudja, hogy mit meséljen, másrészt, hogy én, amikor aztán elemzem, akkor tudjam, hogy mire kaptam ezt a választ. Tehát, hogy Te ezt most, mint 38 éves férfi mesélted el, vagy mint egyetemi oktató. Mert nyilvánvalóan mást jelent ugyanaz az információ az egyik meg a másik kontextusban. Hogy hogy kerül ebbe a sztoriba oda, hogy gyerekkorodban kivették a vakbeledet, az az egyik sztoriban más jelentéssel bír valószínűleg, mint a másikban. Az a szemlélet van a dolog mögött, hogyha tudom, hogy mi az interjú témája, akkor tudok azon gondolkodni, hogy a felbukkanó dolgok hogyan kerülnek bele a képbe és miért. Meg hogy miért azon a ponton sírja el magát, amelyiken elsírja magát, miért azon a ponton dadog, miért azon a ponton krákog, és egyáltalán miért itt van egy mondat, amit elkezd és félbehagy, és igazából mi akart lenni az a mondat, amit félbehagyott és mi volt az, amit nem tudott kimondani, ami valamiért ott kísért.

A technikára visszatérve tehát először van az, hogy elmeséltetem a sztorit, és akkor azalatt, amíg ő mesél, én amellett, hogy figyelek rá, jegyzetelem azon információkat, amikre vissza fogok kérdezni. Azokat a dolgokat, amiket ő megemlített, de nem mesélt el részletesen. Ennek a visszakérdezésnek nagyon sokféle szempontból van jelentősége. Egyrészt az egyik, ami sokszor nem hangzik el, de ami talán a legfontosabb, hogy az emberek bizonyos dolgokat, azokat, amik nehezek, amikről nehéz beszélniük, azt éppen hogy csak megemlítik. És nem fejtik ki rögvest. És ez igazából egy teszt, hogy tényleg figyelsz-e, s tényleg kíváncsi vagy-e. S ha te egy, az interjúalanynak alapvetően fontos, de esetleg csak egy fél szóban megemlített dologra nem kérdezel vissza, akkor teneked véged van! Mert akkor te láthatólag nem vagy kíváncsi. Egy durva példám van erre: egy holokauszt túlélő, akit nem holokauszt túlélő minőségében kérdeztek meg, hanem mint valakit, aki ismeri a Hitler előtti Németországban a zsidó életet. Ez volt a téma. S az interjú készítője görcsösen fókuszált a háború előttre. Ettől aztán nem kérdezett vissza a holokausztra, mert az csak egy ilyen kis említés volt, hogy és akkor aztán jött Hitler, és ő erre nem kérdezett vissza. Namost abszolút érződött az interjún, hogy ezzel a helyzetnek vége volt. Így nem lehet, mert azt közölte ezzel, hogy „ja, magával ilyen szörnyűség történt?! Nahát, engem ez egy kicsit sem érdekel, én nem ezt kutatom.”

Ezt nem lehet csinálni, szóval ez az egyik, amiért vissza kell kérdezni. Volt egy Vitányi Zsolt nevű hallgatónk. Ő képes volt erre, én nagyon meg voltam vele elégedve. Hogy az interjút tanító szeminárium keretében elment interjúzni valami tök ártalmatlan témában, majd a mit tudom én 10-dikpercben kiderült, hogy az illető felnőtt férfi, amikor még gyerek volt, elmentek a családdal a Balatonra, s a papával és talán a testvérrel bementek egy vizibiciklivel a Balatonba, és csak a gyerekek jöttek ki, mert a papa belefulladt. És a srác nagyon ügyes volt, mert visszakérdezett, mert tudta, hogy fontos.

