Beszélgetés Bálint Sugárkával, a Magdolna Negyed Program II, intenzív családmegtartó - és családtámogató szolgáltatásának szociális munkásával.

A józsefvárosi Magdolna Negyed Program, azon kevés komplex fejlesztési programok egyike, mely egyszerre nyúl egy meghatározott térség problémáihoz társadalmi, gazdasági és környezeti szempontok figyelembevételével. Az alábbiakban tárgyalt szolgáltatás a Magdolna Negyed - Társadalomfejlesztési alprogramján belül zajlik. Mivel önmagában is figyelemreméltónak tartjuk a Budapest VIII. kerületében folyó város-rehabilitációs program szociális részét, ezért biztosan fogunk még vele foglalkozni a Szimplacsoport blogján.

A Bálint Sugárkával készített interjún keresztül a program egyik fontos elemét, az intenzív családmegtartó – és családtámogató szolgáltatást szeretnénk bemutatni, - az abban részt vevő szociális munkás szemszögéből - de sok minden másról is kérdeztük. 

Kérdezők: Kiss-Molnár Enikő és Katona Anikó

Kiss-Molnár Enikő: A gyökerekre lennék kíváncsi, hogy mi volt az a motiváció, amiért te szociális munkás akartál lenni?

Bálint Sugárka: Ez egy nagyon jó kérdés, mert bennem nem volt soha ilyen elhatározás, hogy én most akkor szociális munkás szeretnék lenni. Elég idős is voltam, mikor elmentem a főiskolára, voltam vagy 28 éves. Igazából anyukám volt az, aki megkérdezte, hogy „kislányom, te annyi „hülyeséggel” foglalkozol, nem akarsz, erről mondjuk egy papírt? Mi lenne, ha elmennél szocmunkásnak?”. Nekem így nem jutott eszembe, de amióta az eszemet tudom, mindig valahogy tevékeny módon működtem, mindig közbeavatkoztam - ha kértek, ha nem kértek.

Ha olyat tapasztaltam, amiről úgy gondoltam, hogy nem helyénvaló, akkor elkezdtem megoldásokat keresni. Legyen ez például durván elhanyagoltan élő idős néni sok kutyával… beavatkoztam és megpróbáltam az ügyet olyan irányba terelni, hogy annak a néninek a sorsa ilyen vagy olyan módon pozitívan alakuljon... Azt gondolom, ha korábban lettem volna szocmunkás, nem lettem volna jó. Most sem biztos, hogy jó szocmunkás vagyok - nem igazán felelek meg a kritériumoknak…

K.M.E.: Ezt hogy érted?

B.S.: Vannak panelek, úgy gondolom. Le van írva, - többnyire a külföldi szakirodalomra hivatkozva - hogy mit csinál a szociális munkás, kit nevezünk szociális munkásnak, miről szól a szociális munka. Ezeket a kis paneleket súlykolják az emberekbe és ebből vizsgákat tesznek, osztályozzák ezeket a paneleket. Ugyanakkor kint a terepen, amikor konkrét munka van, akkor a szorgalmas és nagyon jól tanuló, végzett szociális munkás, ugyanezeket a paneleket próbálja minden nap betartani, betartatni. És az élet azért nem ilyen, mint ahogy a szolgáltatást igénybevevő sem olyan, mint ahogy az általában leírják. Emiatt rengeteg konfliktus van az igénybevevő és a szocmunkás között, a szocmunkás és a rendszer között így az egész csak egy nagy bonyodalom... Azt gondolom, én egy nem „helyénvaló”, „panelen kívüli” szocmunkás vagyok...

Katona Anikó: Miért nem lettél volna jó szocmunkás, ha korábban kezded el?

B.S.: Mert az egy nagyon nagy előny, ha az ember egy kicsikét átlátja a világot, az életet, és tapasztal. Olyan típusú ember vagyok, aki bizonyos helyzetekben túlreagálok dolgokat, és kellett ennyi év, hogy lehiggadjak, hogy megtapasztaljam... Ez – szerintem - egészségesebb út volt. Hogy nem mások kárára tapasztaltam meg, mint kéne, és hogy kéne, hanem a saját káromra, az ilyen-olyan munkáim kapcsán. Szerintem ezért jobb, hogy nem lettem korábban szociális munkás...

K.A: Átalakult a szociális munkáról alkotott képed fősikola előtt, közben, után?

B.S.: Sok szempontból szerencsém van, mert akkor, amikor elkezdtem a főiskolát, volt egyfajta kép a fejemben a világról, egyfajta stabil vélemény, egy elképzelésem, hogy szerintem mi a helyes vagy a nem helyes, mi az, amit be tudok vállalni, mi az, amit nem. Vagy mi az, amit hajlandó vagyok képviselni és mi az, amit nem. Eléggé önfejű is vagyok, hogy ezekhez a dolgaimhoz ragaszkodjak... Így, ilyen értelemben nem sokat változott a szociális munkáról alkotott képem a főiskolát járva – ugyanakkor nagyon is megváltozott az arról való gondolkodásom. És nem a főiskolán tanultak miatt.

