Közvetítés a Nyírő Nyár Nyílt Napról, és interjú Dr. Petke Zsolttal

Kliensként megjelenni az egészségügyben számomra az esetek döntő többségében egyet jelentett a szorongással, kiszolgáltatottsággal, megalázottsággal. Volt néhány üdítő kivétel, még azokon kívül is, amikor valamilyen protekcióval sikerült bejutnom egy-egy rendelésre.

Hasonló tapasztalatokat hallok az orvos-oldalról is, kritikán aluli körülmények között kell szenvedni azért, hogy művelhessék azt a hivatást, ami legalábbis a legfontosabbak között van a világon.

Úgy látszik, a mostani viszonyok között a személyes elhivatottságon, lendületen, kurázsin múlik, hogy egy ellátó intézmény milyen valódi szolgáltatást, lehetőséget nyújt a változáshoz. Különösen igaz lehet ez az addiktológiai szakterületre, hiszen a forráselosztás során egyre inkább a megelőzésre, és a büntetésre helyezik a hangsúlyt, mintsem az ellátók támogatására.

Mindeközben a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályának dübörög a facebook profilja. A stábnak sikerült olyan energiákat mozgósítania, amiből az osztály, a betegek, és talán még a szakma is profitálhat.

Múlt vasárnapra Nyírő Nyár Nyílt Nap néven nyitott programot szerveztek a kórház kertjébe. A nap legfontosabb célja az volt, hogy kifessék azt a sivár téglafalat, amire a kórtermek ablakai néznek. A közösségi oldalon rengeteg művész jelentkezett a feladatra. Amikor odaértem, már ott álltak a flakonjaikkal a kijelölt területük előtt, A4-esre kinyomtatott terveikkel. Aztán hamarosan, ki-ki a saját világába mélyedve, elkezdtek fújni. A rekkenő hőségben nem volt nagy tömeg, családias csoportokban beszélgettek az emberek, macskák nyúltóztak az ősfák alatt. A Róbert Károly körút és a Lehel út sarkán valahogy létrejött egy különlegesen békés, háborítatlan atmoszféra.

A program tartalmas volt, és kellemesen lazára szervezték, szinte olyan volt, mint egy véletlenül nagyon jól sikerült házibuli. A meleget enyhítette Takács Eszter és Kirschner Péter akusztikus koncertje, majd Kőrösi Gábor zeneterapeuta játszott tibeti hangtálakon. Az osztály betegeinek műsora belevalóan közvetlen és őszinte volt, látszott, hogy abszolút saját magukat gyúrták bele az előadásba.

Néhányan felsétálhattunk egy terembe, ahol megtapasztalhattuk, milyen lehet részt venni egy önismereti csoporton. Öt-hat teljesen ismeretlen emberrel arról beszélgettük, kiket juttatnánk be az egyetlen űrhajóba, ha elpusztulna a Föld. A feladatba mindannyian bevonódtunk, ami annyira összekovácsolta a társaságot, hogy később együtt maradtunk a kertben. A stáb egy része ekkor már krumplit pucolt, az udvaron paprikás krumplit főztek.

Az élő könyvtárban Robival beszélgettem, akinek 25 éves politoxikomán karrierje van, a sziputól a heroinon át a kristályig mindent kipróbált. Sok helyen megfordult, és visszatérő betege az osztálynak. Szerinte “máshol úgy van, hogy alkoholistaként megy be a beteg, és alkohol- és gyógyszerfüggőként jön ki. Aztán átküldik a pszichiátriai gondozóba, ahova éppen tartozik. Ez itt nem így van, sokat tanultam itt, a csoportok is segítenek, meg a dokimmal is jókat tudunk beszélgetni. Egy rehabot ajánlottak, valami hosszabb lehetőséget, hogy át tudjam gondolni az életemet.”

Az osztályvezető főorvos, Dr. Petke Zsolt büszkén dokumentálta a nap történéseit a telefonjával, hogy percről-percre frissíthesse a közösségi oldalt. Megkértem, hogy a programok között beszélgessünk egy kicsit.

Vasas Luca: Elég könnyű megfeledkezni arról ezen a rendezvényen, hogy egy kórházban vagyunk. Szerinted az addiktológiának milyen a viszonya a többi orvostudománnyal?