Mindig ez van a kezdő interjúerekkel, hogy „a témám szempontjából”. Hogy mindig csak arra akarnának visszakérdezni, ami a téma szempontjából fontos. Pedig nincsen olyan, hogy a témám szempontjából! Mert az van, hogy odamentem, és át kell kapcsolnom. Onnantól kezdve nem a témámra vagyok kíváncsi. Megmondtam, hogy mi a téma, mind a ketten tudjuk. És innentől kezdve át kell adni az irányítást, hisz nem én tudom, hogy mi a fontos. Hogy jövök én ahhoz, hogy eldöntsem, hogy mi az, ami az ő életében fontos? Ő tudja, az ő élete, és ha valami nekem nem látszik fontosnak a témával kapcsolatban, de ő neki fontos, akkor az fontos. És majd utólag az lesz a dolgom, hogy megértsem, hogy neki miért fontos, miért hozta be, hogyan kapcsolódik az a dolog, amiről én talán nem látom, hogy kapcsolódik, a témához. És ha visszakérdezek, akkor sokszor kiderül, hogy mögötte van egy olyan történet, amiről már azután én is azonnal látom, hogy miért olyan fontos. Ha meg nem azonnal, akkor majd az elemzésben kiderül. Szóval mindenre vissza kell kérdezni, amit hallottam és ő nem fejtett ki. A technika ennyi, illetve az van még, hogy ha a legvégén azt érzem, hogy nem tudok mindent, akkor esetleg kérdezhetek kicsit direktebben is, de nem nagyon szokott kelleni, ha az ember ezt rendesen végig csinálja. S hát ezzel másfelől nagyon óvatosnak kell lenni – hisz ha valami végig, egy több órás interjúban, kimaradt, akkor annak oka van. S nekem adott esetben inkább meg kell fejtenem ezt az okot, nem pedig megpiszkálni valamit, aminek a megpiszkálására valójában nem kaptam engedélyt.

K.A.: Az is a lényege, magának a technikának, hogy nem szabad megpiszkálni olyan dolgot, amiről az ember nem szeretne beszélni?

Nem azt, amiről nem szeretne, hanem amiről nem beszél magától. Ez fontos, hogy én nem hozok olyan dolgot fel, amit ő nem említett. Ha ő említette, akkor onnantól kezdve nem mérlegelem, akkor arra kérdezhetek, sőt, arra kérdeznem kell. Az, hogy mit említ meg, az kicsit olyan, mint egy étlap. Most nem úgy használom, mint a vendéglőben, hogy kiválasztom, hogy mit szeretnék enni, hanem úgy használom, mint amit végig kell ennem. Nekem most végig kell ennem ezt az étlapot, ha belepistulok is, végig kell ennem az egész étlapot. De más kaja nincs, csak az a kaja van, ami az étlapon van. Mert ha olyat kérek, ami nincsen, azzal esetleg kezelhetetlen káoszt okozok.

K.A.: Amikor ennek a fiúnak elmondta az a férfi, hogy ez történt a Balatonon, akkor azt mondtad, hogy ez egy nagyon rövidke mondat volt. Azt érzi az ember, hogy ki szeretné a másik ezt fejteni?

Nem merengünk ezen. Abból indulunk ki, hogy ha ő ezt behozta, akkor engedélyt kaptunk rá, hogy rákérdezzünk, sőt, tulajdonképpen felszólítottak rá, hogy arról kérdezzünk, és majd elválik, hogy tényleg akarja-e mondani vagy sem. Ha akarja mondani, akkor fogja mondani, mikor kérdezek. Ha nem akarja, akkor majd megtalálja rá a technikát. Még a skizofrén is, akit mi bolondnak tekintünk, még a bolondnak is megvannak a technikái arra, hogy megvédje magát az olyan kérdésekkel szemben, amikre nem akar válaszolni. Az ember ki tudja kerülni. Ha más nem, van ez a rutinos vizsgázó technika, hogy nagy király volt Nagy Lajos, ámde Mátyás…