K.A: Miért pont a gyermekvédelmet választottad?

B.S: Azt, hogy a gyermekvédelembe „keveredek”, talán soha nem gondoltam volna. De valahogy sorsszerű volt, mert nagyon meg is ragadtam ebben a témában. Talán nem is én választottam, hanem „ő” választott…:) (A gyermekvédelmet én úgy értelmezem, hogy vannak a gyerekek, de ott vannak a felnőttek, a szülők – csak ebben az egységben tudok gondolkodni. Nem szeretem leválogatni a gyermekvédelmet pusztán a gyemrek védelmére. Csak családban szeretek gondolkodni. ) Még a főiskola alatt elkezdtem dolgozni a csepeli Burattino Iskolában – hátrányos helyzetű gyermekek iskolája – és ott Vidó Ildikó kolléganőmtől nagyon sok jó dolgot tanultam a gyermekvédelemről, főként az iskolai szociális munkáról, annak jelentőségéről. Ott láttam leginkább igazoltnak a családban való gondolkodást – remek kis intézmény…

K.A: …hogy lett ebből intenzív családgondozás?

B.S: Volt egy elég nehéz időszak az életemben, mert nagyon beteg lettem - akkor kicsit kiestem a munkából... Még nem voltam túl jól, de a szociális levelező listán láttam egy hirdetést, hogy a Magdolna Negyed Programba keresnek szociális munkásokat – a „téhárompernégybe…”:) Ez volt az „Intenzív Családmegtartó- és Családtámogató Szolgáltatás”.

Fogalmam sem volt, hogy pontosan mi is ez, mit szeretnének, de nagyon érdekelt, így azonnal nekiálltam és kreáltam egy motivációs levelet és egy önéletrajzot és be is küldtem. És úgy alakult, hogy tavaly július elsején munkába is álltam. Aztán jött a nagy döbbenet, mert menet közben kezdtem el megérteni, hogy itt mi a tét, hogy mi is az igazi téma. Mert az ember sokmindent elolvas, és okos lesz tőle, és ez mind nagyon szép meg jó, de még mindig messze lesz tőle. Mert ez jó technika, de ezt hogy csinálod meg a Józsefvárosban? A Magdolna Negyedben? Hogy mész be a Dankó utcába, vagy a Doboziba, vagy a Magdolna utcába? Kicsit „pánikos” volt nekem az elején a történet, mert egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy itt valami más kell, mert az eddig jól bevált technikák nem valószínű, hogy működni fognak, hiszen teljesen más jellegű ez a munka...

K.M.E: Mi nem „stimmelt”?

B.S.: Általában soha semmi nem stimmel... Ezt a szolgáltatást tekintve például végigolvasod, hogy x országban a (mondjuk) Johnsons család esetében ezt meg ezt csinálták, és akkor ezt is hozzárendelték, meg azt is. Azt gondolod, tényleg, de jó, hogy sikerült! De itt egészen másfajta családokról van szó, ezen felül itt semmit nem tudsz hozzárendelni az esetekhez úgy, mint x országban. Nincs olyan szolgáltatás, amit érdemben hozzá tudsz rendelni. Nem azért, mert a szolgáltatások adott esetben - egy-egy család esetében - nem lennének képesek közbeavatkozni, vagy ténylegesen azt adni a családnak, amire szüksége van, hanem azért, mert mindenki csak egy apró pontként hever a „szociális palccon”... Mindenki tanácstalan - és mindenki elhárít. És senki sem érzi magát kompetensnek az ügyben, vagy épp mindenki annak érzi magát... És emiatt ott állsz, hogy most elvben te vagy a családgondozó, de akkor most mi is a dolgod? Hát egy csomó minden a dolgod. Mert hirtelen elkezdesz koordinátor lenni, kapcsolatépítő, jelzőrendszer kiépítő szakmunkás, intézményi kapcsolati- hálószövő mester, közben meg ott vagy egy családdal, és közben még ott vannak a problémák is... Gyakorlatilag egy multifunkcionális robotnak érzed magad, ahogy belekerülsz egy ilyen szituációba. Persze, az ember megoldja, mert muszáj megoldani. Az ember elkezd ötletelni... meg ki kell próbálni... de az az egy dolog biztos, hogy ez a munka még csak nem is hasonlít arra a munkára, amit addig családgondozóként végeztél.

K.A.: Ha a saját szavaiddal kellene elmondanod, mi is ez a szolgáltatás, akkor hogyan fogalmaznád meg?

B.S.: Hogy mi ez a szolgáltatás? Teljes körű nagy generálozás? :) … de igazából még nem tudom megfogalmazni, mert annyi mindent gondolok és érzek róla…

KME: Ha nem definíciós szempontból közelítjük meg: aki nem ismeri ezt a szolgáltatást, könnyebben megértheti a konkrét tevékenységen keresztül?

B.S.: Szerintem igen. Könnyebben érthető a szolgáltatás lényege, ha ismerjük az alap folyamatot – de minden család esetében máshogyan kell alkalmazni a szolgáltatást.