Petke Zsolt: Azt gondolom, hogy ez a leginkább közösségi orientáltságú kezelési forma.

Itt gyakorlatilag a kapcsolatok gyógyítanak. Úgy szoktam fogalmazni, hogy az ember kapcsolatban sérül, és kapcsolatban gyógyul is. Ez, azt gondolom, hogy az addiktológiában különösen érvényes.

Ezért hát szerrel gyógyított rossz kapcsolatokra próbálunk más gyógyírt keresni. Olyan egészséges emberi kapcsolatokat, olyan működő pozitív, örömteli emberi kapcsolatokat próbálunk itt modellezni és tanítani, amelyeket később a szerhasználó kliensek felhasználhatnak a mindennapi nagybetűs életükben. Függetlenül attól, hogy a munkaerőpiacon próbálnak érvényesülni, vagy párkapcsolatot akarnak táplálni, vagy kenyeret akarnak vásárolni a boltban. Mindenhol a múltban a szerfogyasztó az emberi kapcsolatokban való csalódást élte meg. Valami olyasmit tartunk mi erről, hogy a szerhasználat az a magányról, és az önsajnálatról szól. Hát ezen a kettőn próbálunk mi egy kicsit változtatni. Próbálunk valami pozitív, örömteli folytatást elősegíteni ennek a történetnek.

V.L.: Valahogy úgy hirdetitek ezt a rendezvényt, hogy ez egy újdonság. Ez csak a rendezvényre igaz, vagy a ti módszereitekre, erre az osztályra, erre a hangulatra?

P.Zs.: Azt gondolom, hogy mindkettő újdonság. Nem véletlenül egy olyan alternatív művészeti ágat próbálunk a kórház címén népszerűsíteni, amely nem annyira elfogadott – a graffitiről beszélek – viszont nagyon sok értéket hordoz. Nagyon sok érzést hordoz. Ez valahogy így működik az addiktológiában is. Régebben az addiktológiai probléma az egy olyan gyógyíthatatlan betegségként jelent meg a köztudatban, amellyel nincs mit kezdeni, itt van nekünk az alkoholista, aki állandóan a család kolonca lesz. Ezen próbálunk mi változtatni. Azt gondoljuk, hogy az általunk is bevezetett újabb terápiás megközelítések alapján a szerfogyasztó ugyanolyan hasznos tagja a közösségnek, a családnak, a társadalomnak, csak másképp kell egy kicsit hozzá viszonyulni, mint ahogy ez mindannyiunkra érvényes. Tisztákra is. Mindenki másképp értékes, mindenki másképp szép.

V.L.: Ez a kórház mennyire nyitott erre a vonalra?

P.Zs.: Én azt gondolom, hogy a pszichiátriai kórházak mindig is pártolták a művészetet. Ez a régi Lipóton is így volt, rengeteg művészeti műhely működött párhuzamosan ott is a színháztól a mandalafestésig. Ezt mi nem most kezdtük el, ez az elmúlt három évben folyamatos. Színházakat hívunk, színházba visszük a klienseinket. Mindennap festenek, mindennap festünk velük együtt. Improvizálunk, próbálunk új dolgokat kitalálni. Próbáljuk az érzéseinket a szavakon kívül művészetekben is megfogalmazni.

V.L.: Valamiképpen ezt a hagyományt, ami a Lipóttal megszűnt, ezt szeretnétek folytatni?

P.Zs.: Ezt mi már folytatjuk, ez nem szakadt meg. A régi tanáraink, akiktől a Lipóton tanultunk még annak idején, ők ma már itt dolgoznak velünk, vagy nyugdíj mellett hozzánk bejárnak tanácsot adni, segíteni bennünket. Ez nélkülük nem menne. A régi nagy bölények a Lipótból szinte mind velünk dolgoznak, próbálnak segíteni, tulajdonképpen bábáskodnak a mi új kezdeményezéseink mellett. Ez egy olyan erőt adó folyamatosság, amely alapján méltán lehet egy kicsit nagyobb arcunk, hiszen nem vagyunk egyedül. Ez a közösségi terápiában ugyanígy működik.

V.L.: Te civil szervezetben is dolgozol, igaz?