Már fogalmam sincs mi volt annak az interjúnak a témája, de hát nem a vízbe fúlás volt, az bizonyos. És ha ott ez előjött, akkor nyilvánvalóan ez kikívánkozott az illetőből, ez egy olyan dolog volt, aminek az elmesélése nélkül az illető nem tudott igazán magáról beszélni. Ennyi, ez ennél nem ördöngősebb. Csak nagyon nehéz, mert ahhoz vagyunk szokva, arra tanít a világ, hogy rossz dolgokról nem beszélünk. A halálról nem beszélünk, ami egyébként a hétköznapi életben is egy agybaj, de erre vagyunk szocializálva, hogy ezeket nem szabad. A hallgatók mindig azt mondják: „nem akarnak vele bántani”. De fenét a bántásról van szó. Igazából arról van szó, hogy én félek megkérdezni, nekem rossz, mert mit fogok én kezdeni magammal, amikor elmeséli nekem a rémtörténetet, fogok-e akkor tudni viselkedni. Az emberek többsége nem tud ilyen helyzetekben viselkedni, mert nincs rá megtanítva. Szóval az egyetemistákon látom, hogy gyorsan adnak a másiknak egy papírzsebkendőt, hogy belefojtsák a sírást, mert ne sírjon. Ne sírjon, mert nem tudok mit kezdeni egy síró emberrel, mert azt tanultam meg, hogy nem szabad sírni. Meg kell tanulni azt, hogy a nehéz dolgokra való rákérdezéssel nem bántok, s hogy nekem kell megtanulnom ezeket a helyzeteket kezelni, elviselni. S hogy nem kell a sírástól félni, a sírás nem rossz. Az interjúnál van egy olyan „setting”, amikor olyan nyugalomban vagyunk együtt ketten, amelyben adunk egymásnak időt, s ebben igenis van helye a sírásnak. Az ember sír, megkönnyebbül, aztán tudja folytatni sokkal jobb érzéssel, mint ha belefojtották volna a sírást. Szóval ez valójában egyszerű, csak nem egy olyan kultúrában élünk, ahol ez természetesként adódna.

K.A.: Ezt meg lehet tanulni?

Remélem, mert évek óta ezt tanítom, azzal a hittel, hogy ez tanítható.

K.A.: Úgy értem, hogy mindenki meg tudja ezt tanulni?

Szerintem mindenki, aki elég jóban van magával ahhoz, hogy el tudja magát eléggé engedni ahhoz, hogy ne az a pánik dolgozzon benne, hogy nem tudja majd, hogy kell viselkedni, meg hogy „én vagyok az okosabb, én tudom jobban”.

K.A.: Összehasonlítva egy mindennapos párbeszéddel, miben különbözik attól ez a beszélgetés?

Hát abban, hogy az interjúban csak az empátiámat fejezem ki, tehát nem hozom be a saját sztorijaimat. Tehát itt a másik van a fókuszban, és hagyom, hogy róla legyen szó, és nem tolakszom bele ebbe a térbe a saját sztorijaimmal akkor sem, ha adott esetben eszembe jut egy csomó minden. Ha egy normál beszélgetési helyzetben lennénk, akkor előhozakodnék vele és elmesélném, hogy velem is volt már ilyen. Ugye a normál beszélgetésben ez megy, egyik mond valamit, másik mond rá valamit, ami hasonló, idecsatlakozik és akkor ő is elmesélni, ami eszébe jutott. Ide-oda labdázunk. Itt meg nem ez a labdajáték folyik, itt csak az ő sztorija van. És ettől van gyógyító hatása is, mert ettől olyan módon mesélhet magáról az ember, ahogy normál élethelyzetben általában nem. Pszichoterápiában, a pszichológusnál lehet így beszélni, de általában nem, mert a másik állandóan reflektál. Persze, ez a beszélgetésnél normális. Persze, ott is lehet néha jobban meghallgatni a másikat. Például amikor a másik rossz lelkiállapotban van, nem kell rögtön tanácsot adni neki, hogy mit csináljon azzal a rossz lelkiállapotával, csak hogy megmutassuk, hogy milyen bölcsek vagyunk. Szóval a normál beszélgetési helyzet az ilyen, de az interjúban meg pont arról van szó, hogy én ezeket az érzéseket, gondolatokat kezelem magamban, s az én dolgom, hogy mit csinálok velük, de nem tartoznak az interjúalanyomra, nem terhelem, terhelhetem őt az interjú közben ezekkel. És ez adott esetben nehéz, mert az emberben egy csomó érzés kavarog, és nem mindig könnyű ezeket kezelni. Szóval szerintem ezt a legnehezebb megtanulni, ezt az önfegyelmet. Nem kérdezek bele, nem kérdezhetek bele, ki kell várnom, míg újra szót kapok, és nem avatkozhatok bele a szöveg alakításába. És ez a legnehezebb. Arra vagyunk szocializálva, hogy aktívan kell kérdezni. Arra, hogy ha én nem kérdezek semmit, akkor nem csinálok semmit, és akkor pánikba esünk, hogy csak itt ülünk, és nem csinálunk semmit. De hát azt kell megtanulni, hogy attól én még dolgozom, ott vagyok és hallgatom, és úgy hallgatom, hogy azzal segítse őt, hogy tudjon mesélni. Amikor tanítok, s a hallgatók elmennek interjúzni, s hozzák a felvett anyagot - abszolút látszik a kérdéseiken, hogy azért kérdeznek, mert úgy érzik, be kell bizonyítaniuk, hogy dolgoznak. De hát nem kell bebizonyítani, mert dolgozol. S ha jól hallgatsz, akkor sokkal jobban dolgozol.