KME: Hogy „kezdődik” egy ilyen jellegű gondozási folyamat?

B.S: Első lépés, hogy mint segítő kimegyek a családhoz, (akiket ajánlottak a szolgáltatásba) felajánlom a szolgáltatást, és ha elfogadják, akkor kötünk egy írásos megállapodást, aminek keretében megpróbáljuk lefeketetni az elsődleges problémákat, hogy egyátalán mi a cél, mondják el ők, hogy szerintük mi a probléma. Az nagyon fontos, hogy ők fogalmazzák meg! Nekem nem azt kell mondanom, hogy: „azt mondta a maguk családgondozója, hogy maguknak ez a problémája...” hanem meg kell, kérdezzem: „mi a probléma, miben segíthetek?” A következő lépés, hogy fel kell tudni mérni, mire képes, mennyire terhelhető ez a család, vagy az a szereplő, aki megköti a megállapodást. (Ez legyen, mondjuk egy anyuka, ami általában is jellemző.) És mivel én még nem ismerem a családot, megkérem szépen az igénybevevőt, hogy álljon neki és szedje össze az összes papírt, amit ő hivatalosnak gondol, ami érkezett a bárhonnan, a számlákat is beleértve. Rakja össze egy szatyorba és jöjjön be a Kesztyűgyárba. (Kesztyűgyár Közösségi Ház – Józsefváros, Mátyás tér. szerk.) Ez látszólag nem egy olyan nagy mutatvány, de itt a területen az, hogy valahová el kell menni, és oda el kell szállítmányozni valamit, az egy komoly feladat. Ha ezt meglépi, és ide talál, és pontosan megérkezik és még el is hozza, amit „összeguberált”, az már tök jó. Akkor a következő lépés, hogy azt mondom: „köszönöm szépen ezeket a papírokat, szeretném ezeket lefénymásolni, összerendszerezni és visszaadom másnap, mert úgyis megyek ki...” Itt is fel lehet mérni, hogy milyen típusú a szolgáltatást igénybevevő ember, mert van, aki azt mondja: „jó, vigye!...” De van, aki nem akarja ideadni, mert azért az mégiscsak az ő privát szférájához tartozó dokumentáció, és akkor az, hogy a végén mégis csak otthagyja, az már egy aprócska lépés a bizalmi helyzethez. Mert picit félve bár, de némileg megbízik benned. Ezt követően lefénymásolom, összerendezem a kis papírjait és lesz abból egy kép a fejemben. Ezt összevetem azzal az információhalmazzal, amit kaptam attól a szervezettől, akik delegálták a családot a programba és levonok egy elsődleges következtetést a családról, a problémákról. Másnap, pontban a megjelölt időpontban visszaviszem a kis papírokat és akkor aztán jöhet a „miújság?” :) Elkezdünk beszélgetni - nem munkáról feltétlenül - és szépen, menet közben, ki-kicsordogál az, ami még, vagy igazán nehézség vagy probléma. Nyilván az ember, ha egy adóssággal áll szemben, akkor azt megpróbálja úgy irányítani, hogy akkor arról „picit” beszéljünk. Akkor ahhoz, elkezdi az ember a stratégiákat felállítani: mire képesek, mit tudnak megoldani, mi az, amiben konkrétan segítségre van szükségük, hol kell ténylegesen képviselni őket, hova kell majd velük elmenni személyesen, mert nem fogják tudni elintézni. Ezek az első lépések – innen már nem nagyon lehet „forgatókönyvezni” a szolgáltatást. Előre soha nem lehet tudni, hogy milyen lesz a másnap…

KME: A szolgáltatás sajátossága, hogy alacsony esetszámmal dolgozik a szociális munkás…

B.S: Igen, egyszerre egy időben, csak két család gondozása volt lehetséges, ami azért lényeges, mert nagyon sok időt kell tölteni ezekkel a családokkal. Gyakori volt, hogy akár napi 12-13-15 órát....Ügyet intéztünk, a gyerekekkel foglalkoztunk, lakást takarítottunk, átrendeztünk, ruhákat szelektáltunk, karácsonyi ünnepségre mentünk, szabadidős programra, vagy hétvégén csak úgy elmentünk sétálni egyet a gyerekekkel…

K.A: Mi vagy egy ilyen szolgáltatásban? Érvényesül a szociális munkás szerep?

B.S: Minden vagy. De hogy éppen ki vagy és milyen szerepet látsz el, azt nem te határozod meg, hanem a család. Mindig az vagy éppen, amilyen szerepbeli hiányosság van a családban - azt megpróbálják rád ruházni, ami épp hiányzik. Az anyukák szempontjából elkezdesz egy picit barátnő is lenni, egy picit lánytestvér is lenni, de közben segítő is vagy... A gyerekeknél is egyfajta szerepet kezdesz betölteni, de az apuka is elkezd szerepet rád ruházni. Tehát ez képlékeny, és a mentén, hogy hogyan erősödnek, hogy tűnnek el az egyes problémák, és hogyan erősödnek az egyes képességek, készségek, a mentén változik minden egy adott esetben - de ugyanígy meg is szűnnek bizonyos szerepek... És ezt el kell fogadni. Ezek ellen, nem lehet harcolni. Ez szerep! Anyukának szüksége van arra, hogy valaki a barátnője legyen, és akkor én a barátnője leszek, pont addig, amíg arra szüksége van. Az, hogy a határokat hol kell meghúzni, az viszont az én felelősségem. Azt nekem kell tudni, hogy meddig mehet el az a „barátság”.

