2010-ben végeztem az ELTE szociálpolitika szakán. A gimnáziumot követően még az volt a feltett szándékom, hogy a szüleim tanácsát megfogadva kamatoztatom csírázó nyelvtudásom, és vendéglátó-szálloda szakra jelentkezem. A Sors közbeszólt, nem vettek fel.

Akkor nagyon bántott, ma már szerencsének érzem. Egy barátom javaslatára kezdtem érdeklődni a szociális szakok iránt, ám már akkor tisztában voltam vele, hogy nem lennék jó szociális munkás, és ennek egyszerű oka van: túl empatikus vagyok. Ez mókásan hangzik, hiszen ez előny a szociális munkában, de az én esetemben ez súlyos, túlzottan magaménak érzem mások problémáját, bevonódok.

Így esett a választásom a szociálpolitika szakra. Úgy éreztem, ez éppen olyan lehetőséget ad a segítésre, habár egy teljesen más szinten. Sokáig kerestem magam az egyetemen, és valahogy mindig belesodródtam a szociális munkába, anyaotthonban voltam féléves gyakorlaton, érdekelt a gyermekvédelem, az ifjúságsegítés... mígnem a Sors újra közbeszólt, az időjárás képében.

Egy vizsga, ahol nem tudtam megjelenni a jégpályává vált utak miatt, új időpontot kaptam, csak hárman vizsgáztunk, így volt idő utána beszélgetni a tanárral. Így kerültem közel a lakáspolitikához, mint témához, és így adódott lehetőségem néhány kapcsolódó témájú, szociológiai kutatásban is részt venni.

Tehát, bár nem vagyok a lakáspolitika szakértője, ez a terület az, amely igazán közel áll hozzám. Úgy gondolom, számos tekintetben megújulásra van szükség a szférában, különös tekintettel a bérlakáskérdésre.

Itt tartok most, telve reménnyel, hogy az egyetemen tanultakat hasznosíthatom majd, és valóban tehetek valamit, mert végülis ezért lettem szociálpolitikus.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.