B.Zs.: Annak ellenére, hogy most arról beszélsz, hogy ez ilyen távolságtartás vagy visszahúzódás, nekem inkább az jön át, hogy igazából nagyon is megmerítkezés…

Hát persze!

B.Zs.:… a kedvenc játékszereinket veszítjük el: a kérdéseinket és a hagyományos kontrolleszközeinket egy ilyen helyzetben. Hova tudja vinni az ember, ami történik vele, mint kérdező?

Amikor én elkezdtem így interjúzni, akkor jártam a saját pszichoanalízisembe. És az első interjúim között voltak olyanok, amikkel elmentem szupervízióba. Ma is azt gondolom, hogy utána meg kell beszélni, kell egy közeg, ahol megbeszélhetem, kibeszélhetem, amit hallottam, láttam, megéltem. Ehhez persze nem kell feltétlenül egy szakképzett szupervízor. Lehet olyan, amikor kell, amikor nagyon megterhelő dolgokról, megterhelő témában interjúzik az ember. Az én első interjúim ilyenek voltak. Holokauszt túlélők gyerekeivel interjúztunk, akik elől sok esetben eltitkolták a szülők gyerekkorukban a származásukat. És az egy nehéz folyamat volt, ami bennük elindult, amikor ezt elkezdték felfedezni, s ez persze nehézzé tette ezeket az interjúkat is. Pláne, hogy bennem sem volt még igazán elrendezve a saját zsidóságom. Na, de visszatérve a szupervízióra. Szóval nem kell feltétlenül szakember hozzá. Ha van egy team, egy jól működő team, ahol mindenkit érdekel a dolog, a másik, meg a saját munkája, akkor meg lehet, és meg is kell ezeket beszélni. Azt gondolom, hogy ugyanígy, ha jól működik egy családgondozó, vagy szociális intézmény, akkor ott van rendszeres esetmegbeszélés. Az esetmegbeszélő csoportról azt szokták mondani, hogy ott szakmailag megbeszélik, hogy merre kell továbbmenni. Én meg azt gondolom, hogy ez tulajdonképpen csak egy ürügy, mert az esetmegbeszélés eredendően nem ezért kell, hanem hogy akié az eset, az azt feldolgozza, és persze ha érzelmileg feldolgozta, akkor sokkal jobban is fogja tudni, hogy hogyan tovább. Mert a közös érzelmi feldolgozás, az, amin keresztül világossá válik, hogyan kell továbbmenni, s ezáltal végül mégiscsak elértünk oda, hogy az eset további kezelését végig tudjuk gondolni. Csak ezt nem lehet úgy, hogy nem megyünk bele a saját érzelmeinkbe.

K.A.: Akkor szervezetileg is kell egy támogatás a feldolgozáshoz?

Vagy kellenek jó barátok, családtagok, akik meghallgatnak. Mindenesetre kell, hogy legyen olyan helyzet, ahol a megterhelő élményeket ki lehet beszélni. S persze jobb, ha ezt a szakmai team nyújtja, attól függetlenül, hogy esetleg a privát környezettől is lehet segítséget kapni. Már csak azért is, mert a szakmai környezetet eleve kötelezve van titoktartásra, a privátnál meg ez egy kényesebb probléma.