K.M.E.: Ez nagyon nehéz lehet - már úgy értem, akárhogy is csinálod, belemeritkezel. Hogy bírod?

B.S.: Ez egy legfeljebb 10 hétig tartó folyamat. És egyébként az a furcsa, hogy kevésbé megterhelő, mint a „normál” munkában. Pont azért, mert folyamatosan benne van az ember, folyamatosan kapcsolatban vagyunk, naponta több órát együtt szuszogunk. És ha valami nem sikerül, akkor nem viszi haza az ember, nem lesz dühös, nem kezd el frusztrálódni, hanem úgy van vele, mint az életében, hogy: de akkor holnap ezt fogjuk csinálni, mert most ez nem sikerült... Persze bosszankodunk, de sebaj, alszunk rá egyet és akkor majd holnap kijavítjuk... És érdekes, hogy pont az intenzitás önmagában, ami mégis sok. Annyiféle hangulatú lehet egy-egy nap, egy-egy szituáció... néha nagyon szép és felemelő... néha nagyon vicces, és tréfás vagy ironikus. Olykor nagyon szomorú, vagy bosszantó, néha meg nagyon ijesztő. De az egészben az a leges legjobb, hogy nem csak egy problémahalmazt lát az ember, hanem a problémákat látja a mentén, hogy hogyan működnek ezek az emberek. Ebből ered, hogy a problémát nem nekünk kell meghatározni, hanem nekik, és nekünk meg kell érteni azt a problémát, ami nélkülük nem megy.

K.A.: Egy ennyire belemerítkező munkánál más szupervízióra van szükség? Ha igen, miben más?

B.S.: Igen. Nekem heti egyszer volt szupervízió - egy órában, ami tulajdonképpen arról szólt, hogy az egy hétnyi eseményt összefoglaltuk. De ha úgy adódott, hogy éppen valami feldúlt vagy éppen beleütköztem valami szokásos bürokráciás történetbe, akkor fel lehetett hívni a szupervízort, - aki szintén a Bányai Emőke volt - és meg lehetett beszélni vele. Tehát volt egy folyamatos kontroll - érzés az emberen, mint ahogy a családnak is volt egy folyamatos kontrollérzete. Az, hogy 0-24-es rendelkezésre állásban voltunk, az ugyanúgy vonatkozott a szupervízorra is, mert kellett, és e nélkül nem lehetett volna. Azt is hozzá kell tennem, hogy egyébként egy ilyen munkát, - ha az ember tényleg becsülettel végigcsinálja - maximum egy évig lehet csinálni. Utána nagyon gyorsan másba kell kezdeni, mert ez rengeteg energiát és erőt vesz igénybe. És most itt arra gondolok, ha valaki főállásban csak ezt dolgozza.

K.M.E.: Tudom, hogy nem nagyon lehet mérni ezt a dolgot utólagosan, de mennyire marad meg az, amit te átadtál nekik?

B.S.: Ez nehéz, mert nem tudod átalakítani, ilyen mély árkokat nem lehet. Ez egy maximum 10 hetes folyamat. Egy olyan folyamat, aminek nem volt eleje és nincs vége, ott vagy a közepén. Van egy gondozási idő, ami zajlott valahogy, és utána van egy nem létező gondozási idő, amiről nem tudjuk, hogy fog zajlani. A családok sok mindent képesek megtanulni és elsajátítani - elsődlegesen olyan dolgokat, amikről tudják, hogy nap, mint nap problémát fog okozni, azokban nagyon gyorsan és könnyen tanulnak... De nagyon fontos, hogy ott vagy (sokat) egy légtérben velük, van egyfajta kapcsolat köztetek és mondjuk, látsz egy szituációt. Akkor, ha te közbeavatkozol a megfelelő pillanatban, és megpróbálod elmagyarázni, hogy miért volt rossz, amit éppen tett a családtag, hogy miért nem érdemes így hozzáállni a dolgokhoz, akkor legközelebb lehet, hogy másképpen fog működni. Egy teljesen szabvány példa: kislány bepisil, anyuka ideges lesz, balhé van, ordítozás. És akkor anyukával ezt meg kell beszélni, hogy mi a helyzet, hogy miért is kiabál, mert sok oka van, hogy miért baj, hogy belepisilt a gyerek a nadrágjába... Lehet, épp nincs másik nadrág, vagy éppen ki van mosva, vagy az volt az egyetlen bugyi. Anyukának el kell magyarázni, hogy: egyrészt, ennyi idős a gyerek, tehát „bepisilős”, másrészt ez előfordul - biztos vele is előfordult kiskorában, és nyilván mással is előfordult. Tehát, anyuka, próbálja meg a helyzetet úgy „lekommunikálni” a gyerekkel, hogy ne ordítsa le, mert attól nem fog szegényke kevésbé bepisilni legközelebb…

