Szollár Judit is megosztotta velünk gondolatait Bugarszki Zsolt "Jótevő asszonyoktól a fedőemelgető asszonyokig?" című írására reagálva:

Pár hete olvastam Bugarszki Zsolt egyik írását „A jótevőasszonyoktól a fedőemelgető asszonyokig?” címmel, ami arra ösztönzött, hogy az éppen aktuális gondolataimat a témában, én is papírra vessem. Pályakezdő szociális munkásként nincs saját tapasztalatom a 20 évvel ezelőtti viszonyokról, hiszen akkor még talán olvasni sem tudtam, így az akkori dolgok biztosan nem foglalkoztattak, ezért ezekről nem is szeretnék írni. Azonban az elmúlt 5-6 év, aminek nagy részét számomra a szociális képzés tette ki, és a jelen, aminek én is részese és aktív formálója vagyok, annál inkább közelebb áll hozzám.

Nem is tudom megmondani, hogy mikor kezdett el foglalkoztatni ez az egész, mármint a hazai szociális munka helyzete. Talán, a sok-sok bosszantó megjegyzés, amit laikusoktól kaptam akkor, amikor szóba jött a szakmám, illetve korábban az egyetemi szakom, mivel még csak egy éve vagyok papíron is diplomás szociális munkás. Azóta már pszichológus is lettem, illetve hivatalosan: viselkedéselemző. Megfigyeltem, hogy ha a két szakmámat együtt említem, a szociális munkát mintha meg sem hallanák, és nagy érdeklődést mutatva jönnek a kérdések, miközben mindenféle mások agyába látó misztikus képességekkel ruháznak fel, csak azért, mert három évig pszichológiát tanultam. Én pedig ilyenkor mindig úgy érzem, hogy igen is tartozok annyival (Nem is tudom kinek? Talán a szakma becsületének.), és magyarázkodni kezdek, hogy én elsősorban szociálisnak érzem magam, amit nem mellesleg 5 éves egyetemi képzésben tanultam. És ilyenkor vagy értelmetlenül néznek, vagy abba marad a beszélgetés, de többnyire próbálom elmagyarázni, hogy mi is az a szociális munka.

Nem vagyok könnyű helyzetben, hiszen nehéz bizonygatni valaminek a fontosságát és professzióját egy olyan légkörben, ahol ez abszolút nem elfogadott és ismert. Siránkozhatnék, hogy milyen rossz a sorsunk, ami igaz is (egy közeli példa a pesterzsébeti családsegítősök helyzete), de nem várhatjuk el mástól, hogy képviselje az érdekeinket és csodákat tegyen, hasonlóan, ahogy klienseink problémáit sem nekünk kell megoldani, hanem képessé kell tennünk őket saját belső és külső erőforrásaik hozzáféréséhez.

 Hiszek abban, hogy annyit kapunk, amennyiért megküzdünk magunknak. Ha csendben magunkban őrlődünk, hogy mennyire igazságtalan, ami a szakma presztízsével történik, ne várjunk változást. Mégis ki kezdeményezze azt, ha nem mi magunk? Csak azt nem értem, hogy miért nem „ordítanak” a szociális munkások elégedetlenségüket kifejezve, mert ami manapság a szakma presztízsével történik, az néha már megalázó. A szakma egészének kell akarnia a változást és hinnünk magunkban, igen is bátornak kell lennünk! Nem tudom, hogy volt-e valaha hazánkban a szakmának elég önbizalma, - bár nem szabad elfelejteni, hogy egy közgazdász vagy egy jogász szakhoz képest, a mi professziónk, nem hogy gyerekcipőben jár, hanem még talán el sem indult - mégis itt az ideje, hogy végre büszkék legyünk arra, ami a hivatásunk! Hiszen rengeteg kiváló szakember dolgozik a szférában és a szűkös források és a gyakran nem éppen támogató környezet ellenére, számos sikerrel találkozunk.

Azt hiszem, jogosan lehetünk büszkék arra, hogy szociális munkások vagyunk. És higgyük el mi magunk is, hogy az, amiben tevékenykedünk, van olyan értékes és hasznos, mint bármelyik másik életpálya. Büszke vagyok arra, hogy részese lehetek olyan megmozdulásoknak, mint az AVM legutóbbi demonstrácója: Börtön helyett lakhatást! vagy az Új Szemlélet csoport megmozdulásai, és természetesen az egyéni eredményeimre. 

Néha azt érzem, hogy a szakmában nincs elég lelkesedés, erő, lendület, bátorság, kreativitás, vagányság, szabadság. Szerencsére azonban mindig találkozom olyan egyénekkel, akik megcáfolják ezt, így ők az élő és igen is létező bizonyítékai annak, hogy vannak egyéniségek, akikben van erő, lendület, bátorság, kreativitás, vagányak és képesek szabadok maradni, még ha a hatalmon lévők ezt nem is nézik jó szemmel. Számomra ők az igazi és elhivatott szociális munkások. Remélem, egyre többen lesznek, leszünk, mert nagy szükség van rájuk, ránk. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.