Amikor nekem volt a nagy projektem, amelyben holocaust túlélőkkel interjúztunk, s csináltunk több, mint 300 interjút, akkor ott rendszeresen tartottam megbeszéléseket az interjúereknek azért, hogy jöjjenek el és meséljék el az interjút. És ez is többfunkciós volt. Egyrészt, hogy belőlük ki tudjon jönni az élmény és a feszültség, a terhe az interjúnak. Másrészt, hogy én lássam, hogy mennyire jól csinálják, meg hát hogy ők is tanuljanak még többet a technikáról. De ezek nem válnak széjjel, ezekben a megbeszélésekben mindez így együtt volt. S aki nem volt hajlandó eljárni, azt egy idő után ki is tettem, mert azt éreztem, hogy aki nem hajlandó ebben részt venni, az nyilvánvalóan nem merítkezik meg eléggé a másik történetében, mert máskülönben szüksége lenne erre, és ha nincs rá szüksége, akkor nem csinálja jól. És akkor ne csinálja.

K.A.: Ha az ember túlterhelt, mint mikor nagyon sok interjút készítettél, akkor volt olyan, hogy azt érezted, hogy kell egy kis idő, amíg ezt feldolgozod?

Van ilyen, sőt a társaimnak is azt mondtam, hogy aki két-három interjúnál többet csinál egy hónapban holocaust túlélővel, az biztos, hogy nem csinálja jól, mert azt nem lehet. A Márta néniről szóló szövegemet még nagyon az elején írtam. Akkor kezdtem túlélőkkel interjúzni. És a saját lelkem kezelésében ezekben a helyzetekben még kezdő voltam. És hát azt írtam meg, hogy milyen volt az, hogy ott ülök, és az a dolgom, hogy ővele foglalkozzam, de közben az, amit hallok, az iszonyatosan felkavar, s hogy azzal az élménnyel, amit az jelent, nekem még utána is dolgom van. Azt is szoktam mondani, hogy az interjú után tessék leírni egy-két oldalban azt, hogy mi történt ott, mert az is egy kis segítség, ha akár csak a papíron, vagy a computeredben szavakba öntöd, hogy mit éltél meg. Ráadásul ez a szöveg, ami ilyenkor keletkezik, utóbb is elővehető, s sok minden kiderül belőle. Na, de aztán jó egy évvel később, hogy interjúztam Márta nénivel, kiderült, hogy Pécsi Kati csinál egy kötetet a holocaust női emlékezetéről, s kitaláltuk, hogy ebbe megírom a Márta nénivel készült interjú élményét. És nagyon jó volt leírni, mert segített ezt a dolgot újra átélni, s ezen keresztül még jobban feldolgozni. Szóval az ember, amikor hallja a történeteket, akkor nem csak beleképzeli magát abba, amit hall, de előjönnek a saját hasonló élmények, mindazok a dolgok, amiket egy beszélgetésben elmondanál. Hogy igen, az én apukámmal meg ez és ez történt, s ezek mind ott nyüzsögnek az agyadban, és ezekkel el kell tudni bánni, és ha ezeket leírod, elmondod, kibeszéled, akkor magad is megkönnyebbülsz, meg elkezded látni a saját pszichés működésedet is, és azt gondolom, hogy erre nagyon nagy szükség van. Azt gondolom, hogy például az, hogy az orvosok számára ennek a lehetősége nincsen biztosítva, az egy katasztrófa. Az, amit a Bálint Mihály kitalált, a Bálint-csoport, tudod mi az?

K.A.: Igen.

Az részben erre is szolgál. Azért is lehet a Bálint csoportban jól végiggondolni, hogy mi is a teendő a beteggel, mert ott az ovos saját érzései is teret kapnak. És ez kell, enélkül az orvos elfásul. Az orvos, a szociális munkás, a tanár. A tanároknak is igazából szüksége lenne valami ilyesmire. Mert adott esetben nem elég a tanári szobában váltani két szót XY-ról. És egészen más lehetne, azt gondolom, hogy ha akár csak havonta egyszer is elmenne oda egy pszichológus, és oda be lehetne ülni és beszélgetni azokról a gyerekekkel, szülőkkel kapcsolatos dolgokról, amik a tanárokat feszítik. Biztos még millió egy ilyen foglalkozás. Meg igazából mindenkinek jót tesz, még a postáskisasszonynak, ha kibeszélheti a munkavégzés közben keletkező konfliktusait, s akkor nem a következő sorban állón verné le azt, hogy előtte jött egy pasas, aki úgy felidegesítette… Mit röhögtök?