K.A.: Ha egy klasszikus családgondozóról van szó, kisebb az esélye, hogy épp egy ilyen szituációban van ott…

B.S.: Igen, ha épp csak bemegyek a családhoz, mert épp aznap van „terep-nap”, akkor még sok mindent nem látok. Vagy épp azt látom, ami nem feltétlenül a valóság. Éppen fő a krumplipaprikás, meg szépen ki van takarítva, mert számítottak rá, hogy jönni fogok. És mindenki mosolyog, meg csokit eszik a gyerek, stb. Gyakorlatilag ezeket a napi szintű konfliktusokat nem látja a családgondozó, ezekre nem tud odafigyelni. Nem tud anyukának szólni - nyilván ez csak egy dolog, mert egy csomó másik esetben sok más is előfordulhat. De ezeket a dolgokat nem tudja megbeszélni anyukával, nem tud olyan útmutatásokat adni, hogy ő mint anyuka milyen más módszereket tud alkalmazni, hogy a gyerekkel megbeszélje, hogy: „Kislányom, szólni kell, ha pisilni kell, és ne pisilj bele a nadrágodba, mert egyébként egy darab van belőle és akkor mit adjak rád.” Ez nagyon fontos lenne, de sokszor csak így derül ki, milyen részproblémák vannak, hogy az ember nagyon-nagyon koncentráltan jelen van. A „klasszikus” gondozást végző kollégák nem tudnak ennyire jelen lenni. Túl vannak terhelve – különösen egy ilyen halmozottan problémás területen, mint Józsefváros.

K.M.E.: Mikor fordul át, hogy a család nem viselkedik máshogyan, csak mert ott van a segítő?

B.S.: Szerintem onnantól kezdve, hogy elfogadott. Onnantól kezdve, hogy eldönti, hogy ő együtt akar működni, de nem azért akar együttműködni, mert neki ez az érdeke, hanem mert ténylegesen változtatni akar. És akkor a segítő a család „részévé” válik egy időre. Valahol itt fordul át. A legfontosabb a hitelesség. És itt, egy ilyen folyamatban nagyon könnyen és gyorsan tetten érhető az ember, ha csak úgy hiteles, hogy eljátssza, hogy hiteles. Ha egy picit is „családgondozóból” kezd el viselkedni, az egész bedől...

K.A.: Egy korábbi családgondozói kapcsolat képes megszabni a határokat? Lehet fal egy gondozói magatartás vagy csak az ügyfelek túl bizalmatlanok?

B.S.: Sok esetben azt tapasztaltam, hogy a fő akadály a mi (család és én) együttműködésünkben, az: „Úristen már megint valami! Én nem akarok, már megint valamit csinálni, mert minek? Megint idejött valaki és megint nem történik úgysem semmi!”. Tehát a rossz tapasztalat eleve határt szab. De amikor elkezdik megérteni, hogy most miről van szó, illetve beszélgetünk arról, hogy mi is a lényege az együttműködésünknek, akkor hirtelen elfelejtik, hogy ez is csak egy szolgáltatás. És akkor jön egy időszak, amikor folyamatosan összeméregetik az embert. Hogy ő milyen ahhoz az x családgondozóhoz, vagy akárkihez képest. Ez is egy fontos munkafázis, mert ki kell gyomlálni az eltolódott dolgokat. A segítő próbálja egyensúlyba hozni a kollégát, megértetni a családdal, hogy ő is olyan, mint én. A bizalmat ki kell építeni a kolléga felé, hogy amikor véget ér a mi együttműködésünk, visszavezessük a normál szolgáltatásba... Csak attól félek, mi van, ha mi ezen dolgozunk, és szegény ügyfél elkezd nyitott szívvel járkálni az X szolgáltatóhoz az X gondozóhoz, csak a gondozó éppen nem változott meg...

K.A.: Az itteni szociális környezet mennyire támogató? Mennyire ismerik a szolgáltatást?

B.S.: A Családsegítővel volt egy megállapodásunk írásban, a Gyermekjólétivel meg egy szóbeli megállapodás... Mi kibővítettük még a kört a hatóság felé: a Gyermekvédelmi Irodát is megkerestük. (Józsefvárosi Önkormányzat Gyermekvédelmi Iroda) A történetben az a legszebb, hogy az esetek többségében a Gyermekvédelmi Iroda nagyon nyitott volt a programra, ami nagyon jó, mert ugye ők a HATÓSÁG, és ehhez képest ők hajlandóak voltak egy picit másképp gondolkodni. A Gyermekjóléti Szolgálattal kapcsolatban is abszolút pozitív a tapasztalatom. Nagyon sok külső szervezetet is megkerestünk, civilszerkezeteket, intézményeket, védőnőket, iskola, óvoda... szóval rengeteg helyre elvittük a szolgáltatást, kértük az együttműködést és furcsamód, meg is kaptuk. Ezen kívül, végre kiderült, hogy annak a konkrét esetnek amellyel épp dolgoztunk, ki a konkrét gazdája. Le lehetett szűkíteni a kört, hogy ez az övéké, és ehhez a helyzethez képest lehetett azt mondani az A vagy a B vagy a C intézménynek, hogy neked ebben az esetben ez feladatod, ezt el kell ellátni. De csak ennyit, nem többet, nem kevesebbet. És akkor mindenki megkönnyebbült, hogy tudta mi a dolga.