P.Zs.: Igen, én alapvetően az addiktológiai problémának mindigis nagyobb megoldását láttam a közösségi alapon működő, non-profit alapon működő civil szervezetekben. Ahol kevesebb az egészségügy, és több a közösségi tevékenység. Ezt próbáljuk némiképp átültetni a mostani kórházi, addiktológiai gyakorlatba is.

Nagyon nehéz dolgunk van, mert a fejekben, illetve a finanszírozásban még mindig az működik, hogy fekvőbeteg ágyra kapunk finanszírozást. A beteget fektetni kell, ha akarjuk, ha nem.

Ezen próbálunk mi változtatni. A közösségi terápia nem erről szól. Arról szól, hogy ide megy a beteg csoportra, oda megy a beteg beszélgetni, önsegítő csoportba jár, közben szociális intézménybe látogat. Rehabilitációs intézménybe megy felépülni.

De ehhez semmi köze a gyógyszer szedésnek, és semmi köze a pizsamásdinak.

Ezen próbálunk mi első körben a kórház irányából változtatni.

V.L.: Ez mennyire mozgatja meg az embereket?

P.Zs.: A kezdeményezésünk nem várt sikere az az, hogy a civil társadalom is, illetve az úgymond potens szponzorok is nagyon aktívan kapcsolódtak be, a sajtóról nem is beszélve.

Ezt mi első körben a klienseinkkel együtt terveztük megvalósítani, és százezres nagyságrendebn érkeztek a felajánlások, hogy ő hozna egy vödör vizet, ő hozna egy szendvicset, ő hozná a családot segíteni abban, amiben kell, a másik meg segítene egy kórtermet felújítani.

Jó néhány gyógyszercég megkeresett, hogy ők elvállalnák egy kórterem felújítását, kerül amibe kerül. Hát ezt szeretnénk valahogyan összefogni, valahogyan rendszerezni, és egy közös akciótervet kidolgozni erre a kezdeményezésre.

V.L.: Ki az a mag team, aki szervezi ezt az egész dolgot?

P.Zs.: Első körben a kórházi team próbálja a szakmai részt összefogni, a menedzsmentet a Happy Office, szintén közösségi eseményekben érdekelt non profit portál, a művészeti részt pedig a graffitis képzőművészekből álló iniciatíva brigád, az ún. Nyírő Nyár brigád, akik az egész művészeti hátteret adják. Müller Péter Sziámi, Kirschner Péter, és Takács Eszter az előadók oldaláról támogatják a rendezvényt, de jó néhány együttes jelezte szándékát, hogy segítene a hírverésben. És nagyon szorosan mellettünk áll a sajtó. Nélkülük, azt gondolom, egy lépést nem tudnánk tenni.

Reméljük, hogy a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályán folytatódik ez a flow.

A stábot a “Nyírő Gyula Kórház - OPAI, Addiktológiai osztály” című Facebook lapon lehet megkeresni mindenféle kérdéssel, ötlettel, felajánlással!

Az alábbi videót az ELTE szociálpolitika és szociális munka mesterképzésébe járó hallgatók készítették az M.A.D. Stúdió közreműködésével. A rövid film azzal a céllal készült, hogy felhívja a figyelmet, hogy nem minden költségcsökkentés jelent valódi megtakarítást. A 2012-es költségvetési törvény tervezete szerint jövőre mintegy 40%-kal csökken több, úgynevezett közösségi-alapú szolgáltatás állami finanszírozása.

Az olyan szolgáltatások mint a mentális problémával élők közösségi ellátásai vagy a fogyatékos embereket segítő támogató szolgálatok hozzájárulnak az érintettek önálló életviteléhez. Egy közösségi ellátás (nappali intézményekkel kombinálva) jelentősen csökkentheti a mentális problémával élők kórházba kerülésének kockázatát.

A világon mindenhol a kórházi ellátás, a nagy, bentlakásos intézményekben nyújtott szolgáltatások jelentik a legdrágább megoldásokat. Magyarországon pedig olyan ellátórendszert építettünk ki, hogy nálunk a legdrágább, már csak a legnagyobb krízis esetén beavatkozó szolgáltatások jelentik a szinte egyedüli megoldást. Az eltelt 10 évben nagyon lassan, de elkezdtek kiépülni az ún. közösségi-alapú szolgáltatások. Nappali intézmények, támogató szolgálatok, közösségi ellátás, foglalkoztatási programok. Ezek nem emelik ki az érintetteket eredeti közegükből, ott nyújtanak segítséget, ahol a problémák keletkeznek és úgy, hogy idejekorán meglehessen előzni nagyobb krízishelyzetek kialakulását. 