B.Zs.: Idefele jövet épp erről beszélgettünk a villamoson. Pont az orvosokról és postásokról…

Kellene, hogy ennek tere legyen, hogy ilyesmi legyen rendszeresen, és akkor erre rá lehetne tanulni. Az emberek megtanulnák egyszerűen az, hogy ezt szabad, hogy az érzések nem tilosak.

B.Zs.: Tavaly kaptál egy felkérést a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézettől (SZMI), hogy nézzétek meg, mennyire alkalmazható a módszer a hazai szociális munka gyakorlatában. Hogy él ez a munka benned?

Hát nekem az SZMI-s munka azért volt nagyon izgalmas, merthogy azt láttam, hogy ott vannak ezek a szociális munkások –ez persze inkább szól erről a mai borzalmas egy világról –, akik összegyűlnek, mit tudom én, tízen, és hogy tényleg ügyük van. És ez nekem hihetetlen élmény volt, hogy még lehet találni pár embert, akinek tényleg ügye tud lenni valami. És ez nekem nagyon pozitív érzés volt. Nagyon jó volt együtt dolgozni úgy, hogy az, amit csinálunk, az egy közös ügy.

Valamikor régebben előfordult, hogy tanítottam szociális munkás hallgatókat, de aztán valahogy ez úgy kikopott. Akkor az volt a tapasztalatom, hogy sokkal rosszabbul veszik ezt az egész módszert, és hogy sokkal inkább ellenállnak, mint a szociológus hallatók. Őbennük sokkal erősebb volt az, hogy ő direkten akarnak kérdezni, hogy azt hiszik, hogy ők tudják, mit kell tudni, s nem a másik, akit megkérdeznek.

Én nem olvastam erről sokat, meg pláne nem csináltam ilyesmit soha, de tudtam, hogy van egy lyen irányzat, amelyik kifejezetten valami olyasmit alkalmaz a segítő munkában, mint a narratív interjú. Ezért gondoltam azt, hogy megtaníthatjuk ezeket az embereket ezzel a módszerrel interjúzni, s hogy ők ezt azután be fogják tudni vinni a praxisukba, és hihetetlenül nagy élmény volt, hogy azok, akik a társaságból tényleg vevők voltak a módszerre, egyértelműen azzal jöttek vissza, hogy „fú de jó volt”. Ami szépen visszaigazolta azt, amit magam megéltem az interjúkban, hogy még a kutatási céllal készített interjúnak is van gyógyító hatása, meg amit az irodalom mond.

B.Zs.: Mi a tapasztalatod, hogy működik ez a módszer olyan érzékeny célcsoporttal, mint például a skizofrének?

Jól működik. Vezettem egy OTKA kutatást, amelyben együtt dolgoztam többek között Légmán Annával is. Ő volt a csoportban az egyik legaktívabb. Ő készített interjúkat narratív technikával skizofrénekkel, sőt, Fernezelyi Borival azután ezekből az interjúkból írtak publikációkat is. Én az első pillanattól azt gondoltam, hogy ezt meg lehet próbálni. Merthogy nekem szent meggyőződésem volt akkor is, hogy lehet skizofrénekkel is alkalmazni a narratív technikát, hisz nem az a probléma velük, hogy ne tudnának értelmesen beszélni. Persze, mindenféle fantáziáik vannak, s azok belekeverdnek a történeteikbe. De nekünk nincsenek? Énnekem is vannak mindenféle asszociációim, nekik is, csak kicsit talán mások. Meg kicsit gyakrabban jön elő valami olyan, ami az „úgynevezett egészséges ember” szemével nézve a dolgot nem tartozik oda tartozik. De nyilván az ő életükben, illetve az ő szemüvegükön keresztül nézve mégisö oda tartozik, és pont ez az érdekes, hogy amikor elemezni próbáljuk a szöveget, ezt a hátteret próbálhatjuk meg megérteni. Ebben az értelemben a skizofrén beteg szövege nem más, mint bárki másé, mert arról szól, ami benne történik. Amit így már meg lehet érteni.. Nagyon fontos lenne, hogy elfogadottá váljék, hogy a legfurább, legbizarrabban viselkedő ügyfélnek a szövege is olyan, hogy azzal lehet valamit kezdeni.

Folytatás