K.M.E.: Hogyha te indíthatnál egy szociális munkás képzést, akkor mi az, amit te alapvető fontosságúnak tartanál benne?

B.S.: A Terep. Elsősorban, a terep! Szerintem ez az elsődleges. Én nem akarok senkit sem bántani, de 18 éveseket nem vennék fel szocmunkás szakra... Azt gondolom, ha valaki éppen csak leérettségizett csak rosszat teszek azzal, ha felveszem rögtön és végiggyúrom vele a képzést majd kap egy diplomát és elhelyezkedik. Szanaszét töröm a lelkét! Hát hova megy egy ilyen fiatal? Hova helyezkedik el? Mit fog tudni mondani egy ügyfélnek? Most teszem azt, egy 21 vagy 22 éves fiatal lány elmegy családgondozónak mondjuk egy kőbányai vagy egy csepeli szolgálathoz és bejön hozzá az 50 éves, analfabéta cigányasszony, aki az unokájáért harcol, és ott van a háttérben a kábszeres anyuka, az alkoholista, strici apukával... Mit fog tudni mondani annak az öregasszonynak? Mit? Mit fog tudni segíteni? Semmit! Nem azért, mert nem akar! Hanem mert egyrészt nincs élettapasztalata, nincs akkora emberismerete, gyakorlati tapasztalata sincs annyi, mert javarészt csak az elméletre gyúrunk a főiskolán... Az, hogy intézményeket látogatunk évente 3 hétben, az mire elég? Semmire. Sehol nem engedik ügyfél közelbe - hol bíznak az emberre egy esetet 3 hétre, amíg ott gyakorlatozik? Ez teljesen abszurd! „Menjél el a cssk-ba és vigyél végig egy esetet.” – Hogy? Felveszed, és aztán leadod? Kísérletezgetsz valakivel, akinek az életéről van szó? Ez egy borzasztó abszurd dolog... Azt mondanám, hogy vagy az legyen, hogy már van egyfajta végzettsége, vagy élt már egy kicsit, vagy olyan irányban dolgozott addig, hogy megalapozta azt az elhatározást, hogy „én szociális munkás leszek...”- vagy el tudom képzelni, hogy: „Na, igen, a szocmunkát, azt, megpróbálom” vagy mit tudom én...máshogy nem. Veszélybe sodrom egyébként őket. Hamar kiégnek, frusztráltak lesznek, az ügyfeleken meg nem fog senki sem segíteni semennyit sem. Csak halmozzuk a problémákat. Hihetetlen gyakorlatlanság van. A mi főiskolánkon nem mehettél el a munkahelyedre gyakorlatra!!! Hollandiában, ha te valahol dolgozol, támogatják azt, hogy ott töltsd a gyakorlati idődet. Ha ott dolgozol, valószínűleg odamész vissza dolgozni. Akkor tanuld azt a területet, erősítsd meg, legyél ott, és tudjál ott a terepen. (Holland kollégával beszélgettem erről...) És ez egy másik, tényleg ügyfél közpotúnak tűnő világ... Milyen képzés az olyan, ahol vitatkoznom kell? És nem mondhattam meg, hogy én a Burattinoban dolgozok, mert nem engedtek volna el gyakorlatra... szóval, hazudnom kellett, hogy konkrét gyakorlatot láthassak el, miközben konkrétan heti 60 órában nyűttük a nyomort... Másrészt, mikor van nekem arra időm, hogy heti 40 órában gyakorlatozzak valahol, miközben dolgozok? Meg egyébként is. Ez nagyon rossz dolog. A másik, amit bevezetnék, hogy minden egyes végzős, vigyen végig egy ilyen évet, vagy legalább két családot. Csináljon végig legalább két ilyen gondozási folyamatot, mert szerintem ennél nagyobb iskola nincs. Rengeteget tanultam és rengeteg dologra rácsodálkoztam úgy, hogy viszonylag nyitott embernek tartom magam és nem ilyen skatulyáról skatulyára ugrálónak. Hihetetlen sokat lehet tanulni az emberekről, a családról, mint egységről, működésről. A problémákról, a probléma megfogalmazásról, hogy lehet boncolgatni, hogy lehet eljutni az alapproblémáig… Na és a kommunikáció! Nem tanítanak kommunikációt, ami szerintem a gyökere a dolgoknak. A szociális munkások általában, (de nyilván nem mindegyik!) nem tudnak beszélni, nem tudnak megjelenni, nem tudják, hogy ha valaki szemben áll velük, azzal mit kell kezdeni, ha van egy helyzet, azzal mit lehet csinálni. Nem ismerik fel a helyzetet, nem tudnak reagálni, leblokkolnak... Semmi olyat nem kap meg a szociális munkás a képzése során, ami őt védi a munkája során, illetve amivel ő ténylegesen és hatékonyan tudna dolgozni, mint szociális munkás. Elméletet, azt, rengeteget. Tudom, hogy az kell, de nem az a legfontosabb, hogy séróból tudjuk, hogy melyik törvényt betű mint betű szinten hogy módosították, mi volt az előző és mi a következő. Ez is egy jó dolog, ha valaki ezzel szeret kvízelni, de nem ez a lényeg a szociális munkában.