Paradox módon ezek a szociális szolgáltatások jóval olcsóbbak, mint a kórházi kezelés vagy a tartós bentlakást nyújtó, nagy intézményben való elhelyezés. Amennyiben felszámoljuk, visszaépítjük ezeket az éppen csak növekedésnek indult szociális szolgáltatásokat ismét csak az egydimenziós, drága intézményrendszer marad és miközben látszólag megtakarítottunk némi pénzt a jövő évi költségvetésből, valójában sokkal drágábban tudjuk majd csak kezelni a mentális problémával élők és fogyatékos emberek helyzetét.

Kifizetődöbb költeni.

Szirbik Gabriella, egyetemi tanársegéd, a ME Btk Szociológia Intézetének munkatársa is megtisztelt minket azzal, hogy hozzászólt a szociális munka hazai helyzetéről blogunkon kialakul vitához. A jelenlegi írás az előzmények elolvasásával válik igazán érthetővé, melyek elérhetőek itt:

Bugarszki Zsolt vitaindítója

Kocsis Emília válasza

Szollár Judit gondolatai

Kozma Judit válasza

Kedves Hozzászólók, kedves szociális munkások!

Az a helyzet, hogy önmagában mindegyikőtök írásával egyetértek, de mégis van valami hiányérzetem. Én nem hiszem, hogy a szociális munkát emocionálisan kell mélyebben beágyazni a jelen társadalmi terébe, mert akkor sohasem szabadulunk meg attól a romantikus színezettől, amely a társadalmi reformerek korába visz vissza minket.

A szociális munka nagyon egyszerűen a szociálpolitika gyakorlataként van jelen a 2. VH. óta a nyugati jóléti társadalmakban. Az intézményesített szociálpolitika társadalompolitikai súlya azonban jócskán megkopott, az a jóléti konszenzus már régen felbomlott, mely a gazdaságpolitika egyenrangú partnereként tekintett a szociálpolitikára, s annak gyakorlatára a szociális munkára. A szociálpolitikai értékváltozások, s a szociálpolitika funkcionális pozícióváltozásai egy társadalomban , kíméletlenül érintik a szociális munkát is.

A szociálpolitika legitimáló funkciója - miszerint újraelosztással csökkenteni kell a társadalmi egyenlőtlenségeket - mert azt gondoljuk, hogy az a jó társadalom, amelyben az egyenlőtlenségek mérsékeltek, s azt gondoljuk, hogy az a jó társadalom, amely rendszerelméletileg több, jobb minőségű, s más, mint részeinek összessége, s azt gondoljuk, hogy az a jó társadalom, amelyet a munkamegosztás okán létrejövő szolidaritás (organikus) mint habarcs tart össze, s egyenlíti ki az ellentétes érdekeket -, komolyan devalválódott, így gyakorlati megnyilvánulása is: a szociális munka.

A jóléti konszenzusban egzisztáló szociálpolitika (amit nevezhetünk modern szociálpolitikának), annak a Comte-i ideának a korpusza, amit társadalmi tervezésnek hívunk (egy társadalmat meg lehet úgy tervezni, mint egy utat, vagy egy hidat, mondta az öreg), ilyetén módon a modern állam diszciplináris köntösbe bújtatott hatalmi kényszere (Foucault és a strukturalisták). Amennyiben az így definiált szociálpolitika a teljes foglalkoztatásra és a megszelídített bérmunkára apellálva őrködik a társadalmi integráció felett, akkor a balos értékeken felépülő szociális munka virágzik a szabadság-egyenlőség-testvériség zászlaja alatt, a szociális jogok dekommodifikációja pedig nem kérdés. De ha a szociálpolitika koncepcionális váltást hajt végre magán - ami persze paradoxon, hiszen külső logika nyomása alatt teszi, szóval instrumentalizálódik -, akkor a gyakorlata, a szociális munka is változni fog: „Mától nem gondoljuk azt, hogy a munkán keresztüli becsatlakoztatás a társadalmi integráció egyedüli kulcsa” - mormolja magában a szociálpolitika, majd így folytatja: „A munka, a szociális jogok és a biztonság egymástól szétválnak, újraértelmezzük a szolidaritás, a befogadás, a kizárás és a jóléti gondoskodás téziseit – természetesen piackonform módon.” (Mert egy Isten azért van, s a legkevésbé sem plurális! – megjegyzés a mesélőtől.)

Az NSZK 11. változatában olvashatja mindenki az új szolidaritás definícióját (már nem Durkheim a nyerő, Mary Wollstonecraft pedig egyenesen ultrabalos), de tudok olyan szociálpolitika tankönyvet is mutatni, amelyben a relatív biztonság fogalmát nem sorolják a szociálpolitika alapvető értékei alá. A koncepcionális váltás lényege egyszóval: szegénypolitika. (mégpedig nyílt) Ezt az állítást empirikusan és teoretikusan is gyerekjáték bebizonyítani főleg magyarországi vonatkozásban a kétezres évek elejétől/közepétől, de uniós szinten sem nagy kihívás. Szemantikailag szebben: hibajavító szociálpolitika. (az IT felől nézve e-szociálpolitika, vagy posztmodern szociálpolitika)

A társadalmi tervezés nagy idea, az alakváltott szociálpolitika továbbra is az akadémikus elnyomás állami monopóliuma , csak most már mást akar (-nak tőle a megrendelők): mindenki a néki rendelt helyen!, mert már nem gondoljuk azt, hogy az a jó társadalom amelyben…, amely…, amelyet…(lásd fentebb! Időközben felbomlott ugyanis a bérmunkatársadalom) Mindez a szociális munkának történelmileg zsákutca. A zsákutcából szerintem oly módon lehet kijönni, ha explicitté tesszük, hogy a szociális munka a szociális problémákhoz kapcsolódik, nem pedig a politikai erőtérben feszülő szociálpolitikához.. Vagy újra settlement és tényleg mozgalom, vagy szolgaság és szociális bürokrácia! (no persze az ötletem felvet komoly tudományfilozófiai és tudományszociológiai kérdéseket is a demarkációs probléma és a parsonsi professzionalizmus kapcsán, de ezt most hagyjuk, ugyanakkor mégiscsak elgondolkodtat a nagy erőkkel képzett szociálpedagógusok esete…)

Álljon itt a társadalmi tervezésről Dosztojevszkij fricskájának egy-két önkényesen kiragadott részlete: Feljegyzések az egérlyukból (1864)

„Hisz önök, uraim - tudomásom szerint -, statisztikai adatok, tudományos, közgazdaságtani képletek alapján, a középarányost véve, állították össze az emberi előnyök lajstromát. Hiszen önök szerint ezek az előnyök - a jólét, a gazdaság, a szabadság, a nyugalom; úgyhogy az olyan ember, aki például nyilvánvalóan, tudatosan az ellen az egész lajstrom ellen cselekszik, az az önök véleménye és természetesen az én véleményem szerint is zavaros fejű vagy éppenséggel teljesen őrült, igaz?” (…) „De hát az ember annyira rajong a rendszerezésért és az elvont következtetésért, hogy képes szántszándékkal eltorzítani az igazságot, képes behunyni a szemét, befogni a fülét, csak azért, hogy igazolja a saját logikáját.” (…) (… „Önök hisznek a kristálypalotában, amely örök időkre szól, lerombolhatatlan, tehát amelyre nem lehet majd titokban nyelvet ölteni, és nem lehet zsebben fügét mutatni neki. Nos, hát én talán épp azért félek ettől az épülettől, mert kristályból van, örökre szól, lerombolhatatlan, és most még titokban sem lehet nyelvet ölteni rá. Mert nézzék: ha palota helyett csak tyúkólat találok, és megered az eső, én esetleg bebújok a tyúkólba, hogy ne ázzak meg, de nem tekintem palotának a tyúkólat csupán hálából azért, mert megvédett az esőtől. Önök nevetnek, sőt azt mondják, hogy ebben az esetben tyúkól vagy palota - egyre megy. Igen - felelem én -, ha csupán azért élnénk, hogy ne ázzunk meg.”

Szirbik Gabriella szociológus

(A San Francisco-i megmozdulás képei)

[1] Barnartt and Scotch, Sharon N. and Richard (2001). Disability Protests: Contentious Politics 1970-1999. Washington, D.C.: Gallaudet University Press.