K.A.: Idekapcsolódóan elmondhatnád azt a történetet, amelyik igen plasztikus, mikor a gyermekjólétis családgondozó jött, miközben Te is ott voltál a családdal...

B.S.: Az egy maradandó élmény volt nekem is (nagy-nagy nevetés). Az egyik családommal, - akikről az gondolom, hogy ők voltak a legsikeresebben gondozott családom ebben a történetben… - szóval eljutottunk addig, hogy: „ki kéne takarítani…”, „igen, ki kéne...” és akkor mindent megszerveztünk. Eljött a napja a takarításnak, felöltözök abszolút ilyen munkához, megyek a terepre és takarítunk… épp a konyhában négykézláb suvickoltam valamit, az anyuka a szobában, a másik irányban suvickolt, szép nagy felfordulás, rendetlenség, mert ugye lomolunk, takarítunk, és egyszer csak megjelent a GYEJÓ-s kolléganő, mert tudta, hogy aznap takarítunk, és akkor beszaladt, hogy megnézze, hogy mi újság. Vele jött egy másik kolléga (lehet, gyakornok volt, nem tudom). Szóval elkezdtünk beszélgetni a kolléganővel - én olyan játszóruhában: mackógatya, ahogy azt úgy illik, gondolom gyönyörűen néztem ki... - és beszélgetünk-beszélgetünk, én közben folyamatosan figyeltem a másik lány arcát, és egyszer csak nagyon furcsa lett a feje, és akkor rájöttem, hogy tulajdonképpen azért, mert akkor döbbent rá, hogy én egy szociális munkás vagyok. Mert ő addig azt gondolta, hogy egy családtag vagyok - nyilván az anyuka. Az anyuka kis pici, kamaszos külsejű, szóval, hogy talán ő az én gyerekem… tehát, ő biztos azon gondolkodott, hogy milyen szorgalmas kis kamasz, az anyukájával takarít és aztán jött a „hú-ha!”. De azt a döbbenetet! Én komolyan nem tudnám elmondani, hogy mi volt az arcán! Egyébként a szomorú az egészben, hogy úgy hiszem, rémület. Ez egy nagyon szomorú dolog… Mert akkor talán ő az a típusú szociális munkás, aki azt gondolja, hogy: ilyent nem csinál egy szociális munkás!? Különben meg azért volt furcsa az elején az arckifejezése, mert a kolléganő nagyon lazán és bizalmasan beszélgetett velem, nevetgéltünk, és abból az aspektusból szép kis „bratyizásnak” tűnt az egész. Ez egy döbbenetes élmény volt. Amúgy ez a takarítás életem egyik legnagyobb bulija volt- iszonyat sokat röhögtünk. Nagyon sokat takarítottunk, nagyon sokat dolgoztunk és hihetetlen volt! Azt gondolom, hogy ez a két napos több órás szelektálás, lomolás, régi dolgoktól közösen való megszabadulás, és az új dolgok szintén közös bevitele, elrendezése és szervezése, ez 65 családterápiát felülmúlt. Érdekes, hogy azok a látszólag feloldhatatlan ellentétek, egész jól feloldódtak menet közben. A szülők beszélgettek egymással, sőt, még viccelődtek is. Ezek nagyon jó dolgok.

K.A.: A te általad gyakorolt módszer eléggé szembe megy az etikai kódex-szel, például hogy mennyire szabad közelkerülni a klienshez. Szerinted miért van, hogy ezt követeli meg az etikai kódex?

B.S.: Mert abból a magasságból hozzák létre az etikai kódexet, amilyen magasságból kezelik az egyes eseteket. És ez a magasság, ez szerintem maga a távolság.

K.A.: Miért van ez a távolságtartás?

B.S.: Úgy vélem, nem akarják tartani, csak nem tudnak mást. Ez teljesen kézenfekvő egy ilyen helyzetben, tehát, ha ők ezt ismerik, akkor ehhez képest dolgoznak és ehhez képest működnek. Ha mást ismernének vagy mást is ismernének, akkor valószínűleg lenne választásuk, hogy esetleg máshogy legyen. Az már más kérdés, hogy kiben mennyi ösztönzés van arra, hogy mást akarjon, mint ami van. Hogy megelégszik azzal, ami van és megpróbálja a létező dolgot a maga szempontjából tudományossá tenni, vagy hasznosítani, vagy ahhoz hozzátenni. De azt gondolom, hogy nem kell soha semmit egy az egyben úgy elfogadni, ahogy az le van írva, mert nem biztos, hogy feltétlenül csak az az egy út van, vagy az a kettő, vagy az a három. Szerintem ugyanúgy, mint ahogy nincs két egyforma család, nincs két egyforma szociális munkás, nincs két egyforma technika, nincs két egyforma eszköz, nincsenek előregyártható panelek. Az etikai kódex kell, de ezen még nagyon sokat kellene dolgozni, hogy ez olyan legyen... de a szabadság is kellene. A szociális munkás egyéni szabadságérzete, és ezt mindenhol hangsúlyozom, hogy azt a fajta szabadságot, amit én kaptam ezzel a munkával, - pusztán azzal a ténnyel, hogy én nem voltam alárendeltje egy bürokratikus intézménynek és nem szabtak nekem határt - mennyivel hatékonyabb voltam! A mostani rendszerben a szociális munkás képtelen ellátni a feladatát: nem tud érdeket képviselni! Ahol ki van adva - nem rendelet szinten csak így utasításba, például: „Te lakásügyekbe nem szólhatsz bele, te nem képviselheted az ügyfeledet egy pályázaton, te nem adhatod hozzá a nevedet”, stb. Milyen dolog ez? És nem egy, és nem kettő ilyen van. És mit csinálnak a szocmunkások? Eltűrik - és ez az ő hibájuk! Értem én, hogy kell a munka, de miért nem állnak fel a szociális munkások és szegülnek szembe mondjuk a bürokráciával, vagy azzal, aki bármilyen szinten is korlátozni próbálja a munkájukban?

K.A.: És miért nem állnak fel? Mi az, ami hiányzik belőlük, hogy felálljanak?

B.S.: Szerintem ez elhivatottság. Én nem tudnék beletörődni, hogy nem tudom képviselni a család érdekeit. Milyen szociális munkás vagyok én, ha havi x forintért lenyelem a békát? Ilyen a világon nincs! Tűzön-vízen - mert azért vagyok ott. És ha egyszer azt mondom, hogy ez fekete, akkor az én szavamat ne kezdjék el megkérdőjelezni olyanok, akik nem tudják, hogy az a fekete az mitől fekete és miért nem lehet kiszürkíteni! Nincsenek megbecsülve a szocmunkások, nincs becsülete a szakmának, nincsen olyan, hogy: igen, hiteles vagyok! És ha azt mondom, hogy baj van, akkor baj van, és ne kezdjék el megkérdezni, hogy: de biztos?

K.A.: Ha lenne egy utópia, ahol olyan lenne az egyetem és a főiskola, amilyennek kellene lenni, és így teljesen kompatibilis szociális munkásokat tudna kibocsájtani, - akik kreatívak, elhivatottak, flexibilisek, stb., velük mi történne? Ha a többi rész egyébként nem változna?

B.S.: Azt gondolom, hogyha egy megfelelően „tökös és flexibilis” csapat jönne ki, akkor az a kis csapat lehet, hogy hosszútávon - nem feltétlenül a saját részére - képes lenne arra, hogy ezeket a dolgokat megváltoztassa. Szóval, ha egyszer lenne megfelelő érdekképviselet, és tényleg arról szólna az érdekképviselet, amiről szólni kell, akkor sokat tudna ezen változtatni.

K.A.: Ehhez itt, ebben a munkában egy jó és támogató környezetet kaptál.

B.S.: Abszolút! A program szakmai vezetője Bányai Emőke volt – minden támogatást és a maximális bizalmat meg kaptam tőle. Ez is nagyon fontos volt, és az is, hogy a cégnél senki nem akarta megmondani, hogy, hogy kéne, vagy mint kéne. Azt gondolták, hogy én szocmunkás vagyok, ők nem - akkor tegyem a dolgomat. De ha bármi problémám volt, vagy elakadásom, akkor tudtam segítséget kérni és nem volt ciki segítséget kérni. Meg is kaptam maximálisan minden támogatást. Ha éppen az önkormányzattal szemben volt bármi elakadás, akkor támogattak, hogy az átcsússzon, hogy igenis érvényesüljön a család érdeke. És nem mondták azt, hogy: „ne konfrontálódjál már!” .

K.A.: Mert hasonló szemléletű emberek dolgoznak itt?

B.S.: Azt gondolom, hogy ez azért van, mert mindenki, aki itt dolgozik vagy dolgozott, az a maga területén ugyanolyan elhivatott, ugyanolyan komolyan veszi azt, amit csinál. Azt gondolja, hogy nem azért jön a 8. kerületbe egy szociális városrehabilitációs programban dolgozni, hogy itt majd jól felépíti a karrierjét. Ez nem az a munkahely vagy munkakör, ahol nagyot lehet szakítani. Aki idejön, annak be kell kalkulálni, hogy ki kell menni mindennap a trutyiba, és derékig bele kell mászni. Hogy beszélni kell az emberekkel, kommunikálni kell, konfliktust kezelni. Irodában ülve várost rehabilitálni nem lehet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.